Irodalmi sarok
ugrás a lényegre   ugrás a hírekre
Irodalmi sarok ( A vakok és gyengénlátók alkotásaiból )

Menü

Végh Miki


Inci-Finci
(Részlet a "Férfi lettem?" című könyvből.)

Mintha ma lenne, úgy emlékszem rá, pedig 1972-ben történt. Igaz,
csupán negyven év telt el azóta. Csütörtök volt egész nap, és
délelőtt sokat beszélgettem telefonon Incikével, mert akkor még
olcsó volt a telefonálás, valamint tényként könyvelhető el, a
csaj folyamatosan ébren tartotta maga iránt a fantáziámat.
Rendelkezett olyan pozitívummal, amivel én soha, azóta sem. Nőből
volt tetőtől talpig. Hozzájárulását adta, hogy délután
felkereshessem szerény otthonukban, amit a férjével osztott meg
az időtájt. Azt hiszem, ő is úgy ítélte, itt az ideje a személyes
megismerkedésnek, három hónap intenzív telefonálgatás után.
Csupán egy apró kérése volt, az, hogy diszkrét legyek. Ne tudják
meg a házukban, a férjes asszony vendéget fogad, miközben a férj
valahol építi a szocializmust. Nem emlékszem pontosan: Jóska
kazánfűtő, vagy kazánkovács volt, de ez nem is lényeges az én
szempontomból. Vártam a munkaidő végét. Az ügy érdekében délután
még arra is képes voltam, hogy elhajtottam a haverokat, akik
dumálni akartak velem. Az nem járja, hogy csupán mert
telefonközpontos vagyok, a randevúra piros füllel menjek. Az
persze igaz, Inci - mivel szintén vak - nem látná, hogy a bal
fülem színe elüt a fejem bőrének színétől. Ugyanakkor vallom, egy
bimbózó kapcsolatot nem szabad füllentésekre építeni. Ő nem
látná, de én magamtól vallanám be neki, ha esetleg olyan vonzónak
talál, hogy elsőre erőszakoskodik velem: a bal fülem érzékeny
ezért és ezért. Bármelyik alkatrészemet abalygathatja, de az
tabu. 16 órára rendeltem a taxit, és kértem, álljon be a cég
udvarára. Utálom, amikor az utcán kell szobroznom, és persze az
érkező autó nem taxi. Így a tuti. Időben mentem ki a lépcsőház
elé, negyed órával a kocsi érkezése előtt. Ha hívásom jött, onnan
ugrottam be a telefonközpontba lekezelni a vonalakat. Mázlis
vagyok, mert pontban érkezett az autó. Fékezett a lépcsőház
bejárata előtt, én meg, mintha látnék, ugrottam oda. Azt nem
vehette észre a sofőr, hogy nagyobb volt a lendületem a
kelleténél, így beletérdeltem a karosszériába. Viszont büszkén
nyitottam az anyósülés melletti ajtót, mert kezem ütközéskor
hozzáért a kilincshez. Jó napot kívánok, köszöntem, és fenékkel
igyekeztem elfoglalni a helyemet. A hölgy felsikoltott, akinek az
ölébe telepedtem fél fenékkel. Sebaj, régi ismerősök vagyunk,
hiszen a sikoly utáni hozzám intézett mondataiból kiderült, a
főnökasszonyom ölében landoltam, mert ez nem a taxi, hanem a
könyvelés kocsija volt. Kétségtelen, míg Erzsike öléből
szégyenkezve kikecmeregtem, megtudtam, a taxi is megérkezett.
Állt a vállalati kocsi mögött, ahova Gabi, a sofőr kísért át.
Mondta, álljak meg az autó mellett, majd ő megkerüli a járgányt,
odajön hozzám és hátravisz a taxihoz. Úgy emlékszem, megköszöntem
a kedvességét. Sőt, biztos vagyok benne, és türelmesen
várakoztam. Nem voltam boldog. Viaskodott bennem a két érzés: a
