Harmat, az egyetlen
Hatalmas vihar készülődött az erdőben. Érezték ezt már a kaptár lakói is. Aggódva figyelték a gyülekező felhőket, amík percek alatt elhomályosították az
eget. Majd hirtelen szakadni kezdett az eső. Fújt a szél, tépte a fák ágait. Még annak a hatalmas Tölgynek az ágait is, ahol a kaptár lógott.
A királynő, minden dolgozóját és a kaptár minden lakóját a lakás megerősítésére vezényelte. Hiába dolgoztak azonban, mert egy erősebb Széllökés után, a
kaptár végleg leszakadt az addig biztosnak hitt ágról.
„A lárvák!" Kiáltotta valaki, amikor az apró méhecskekezdemények is eltűntek a fűszálak között.
„Mi lesz most?" Tanakodtak a méhek. Vége mindennek!!! Hiszen, a kaptár lakói idősek voltak már, nagyon számítottak, az új kicsi méhecskék munkájára.
"Gyorsan új otthont kell keresnünk."
A szárnyaik viszont az esőtől teljesen eláztak, így aznap éjszakára egy bokor alján húzták meg magukat. Másnap indultak csak új otthonnak való helyet keresni.
Az erdő belsejében, egy fa odvában találtak rá. Ezt a helyet, a királynő biztonságosabbnak ítélte, mintha egy ágra építették volna új lakásukat.
Néhányan, elmentek a régi helyre. Körülnézni és elbúcsúzni a környéktől. Ahogy ott röpködtek, egyikük egy kisebb csodára lett figyelmes. Egy hatalmas levélen,
egy parányi lárva pihent. Óvatosan felemelte és büszkén hazavitte az új kaptárba.
Mire az új odú lakályos lett, az apró méhecske is kikelt. Mondanom se kell, hogy mindenki kedvencévé vált. Kényeztették, pátyolgatták és természetesen
próbálták tanítani is.
Aztán, elérkezett az a nap is, hogy kirepült a többiekkel, virágport gyűjteni. Mindent tudott, mit hogyan kell, de nem fűlött a foga a munkához. Főleg
azért nem, mert ahogy nézelődött, hirtelen egy kicsi katicabogarat pillantot meg.
Tetszett neki ahogy ő, levélről levélre sétál, látszólag dologtalanul.
Hamar összebarátkoztak és attól kezdve, Harmat, már csak a játék miatt járt ki a virágos rétre. Naphosszat heverésztek, egy gyönyörű Tulipán piros kelyhében
és este természetesen mindenkinek azt mondta, elvégezte a feladatát.
A többiek, hittek neki.
Egyik reggel, furcsa dolog történt. Mikor odaértek, a Tulipán kelyhe zárva volt. Akárhogy próbálta, nem tudta kinyitni. Szárazak voltak a szirmok, hiába
is erőlködött, nem nyíltak.
„Mi történt?"
"Nem tudom!" Nyögte fájdalmasan a kicsi virág.„Nem hoztál virágport nekem, hogy élhessek, lassan-lassan elszáradok."
Harmat, nagyon nagyon szégyelte magát.
Egyrészt azért, mert hazudott a társainak, akik számítottak rá, másrészt azért, mert fájdalmat okozott a barátjának, aki elringatta, árnyékot adott számára,
amikor a kis katicával, pihenni vágytak.
Attól a naptól kezdve, nem kellett noszogatni soha többé.
Reggel első dolga volt, hogy virágport gyűjtsön, és amikor munkájával végzett, elkéretőzött a többiektől és ment játszani Katica pajtásával.
Hálistennek, rendbejött a piros Tulipán is, sőt, szebben pompázott, mint valaha.
Kivívta ezzel, a többi méhecske elismerését is, hiszen a rábízott mező volt a legszebb mindközül. Csak ő, a Katica, és a gyönyörű piros Tulipán tudta
azt, hogy miért...
