Horror!
Sziasztok Várlakócskák!
Nem tudom, hogy az országban merre milyen idő van, itt a lápon horror.
Nem kell sírni, akkor is folyadék áztatja az arcodat.
Naná, hogy a saját verítéked.
De ÉÉN még a szombati rémálmomból sem ébredtem föl.
Az előzményekről nem sokat tudok, csak néhány adalékot mondanék el.
Aki a legtávolabbról érkezett, az a Bálint Örzse volt.
Nyomorultnak még az Önkormányzat előtt is meg kellett alázkodnia, és még szegénységi bizonyítvánnyal a kezében is csak átmenetileg engedték be a Déli pu. hajléktalan várójába.
Sőt, még Zsuzsa unokatesójának a hathatós korrupciós hajléktalansági örökös tagságára is szügség volt.
Így sikerült áthesszelni az éjszaka felét a Metro aluljáróban.
Azért csak a felét, mert éjfél után már elkezdték keresgetni az 5-ös vagányt.
Hajnali fél 7-re sikerült is megtalálni, nem úgy, mint az ott gyülekező vakodai különítményt.
Gyors teló váltás után felhívtam Fővasutas druszámat, és kiderült, hogy minden eddigi híreszteléssel ellentétben, a csühös nem az '5. vágányról fog indulni, hanem a 9 és háromnegyedikről.
De minden jó, ha a vége jó.
Elérték a csatlakozást.
A történetnek még része lenne, hogy hogyan mentette meg a kutyáktól, és egyéb hontalanoktól azt a 34 kg Csalai, vagy inkább Gyubai, vagy a franc tudja milyen nevű, de mindenképpen baromi jóízű csolbájszt, ami annak a bizonyos lecsónak az alapját képezte.
Szerintem ez csak heroikus küzdelmek, talán még Bruce Leet is megszégyenítő csaták árán volt lehetséges.
A másik csapat, akikről tudok, az a Ludi-Lencse mókus örs volt.
Őket ÉÉN nem is tudom, hogy ki, vagy mi vezérelte, de a végére csak valahogy oda keveredtek a vagon mellé.
Amit ÉÉN tudok, aszerint A Bütykök még tavaly valamikor beköltöztek a Gyömrői Horváth haciendára, Majd az Észak-Nyugati átjárón keresztül, a Kazalkum, és a Kirilkum sivatagok érintésével, a Transzszibériai expresszel valahogy oda csempészték egymást a Keletibe.
Ott már addigra egy két fős, és egy intaiga által alkotott kereső csapat ásta fel a nyomaikat.
Majd a boldog találkozás, és nyomi-nyomi a Délibe.
Különböző matematikai műveletekkel kikeresték a legkisebb közös többszöröst, ami az 5-ös busz volt.
A kis csapat eddig hibapont nélkül teljesítette az ismerd meg hazádat mozgalom rájuk terhelt feladatait.
De a neheze csak ezután jött.
Itt minden erejükre, és tudásukra szükségük volt.
Szerencsére minden alfeladathoz értett valaki.
A Mókus örsben volt egy, aki ismerte a terepet.
Volt, aki majdnem látta az utat, és volt egy, aki ismerte a gyalogátkelő helyeket.
És volt, aki lelkesítő dalokat tudhatott magáénak, és a csapat szíve, lelke, aki a pálinkát hozta.
Így aztán a Vérmezei csata emlékhelyén, bozótvágó késekkel átfurakodó mókus örs is időben bejutott a célba.
Itt aztán a Fővasutas Uram átadta a Nekik járó három, piros, fa mókust, amit azonnal fel is varrhattak a lobogójukra, miután a Druszám Zoli Szását testi erejének nem kímélésével feltoloncolta a járgányra.
Amíg ezek az emberfeletti küzdelmek zajlottak, lassan-lassan az összes többi utas is megérkezett.
Kivéve persze a mindig renitens, hqatalmi allűrökkel megáldott Nagypapynk, és az Ő majdnem hitvese, aki a majdnem sárkány Náncsi volt.
A második, azaz a Kelenföld nevű megálló után a 4 24-es nekilódult a szabad pályának, és legközelebb már csak a Fehérvári néptáncosokat engedte be a kígyótestébe.
Innen Fővasutas Urunk elengedte a mozdonyvezető kezét, aminek majdnem az lett a következménye, hogy neki szaladtak a Balaton északi partjának.
De ezt is megúszták élve.
Most, így utólag kicsit resstellem, hogy mindez idő alatt, ÉÉN még az igazak álmát aludtam.
Ébredés után előkerült az egész família, akiknek nem lehetek elég hálás, hogy ezt a napot ajándékba kaptam Tőlük.
Amíg Anya nekem készítette a kávét, és a reggeli Pálpusztais kiflimet, lilahangyáaval, A fiatalság elkezdte várni a véndögöket, egy pár falatkával.
Kevéske Máriai csolbájsz, vajacska, pici sajtocska, és egy szeletke ubival a tetején.
