Husszor körbe...
Miként kezdje a szóhoz szokott elme
mesélyét, mikor csak hangsorok jönnek,
most mégis végig számtom a dalrengeteget, s festek köréjük jelzőt, hangképeket.
Daloknak csupán belsőleg érzett jelzőket kereshetek, címek helyett hangképpel, gondolattal illethetem, míg a hang jellemzett formáit e körbe vetítem.
Hangnemek nevével ezeket meg is színesitem.
Elsőként szólal a g-mol harmónia dallama, mely ama mennyei erőt s érintést adja.
A hangsor, hol ellentétben közben egymással fonódnak a szólamok, megpendíti lelkek húrját, átadja betű nélkül is, mit hozott.
Villámként suhan át a hang selyme
éteren, s hűvös házfalon, lelkek terén eltelve, tiszta, égbolt kezét nyújtja felüdítően, feloldja a fájdalmat ég vizében, akár szótlanul is, szelíden.
Visszhang tölti be hallgatóság minden porcikáját, annak, ki érti betűit, kimondott szavát, követheti az is, ki pusztán hallja, érzi hangsorát, minden érző lét felveszi eme gyógyító rezgés formáját.
Egy szempillantás, s jön egy furcsa hangelem, d-durban árnyékos sejtelemben rezzen.
S egyre csak azt kérdezem: Önmaga rezgésének műanyag-hang búrkolatot minek kerestek?
Mert e dallam elveszett anyag homályában, eltorzították hangtükrét hamis hang-ruhában.
Azért ne higyjék, hogy hangszínét nem vesszük észre, a hangsorokat így is vehetjük még észbe!
Közben elképzelem e dallamot természetes rezgésében, elmémben visszaforgatom hangjegyét a maga elemébe, lassan kirajzolódik a megsejtett hangképe, míg a dal végére lelkem betölti, s jóbarátként tér be.
Harmadik képben egy a-mol dal zeng,
furcsa, ám gyönyörű, megint régi hangrendszerében, s érzem, egy hangszer a főszereplő alany, melyből bizonyosan valami sejtelmes történet fakad.
Tele van a hangsor hajlított félhangokkal, elmerengett vízözönszerű hangtér kiáradásokkal, félhangok buzgón, tántoríthatatlan sorakoznak, megértik egymást, össze nem szólalkoznak.
Egy bús, komor e-mol dallam
következik a hangképet alkotó sorban,
hol felszínre kerül élet egy bánata,
talán csak én nem értem, miféle utalást ad.
Hallkan indul mozaikszerű hangoszlopban, mire a refrain eljön, feltör hangtoronyban, a versszak idejére újra a víz mélyén csobban, majd közelebb ér, s a láng újra, újra fellobban.
Közepén, hol a hangfonál összeér,
hangnem megfontoltan az f-molba lép,
s végül kitörő erővel megfogja kettes oktáv közepét.
Tudhatod, a dalnak vége, s annak képe is végetért.
Egy újabb szomorkás dallam megint e-molban.
Ketten lépkednek a tekervényes hangsorban, mellette egy női hang rezzen, először csak egymást váltva, csendesen.
Egy szólamban indulnak a refrain-ben,
egy-egy sort lopva egymásnak átadva,
s hirtelen középpontba érnek, a-molba betérnek, ott ellentét szólamokra lépnek, feltör az erőteljes ének.
Egészen elhaladnak a d-mol rezgésébe,
hogy dallamuk ama hangnemben is érhessen véget, megtartva magukat közben ellenszólam rezgésének, és a megteremtett kitörés könnyező egységének.
Egy a-mol dallam felkiált a távoli létben, mint a népdal ősi hangsora, ereszkedik lefelé, hogy a hangsor végére mindig kissé közepéig felérjen, s aztán találja magát hírtelen a kettes oktáv háromnegyedében
A refrain c-dur árnyékba lép ki rafinált szerkezetben, amit átgondolsz majd legközelebb, mert a verszakba visszalép a-mol hangnemébe, de koránt sem rezzen már oly csendben...
A c-dúl egyre-egyre kiterjedtebb,
ahányszor csak visszatér, mind egyre erősebb, s hangjában valami megfoghatatlan elfelejtett őszi levél remeg.
