Hogy is tarthatnám...
Hogy is tarthatnám együtt s vissza őket,
A bennem önmagammal eltűnőket,
Arcnak az arcot, mely papírlemez,
A csónakot, mely ár ellen evez,
Idő magvát, melyhez szűk lett a tér.
Mikor a vonattá vadult szekér
Röpített át a tág határokon
És lett a simogatásból pofon.
Míg volt erőm, nem állt utamba kő,
Gyöngülvén, egész hegy zúdul elém,
Szellemmel szellemet mérkőztető
Viadalban nem rám hull már a fény.
Pedig a nagy sem volt magas fölérnem
S míg merszem új csapáson csörtetett
A hiány nyűge nyomta földre létem.
Csigahéj, hova beköltözhetek!...
Meg ez se véd, de biztonsággal elrejt
Koporsóként dermed - ha kell - körém
És együtt tart, mint ételt az edény,
Őriz, mint kelta sír a fegyvert.