Mindezt a pékségtől beszerzett legfrissebb típusú kifli karikákon.
Mire az első fecske, azaz a Kutak-Romsits kombo, mintegy 9 órára ideért, addigra a csapat rám eső fele már részeg volt, a maradék, azaz a hölgyek viszont még nem voltak ... Felöltözve.
Aztán indult a mandula.
Mindenki tette a dolgát, és majdnem későn vettük észre, hogy az asztalok, székek még nem érkeztek meg.
Ági villámgyorsan telóra kapott, és 15 perc múlva megjött a teherautó, a bútorokkal.
Közben mi Sándorral kitárgyaltuk a Magyar Néphadsereg, és a Határőrség minden hasznát, előnyét, meg mindent, ami arról nyílik.
Még el sem kezdődött a buli, a hangulatom máris a tetőfokomra hágott.
És itt áljunk meg egy percre.
Másnap volt Borinak egy megállapítása, hogy:
- Apu! A tegnapi a Te napod volt.
És igen!
A szombat, az ÉÉN napom volt.
A családom, és Ti is egész álló nap az ÉÉN kedvemet kerestétek, mindenki engem szolgált ki, mindenki engem puszilgatott össze-vissza, mindenki nekem hozott ajikat cipős dobozokban, mindenki velem akart beszélgetni kicsit, és mindenki, és mindenki, és mindenki, és nekem, és velem, és értem...
Ebben az évben eddig valóban ez volt a legjobb napom.
Ezt hálásan köszönöm első sorban a családomnak, persze köztük fogadott fiamnak, Gábornak is, és köszönöm Nektek is, akik tiszteleteteket tettétek itt a lápon.
De térjünk vissza a kronológiai sorrendhez.
A megfelelő időben megérkeztek a vonatosok is.
Eléjük az állomásra kivonult a Bori-Anna küldöttség, és így a Náncsival, és Fővasutas Urammal idekormányozták azt a sok látásképtelen vaksit.
A hangokból arra kellett következtetnem, hogy a társaság hangulata addigra már emelkedett volt.
Na ez egyáltalán nem baj.
Innen kissé elvesztettem a fonalat, hiszen már annyian voltatok, hogy győztem kihallani hangokat, hogy most éppen ki a hangadó.
Ekkor érkezett meg az első meglepetésem.
Mert hogy innen már csak az élményeket halmoztuk.
Volt itt légi parádé, tüzijáték, vizi parádé, rendőrség, kocsma, pancsi, és minden, amiről ÉÉN nem tehetttem.
Az első a Grippen volt, ami teljes harci marciban kb 150 méterrel fölöttünk, 1100 kilóméter/óra sebességgel rótta a köreit.
A látvány, már aki látta, annak döbbenetes volt.
Kicsit Afganisztánban érezhettük magunkat.
Eszembe is jutott a tavaly augusztusi Kaposvári kórházi kalandom, ahol szintén egy Afgán leszállópályán a leszálló Apachokat gépfegyver tűz alatt tartó Thálib egység zajait hallottuk, építkezés címén.
Beszélgetésről szó sem lehetett, hiszen mindenki a még meglévő hallását féltette.
A negyedórás bemutatót követően már lobogott a tűz, vagy inkább tüzijáték?
És sok-sok segedelemmel készült a lecsó.
Ebben a ténykedésben első sorban Gábor jeleskedett, persze Kata hathatós eszmei felügyeletével.
Azért, amikor fűszerezni kellett, akkor inkább mégis csak hozzám hozták kóstolni.
Emellett folyt a Dínás, Dánás, Eszés, Iszás.
Mindent nem tudok leírni, hogy milyen csodák kerültek elő a táskákban eddig dugdosott cipősdobozokból, de nem is érdemes.
Aki itt volt, az mindent megkóstolt, aki meg nem, annak meg ne csorogjon fölöslegesen a nyála.
A család többi tagja mint mérgezett egér szaladgált, hogy kiszolgálja az arra áhítozókat.
És ekkor ütött be, mint ménykű, a meglepi 2, azaz a viziparádé.
A csőtörés.
Hát ha engem kérdeztek, mint ahogy nem kérdeztek, akkor a Grippen hangnyomása törte szét a vezetéket.
Minden esetre a dolog úgy nézett ki, hogy a terasz mellett megjelent a földből egy mini szökőkút, amiről azonnal elhíreszteltem, hogy csak most, csak Nektek, csak itt, csak egy pici vízcsobogás.
Ez a trükk másnap egy kisebb fajta vagyonba került.
Az elfolyt víz alig került kétszer többe, mint a Teljes 30 fős egésznapos vendégeskedés, a Fakocsmával együtt.
Na de ezt a momentumot fedje jótékony homály.
A buzgátr halk csobogása mellett elkészült a lecsó, amit a népes közönség pánik szerű zabálással díjazott.
Még épp időben, hiszen 14 órára megérkezett a Yard.