Miközben elfáradna, kedvet hoz kettes oktáv háromnegyede....
Egy pillanatra kitér cisz-dúrba az akkord tere, s hangsor nélküli szavak peregnek érzelemmel telve, s végül c-dúl zárja le e hangképet, s egyenes, megnyugtató akkordot hoz létre.
Jön egy vidám a-dur dallam,
az ének él benne, mint harsona,
táncra perdül mozgó s minden mozdulatlan, ennél fogva nem zenghet hát hallkan!
A hang felületét széles mosoly tölti ki, ezt csak vele együtt cselekedve lehet kibírni, s az ismétlődő hangsor magával ránt egészen, míg végül kórusként zeng benne hangszer, és ének.
Egy szelíd f-dur sóhajt fel,
c-hangon megáll egy lélegzetre,
tárja fel a képet óvatosan, csendben,
az f-hangnem felületén gyalogol furfangosan tekeregve.
Elnegyedelt ütemekben tör fel az ismétlődésben, hogy a versszakban kiinduló ponthoz visszatérjen, ám titkon hangot hangra halmozzon mindegyre, s csak bogozza szét a figyelő, hallgató elme.
Az újra bukkanó hangsor egyre terjedelmesebb, a verszak előtt megálló c-hanghoz tesz mind gyorsabb lépteket, végül egy kitartott f-hang lett a pont, mit éterbe zengett!
Újabb g-mol dalam zeng,
ebben szólamok nem rezegnek,
drámaisága nyomban figyelmet kelt,
a hang érzelemmel él a dallamszerkezetben.
A hangsorok egymást követik önmagukat ismételve, ám a végén kilép egészen a magasba, s végül hármas d-hangot pendít lezárva azt, s reá borítanak egy harmónikus akkord halmazt.
Lendületes dallamnak adja hát helyét,
kiált az éterben, szerte minden felé,
ütemes hajlítás, kitartott hangok tarkítják, alig követve gyalogol dupla, tripla hangsorokon át, viszi szerte a csak kissé eltérő dallamát.
A refrain kereng, fonja trükkös hangsorát, egyre, egyre feljebb kúszik a hanglétrán, nem tudjuk, hol áll meg, mely hang fokán.
Lopva csendül hármas c-hang pillanata.
Meggondolnád, de visszatér a tekergő versszakba, hangját a dallam felület húrjaira tapasztja, a dallam lefelé ereszkedve halkul a semmibe, csak egy hangárnyék jelzi, hogy visszatért kezdőpontja rezgésébe.
Nem áll meg a tánc, most g-dur dallam rezzen, légies könnyedséggel vidámságba cseppen, éneke száll megállíthatatlanul a térben, háttérben hármas oktávot csen felette.
A dallamra sok féle szólamot vetít,
fondorlattal ezt is saját hangjával teszi, így a figyelő fül egységben követheti, ám ki tudja, valaha meg is jegyezheti?
Végére a-durba kerül rövid moduláláson keresztül, feljebb, feljebb repked a hangsor felhőn, elvegyül kissé visszatér ismételve az előző hangképet, majd megáll egy a- hangon és mosolygón elcsendesül.
Tova libben egy újabb a-dur dallamba,
hol valami furcsa merengésnek önmagát átadja, s kajánul néz az éppen rá váró hangsorra, sereg labdányi hangként dobálja be a tér öblébe.
A vége előtt még h-dúrba navigál,
áthajítja a feldobált sok színű hang-parittyát, felugrándozik a kettes há tetején ott hagyja azt, s megérted, hogy végetért...
Követi egy a-mol zengedelem,
- óh, micsoda zuhanás, mélybe, elveszetten...
Sok szó hangsorok nélkül rebeg,
s mire keresnél kapaszkodót, feltör a fájdalmas ének, melynek tűzlabdái az égig érnek.
S jön aztán a nagy csodálkozás,
mely merengéssé, kitört melankóliává szelidül, s arra az időre a-durba kerül.
Az elme tán épp ezért túlhaladja értetlenül...
Visszatér újra, újra gondolkodón,
szavakkal telt hangsor nélküli szakaszon, a kitörő éneket ismét a merengő hangnem emeli fel, melyet végül szerte kiált hangsorok nélküli szóbeli rezgésekkel.
