Honvágy
Már a gyermekkornak vége,
Mégis kísért az emléke.
Sokszor visszavágyom újra
Nyírségi szülőfalumba.
Mindenütt szeretek lenni,
De nem tudom elfeledni
A tanyát, hol megszülettem,
S bohó, virgonc gyerek lettem.
Itt tanultam meg beszélni,
Élni, semmitől se félni.
Lassan itt cseperedtem fel
Együtt a négy testvéremmel.
Ha a tűzre rossz fát tettünk,
Nagyhirtelen szétszéledtünk.
Elbújtunk a dús dudvába,
Nyakig érő labodába.
Esténként az erdőt jártuk,
Szinte végigbarangoltuk.
Szívtuk a fák lehelletét,
Figyeltük az üzenetét.
A kis házban vidámság volt,
Hol nevetés, hol ének szólt,
Ünnepkor úgy meg volt telve,
Hogy alig fértünk el benne.
Mi, gyerekek játszadoztunk,
Szép évekről álmodoztunk.
Mint kamaszok elmélkedtünk,
Egymásnak miként segítünk.
A sok vígság a múlté lett,
Szerteszórt minket az élet,
Mint mikor a szelek fújják
Egy vad növény apró magját.
Szüleim nyugosznak csöndben,
Tiszta, ápolt temetőben.
Ők nagyon hamar elmentek,
Közölünk kettőt elvittek.
A fészekből kirepültünk,
Hárman másfelé kerültünk,
Kicsiny házunk lebontották,
Még helyét is felszántották!
Csak a kút maradt meg végül,
Mindig fájón, bús emlékül.
Tiszta vize adjon enyhet
A szomjazó embereknek!
Utóhang.
Már hiába mennék vissza,
Nem tekinthetek a múltba;
A holtak nem támadnak fel,
Számukra nem jön több reggel.
A honvágy egy furcsa képzet,
Bárhol vagy, megtalál téged!
Csak elcsitítani tudod,
Legyőzni őt sosem Fogod!
