Ígéret a múltból
Izzó szemű táltos állot ama nagy tölgy tövében,
Szemében ezer tűz táncolt, veszedelmek fejében.
Mondd nekem te javasasszony, mondd, hogy él majd nemzetünk,
Akkor is, ha vérfagyasztó, új világban élhetünk.
S a javasasszony égre nézett,fájt mit isten mutatott,
Földről szálló szép igézet, földre vájt egy utat ott,
S szólt az asszony, jaj nekünk, mert ezer ember életét,
Kúltúránk hiánya lesz majd, mi véglegesen tépi szét,
Mert nem lesz sámán, táltos atyjanem tanítja új fiát,
Templomok érctornyaiból hírdetik majd Máriát
S lassan szépen kihal minden, mit tudhatott a magyar,
Szövés, fonás, fafaragás ég le egy gyertya viasszal,,
Helyettük sok műanyagszék, ócskavas ad kenyeret,
Nem lesz jelkép, csak a tévé meg a net lesz ehelyett,
Ének nélkül, beszéd nélkül, lesz sok magyar idegen.
S hagyja végül nemzetünket ez a tény is hidegen...
És szólt a táltos, könnye áradt, nem lehet, az nem lehet,
Szittya magyar vérünk lehelt belénk művészi ihletet
Nem lehet, hogy egymás mellett idegenként éljenek
S hogy a nemzet halálától ezek okán ne féljenek,
Megígérem én a földnek, s te holdanya teneked,
A régi magyar utad járják, kik megtalálják a köveket,
Nem hal ki a népi ének, lesz matyóföld ékköve,
S faragások őrzik kincsünk, melynek népünk hírnöke.
S azzal füstfelhőbe burkolózott táltosunk, midőn a hír,
Szállt az égbe, s isten látta van még magyarnak gyógyír,
Tudta kell, mi fennmaradjon, kard és zeke, mi magyar,
Messziről jött népnek álma, mi napfénnyé lett zivatar...
