Hűség és szolgálat.
(Samu emlékére)
Több mint tíz éve annak, hogy Csepelen a vakvezető kutya iskola udvarán találkoztam Samuval. Ez a kedves golden labrador keverék mindenki kedvence volt a kutya iskolában.
Nagyon szigorúan néztem, figyeltem a viselkedését.
Nem kevesebbről volt szó, mint hogy ő lesz a társam. A megszokottnál lényegesebben rosszabb volt a látásom akkor és kétségeim voltak a javulást illetően.
Ha azt akarom, hogy jól végezze a dolgát, a vezetést, nos, akkor hagyatkozzam csak teljesen rá, mert azt észreveszi, és csak akkor dolgozik teljes tudásával, mondta az oktató.
Bevallom, izgultam is a próba utakon, mert akkor az emberi segítségben sem igazán bíztam, nem hogy egy kutyára hagyatkozzam.
Bele is izzadtam, amikor a csepeli plázán átsétáltam vele, de bizonyított akkor és ott is és még hányszor az életben. Napról - napra egyre jobban és jobban összeszoktunk. Már csak oda szóltam neki, hogy megyünk és ő már készen is állt az útra. Mindig szívesen jött, volt olyan, hogy éjszaka kellett menni, de az nem számított nála. Ha megyünk, akkor megyünk.
Aztán történt, hogy eredményes lett a gyógyítás a látásom a megszokott állapotra állt vissza. Az sem volt tökéletes, de akkor már nem voltam annyira ráutalva, mint korábban az ő segítségére, de az hogy velem volt és mindenhová elkísért, az nagyon nagy biztonságot adott és nagyon szoros kapcsolat alakult ki közöttünk. Vidám és kedves kutya volt és nagyon sok helyen megfordult velem. Ő bizony végig hallgatta az előadásokat, hangversenyeket ahová csak jött velem, mert minden hová magammal vittem Samut.
Marika a munkatársam teljesen vak volt és gyakran odaadtam neki, hogy menjenek együtt, akkor nem felejt a vezetés tudományából és ez egy jó gyakorlás számára.
Úgy is lehet mondani, hogy Samu a két úr szolgája volt. Gyakran adódott, hogy különböző alkalmakból vacsoravendégek voltunk Balla Icánál a népszerű primadonnánál. Icuka villával adta neki a falatokat, de volt úgy, hogy egy egész szelet húst is lecsúsztatott az asztal alá Samunak.
Nagyon pihentetők voltak az esti séták, amikor már szabadon futkározhatott a réten, mint a többi kutya, de ha fütyültem, azonnal ott volt a lábam előtt.
Mindig velem volt, így hát akkor is, amikor éppen három évvel ezelőtt egy autó mindkettőnket elütött a zebrán. Borzasztó volt, hogy ott kell hagyni magára, mert a mentősök nem foglalkoztak vele. Igen ez érthető is, meg nem is, mert ha véletlenül a feleségemet nem értesítette volna valaki az esetről és nem ér oda, akkor mi lett volna egy súlyosan sérült kutyával?
Ez nagyon elgondolkodtató, még akkor is, ha tudom, nem emberről van szó.
Felépültünk mind a ketten, kis hibával, de ismét együtt voltunk és ekkor jött az öregség.
Kora ellenére sem adta alább hűségét, szolgálat készségét, mindig tette a dolgát amennyire csak tudta. Sokan mondták, hogy milyen okos, intelligens, de hát ő iskolázott és így ez természetes.
A feleségemmel rótták a sétákat, mert én nem tudtam az egyre többször szükségessé váló emeléseket, segítségeket biztosítani számára, mert a balesetem óta bottal járok.
Rövidültek a séták és nőttek az akadályok, melyeket ő már nem igazán tudott megoldani.
Most ő szorult segítségre, megértésre. Az idő lejárt és egy napon itt hagyott minket örökre.
Este kisétáltam a rétre, a kedvelt sétahelyre és az emlékére füttyentettem a kedvelt, ismert jelünket, de azt, hogy „ide hozzám", ezt már nem volt erőm kimondani.
Zilahi György
