Hány élete van egy nőnek?
Lina elkeseredetten állt a tükör előtt. Nem akart ismét saját tükörképével perlekedni, nem is lett volna rá ideje. Hátul copfba fogta szőkére festett haját, a sminkre már nem maradt idő. Soha nem volt semmire elég ideje, úgy érezte csupán apró filmkockákként látja saját életének mozzanatait.
Hírtelen az ikrek kiáltottak és már indulni is kellett az iskola felé. Pár hétköznapi és gyakori kérdés, aztán huss, berepült a két szőke fürtös kislány a belvárosi iskola ajtaján. Még nem volt nyolc óra, talán egy reggelit megengedhetett volna magának a közeli gyorsétteremben, de telefonján ekkor főnöke csörgött. Már megint előbb hívta 9 óránál, tudta ez nem mehet így sokáig, érezte nagy baj lesz ebből otthon egyszer... Bár férje a sporton és a helyi kocsmán kívül nem sok időt töltött családjával, de az erkölcs az erkölcs, nem igaz?
Amikor főnöke hájas testéhez érve próbálta a szerelmet mímelni, csak arra tudott gondolni, hogy a lányoknak holnap talán meg tudja venni az ígért pink ruhácskákat, meg arra, hogy a hétvégén gyereknap, legalább elviheti őket egy jó helyre. A főnök kedves volt és fizetett, mindig többet fizetett ezeken a bizonyos napokon és ez számított. Tudta nőként már régen megbukott, de anyaként még sziklaszilárdnak érezte magát.
A délelőtt lassan telt a sok papírmunkával, a megváltó ebédszünet alatt azonban váratlan telefont kapott. Édesanyja hívta, aki nem messze élt tőle, de már hónapok óta sokat betegeskedett. Kevés ideje volt anyukára, pedig annak előtte őt is szinte egyedül nevelte fel, mint ahogy ő a lányokat. A fogalomhalmaz, amiket anyja zúdított rá: rák és áttétes és kemoterápia, olyan távolról érintették meg acélosra edzett lelkét, hogy nem maradt ideje a sírásra sem. Azt, hogy anyja rákos próbálta megérteni, de valahogy nem ment az átérzés. Ekkor érezte először, hogy sírni szeretett volna, de nem tudott.
Amikor a munka után lányaiért sietett, és megvásárolhatta számukra a kiválasztott ruhácskákat boldog volt egy kicsit. Amikor otthon az ellenőrző könyveikbe nézett lehelletnyi öröme is elszállt. Azt érezte, hogy nem tanul velük eleget, de azért két nap alatt hogy kaphattak ennyi rossz osztályzatot? Azonnal az asztalhoz parancsolta őket, hangosan kellett felolvasniuk. Amikor estefelé férje hazatámolygott még a borgőzös és cigarettafüstös lehelletével felajánlotta, hogy olvas mesét a kis csajsziknak. A lányok nem akarták hallgatni, mert aznapra elegük volt az olvasásból.
Már nem volt képes férjével normális kapcsolatot létesíteni, valójában már semmire nem volt képes. Ekkor újra megszólalt a telefonja, édesanyja volt, aki elmondta fél. Fél egyedül a jövőtől, a mindennapoktól, a haláltól. Ekkor tudatosult benne, hogy nemsokára ápolhatja édesanyját, az asszonyt, aki már a hetvenes években képes volt önálló nőként létezni. Ahogy végig gondolta ezt, hogy még a betegség is beköltözött életébe, sírni kezdett. Végre sírt, évek óta nem sírt...
Ő volt a nő, a kívánatos préda a munkahelyen, a szenvedő feleség, az anya és most, most ápolnia is kell majd valakit, valakit, akitől életében talán a legtöbb szeretetet és bölcsességet kapta. Egyszerre újra kislány volt, amikor csak anya volt a minden, csak anya járt a szülőikre és nagylány volt, amikor csak anyától kérhetett tanácsot a szerelemben. Ekkor értette meg, hogy ezeket a mély lelki kötődéseket kell neki is megéletni az ikrekkel, hogy egyszer majd őrá is ilyen szeretettel gondolhassanak.
Újra benézett a tükörbe, vérvörösre sírt szemeit most inkább küzdelmesnek, mint rondának látta. Kiengedte vállára omló szőke haját és csak annyit mondott magának...: Elég, végre elvállok...!