Naná, hogy villogó kékkel.
Meg is említettem, hogy a Grippenről a pilóta kiszúrta, hogy itt a tűzrakási tilalom ellenére valaki bográcsolgat.
Most aztán már nincs is más dolgunk, mint hogy szépen kézenfogva bevonuljunk a Fonyódi rabodába.
Hááát ehelyett ezek a gonosz polgárőrök inkább mégisccsak a Fakocsmába tereltek ki minket.
ÉÉN azóta sem tudok másra gondolni, hogy a kocsmából már nem is egyszer hozott ki a Yard, de oda még sosem kísért be.
Miután egyesek leöntötték a mellettük ülőket, a társaság fele, akik már dagadtra zabálták magukat a cipősdobozok tartalmának ízelítőjéből, vagy már lecsó folyt a bokájukon is, esetleg már megunták mindazt a folyadékot, amiben volt "a." betű, és már attól voltak felpuffadva, úgy döntöttek, hogy mindnyájan megfürdetik Szását.
Ennek ÉÉN örültem Szása után a legjobban, hiszen annál kevesebb sör kerül a földre, és ÉÉN többet tudok lenyelni.
ÉÉN ugyanis mentes voltam a kajálástól, na nem azért mert nem voltam kurva éhes, hanem azért, mert a vendégseregnek becézett sisere had szerényen bepuszilta az összes lecsót, tehát nekem egy falat sem jutott.
És még volt olyan kedves ... Véndög is, aki nem általlotta megjegyezni, hogy talán a múlt héten nem kellett volna annyi anyagot a földre pazarolni, és akkor talánn...
Hát a pancsizókról aztán valóban nem tudok beszámolni, csak annyit, hogy még vasárnap is égnek álló haju őslakósok szaladgáltak fel-alá, mint mérgezett egerek, és sikoltoztak a félelemtől, hogy valami féle mérhetetlen hosszú teljesen kilátástalan kígyó költözött a balcsiba, amelyik ráadásul még ugat is.
A teljes hajóforgalmat leállították, sőt még a Rupert is megközelítette a Máriai yacht kikötőt.
A kocsmából kifele, amit szintén a Yardok vezényeltek, kicsit nehezebb volt az utam, mert hogy kifelé honnan, honnan nem, volt egy fodros-bodros napernyőm, amivel derekasan el tudtam rejteni rusnya orcámat a világ elől, de most nem maradt más, mint a nap általi leégés.
Mire vissza értünk a csapat felével, addigra épp nem változott semmi.
Legalábbis kívülről ez így nézett ki.
Természetesen a háttérben tökéletesen működő kis családom, némi segítséggel már eltakarította a romok nagyját.
A buzgár meg tette a dolgát.
Amikor a pancsizók is vissza találtak, akkor folytatódott a kultúr program.
Hogy miért is folytatódott?
Azért, mert még délelőtt elkezdődött, az Orlicki Jani jóvoltából.
Ő ugyanis faragott némi kis rémes rímet a házigazda köszöntésére, amit sikerült lekésnem.
De aztán szerencsére a tiszteletemre előadta mégegyszer.
Cserében a Náncsi ezt derekasan megtorolta, egy szülinapi, lápi, Jánosi, Orlicki, meg még mit tudom ÉÉN, hogy milyen ííí vel.
Na a pocsolya után meg Lencse óbégatott nekünk.
Tehát eddig konkrétan nem történt semmi, de a Péczely Zoli druszám már kezdte rendezni a sorokat, mondván, hogy mindjárt indul a vonat.
Ez persze csak Neki volt fontos, mert Ő innen nem haza ment, hanem a kis családjához.
Nem úgy mint a Nagypapy, és a náncsi, akik csak Zamárdiig mentek, hogy ott múlassátk tovább az időt.
A történet végéhez még hozzá tartozik, hogy először a Ludi hívott fel, a 173 E jelzésű viszonylatról, hogy Ők már a Móriczon vannak, hazafelé irányba.
Ámbár az még kérdéses volt, hogy a Pityus hogy fog hazaérni.
Remélem azóta a Pityus minimum a saját lakásában van, még ha talán nem is a saját ágyában, de inkább csak a Szása vackán.
Aztán a többiek is lassan bejelentkeztek, ki telón, ki skype-on.
Engedjétek meg, hogy itt most ne soroljak föl senkit, se időrendi, se Á B C sorrendben.
A végső konklúzió az, hogy legalább ÉÉN kurva jól éreztem magam, és hogy ez tényleg az ÉÉN napom volt.
Azt már csak nagyon remélem, hogy ez másnak sem volt egy unalmas, tesze-fosza nap.
Ennyi jött ki delőlem, pedig pontosan tudom, hogy ennél azért sokkal több történt.
De azért vagytok Ti többiek, hogy minden mást, amit ÉÉN nem meséltem el, elmeséljétek
Szép jó reggelt!
Pusza: a végtelenül boldog, és már majdnem józan Matula ...