Olyan ez, mint egy nyitott mondat,
hol látszólag a hangsor idő előtt elhallgat, és a szavak mellettünk elsuhannak, mélaság, lesz helyette, meg nem hallott kérdések maradnak.
Nem gondolkodhat a lélek sokáig,
mindjárt d-dur dalban hamar tobzódik,
hol hinta képpen csengenek a hangjegyek.
Nem értem még, ez miféle kép lehet?
Ez csak igazán magas dallam tengere,
kettes oktáv félre érthetetlen fellegvára, gyakori szemtelenül sejlő hármas oktáv határa, így megy ez végig, s közben táncra perdül kéz, láb, gondolat szárnya.
Folytatja, ám kissé mérsékelten,
megtartja előző hangterét, s hangnemét,
kiépíti mind egyre a magas hangok erdejét.
Most rockandroll-t jár a hangkör körül.
Játszik, ugrik, szabadon repked,
ugrópont egyes oktáv, cél a hármas oktáv eleje, erő, szabadság dúl e percben benne, fényében tündököl rezgése az égig érő hangterepen!
A szakadék mélysége már megfoghatatlan.
Szempillantás alatt találja magát búsongó e-molban, hol óvatosan törnek fel a hangok, sorban, nem tudod, mi várhat e sejtelmes hang-oduban.
Egyre, csak jönnek a hangjegyek,
ismétlődnek, ám folyton jobban előtörnek, s mire már egészen körbe érnek, nyomban e-durban leled a folytatást: csak széjjel nézhetsz!
A hegy csúcsa ott kettes oktáv háromnegyede, annak is oly nehezen található félhang pereme, de mindig visszalopja magát e-mol bánatos hangnemébe, honnan újra a váltásban csendülő hangjegyek égig érnek!
Végül f-dúrban nyilik ki az öszezárt hangszirom, miféle kitörés, mit tudtunkra ad e kiáradó hangsor?
A képet fel nem fogta elmém,
inkább megállt vele együtt a kettes f-hang tetején.
Tétova d-mol szórja dallamát,
visszhangos sóhajjal tárja elénk hangját, megszorítja minden szív ölelő karját, s olykor meg-megállva elengedi a fájdalom markát.
Újra, kitér d-dur drámai erejével,
üzeni még a sóhajtást immár minden zengésével.
Mindössze sejtelem zúg fel a lélekben, s nem érti a képet.
Pedig vízesésként hagyja nyitva kettes oktáv háromnegyedében!
A gondolatok némán elraktározódnak,
mert e-dur furcsasága halad el a sorban.
Ahol apró kromatikus hangokkal néz farkasszemet, dupla, tripla hangjegyek, összetett elemek.
Egyes oktáv pereme alig érintkezik vele, uralja a kettes oktáv visszafolytott sejtelme, s a hangkép hangsor szerint alig nyer értelmet,
pedig végül c-hangon ad épp oly hallkan végső jelet.
B-dur csendül fel a térben.
lágyan, megint játékos könnyeden,
mindenféle hang-váltó megbúvó rezgésben, felkapaszkodik, folyton ráhajlítja hang-éleit az összefont hangtérre.
C-durban fejezi be két modulálással a hangképet, ott is feltárja kezdőpontját a hangsor elemének, s háttereket körbe hajlított hangokból képez, a hangkép váratlanul elhalkul, semmibe téved.
S ki hinné, hogy utolért az utolsó kép,
mely a-durban határozottan mesél.
Elmond valamit, mit bennem csak hangsorok őre ért, ám érzem, hogy vidám, talán boldog emlékezet, kedves remény...
Hangja figyelemre méltón, kedvesen felllebben.
Mintha csak üzenné: figyelj engem!
S a kép fogódszkodóit lassan elengedem,
csendben e könnyed egyenletességet követem.
Minthogy az utolsó hang kezdőpont második hangjára tér, nincs újabb hangsor-jel, mely ismét egy momentumot megért.
A hang lelke e percben boldog csengés.
S e dallammal a hosszú hangképsor is végetért.
Efféle sok színben csendült a hang,
a nekünk betűtlenül, mégis kiáltó dallam.
S kiről írtam, zengett e hangban:
4~6 1~2~4~5 1~3~4~5 - áll némán a monogrammban!
2015. november 21.