boldogság és a boldogtalanság. Ez utóbbi állt nyerésre. Gabi
odajött, megmarkolta felső karomat és tolt maga előtt. A taxissal
közölte, meghozta a bácsit, aki a taxit kérte. A 25 éves bácsi
pedig bemászott az anyósülésre, úgy, hogy Gabi lenyomta a
fejemet, és közölte, vigyázzak, nehogy beverjem. Totál
megzavarodtam, amikor a sofőr érdeklődött: Hová-hová! Nem elég,
hogy az utcát, a házszámot közöltem, de még az emeletet is az
ajtószámmal. Ha már így alakult, elmondtam, Inci szerint piros
cserép van a háztetőn. Véletlenül volt, de tulajdonképpen nem
bántam, mert Incinek férje van és a randevút titokban óhajtottuk
lebonyolítani. Ennek érdekében pontosan elmagyarázta, amikor
belépek a kapun, balra vannak a büdös kukák, azokat elhagyva, ne
hasaljak fel a két lépcsőfokon. Óvatosan lépkedjek, majd balra
menve ott a lift. Egyszerű vakon a gombok kezelése. Az ötödiket
nyomjam meg, az visz a harmadikra. Fenn pedig a lifttől bal
oldalra az első ajtó az övéké. Bot ne legyen nálam, mert az
feltűnő. Rendes volt az úr, mert miután megkérdezte, fel is
ajánlotta, elkísér az ajtóig, ha még nem jártam ott. A kapunál
belém karolt, bár én közöltem, jobban szeretem fordítva, de ő
mondta, így is jó, majd tudomásomra hozta, emeljem a lábamat,
mert szemben két lépcsőfok lesz. Emeltem, ő pedig számolt. Egy,
kettő. Még hozzátette - nem túl diszkréten -, hogy ügyes vagyok
és bátor. Na, ezzel megvagyunk. Mondtam halkan, balra van a lift.
Még felé is fordultam, hogy azzal is diszkrétebben
domboríthassak. Közölte, megvan, csak pillanatnylag nincs lenn a
liftecske, de máris hívja. Ekkor én legszívesebben őt küldtem
volna, de tűrtem. Érdeklődésére, hogy kit keresünk, mondtam,
Kovácsnénak hívják a hölgyet és nem lát. Megjött a lift,
kiszálltak belőle ketten. Sofőröm, mivel buzgólkodott,
megkérdezte, a harmadikon laknak a Kovácsék, ahol vak a hölgy?
Pechemre a pár nem ismert vakot a házban, de mivel éppen jött be
valaki, az úr attól kérdezte meg, nem tudja-e, hol lakik a házban
egy vak. Az úr tudta. Jött velünk, de ő a negyedikre. Útközben
megérdeklődte, barátok vagyunk vagy csupán sorstársak? Hirtelen
nem tudtam eldönteni, az adott szituációban melyik megoldás a
kevésbé kompromittáló. Mire döntöttem, döccent a lift és nyílt az
ajtó. Sofőröm kitolt maga előtt, és fogta a vállamat, majd a
totál csendben megkérdezte: mi van kiírva az ajtóra? Esküszöm,
próbáltam balra irányítani, de precíz ember lévén, nem hagyta
magát. Elvégre is, honnan tudná egy vak, aki még soha nem járt
itt, melyik a Kovácsék ajtaja. Ám mellé szegődött a szerencse,
mert szemből nyílott egy ajtó. A kilépő gyereket fogta faggatóra:
- "Öcsike, melyik lakásban laknak a Kovácsék?" A srác közölte,
ott, az a baloldali barna ajtó, ahol az a vak néni lakik a
férjével, de ő nem vak. Az úr odatuszkolt, és még be is
csengetett. Továbbá megvárta, hogy Inci ajtót nyisson. Csak akkor
köszönt el, amikor biztonságban érezte ügyfelét. Szia, szia,
mondtuk egymásnak. Én, a colos, Inci, a pici. Még az
ajtónyílásban nyújtottunk kölcsönösen kezet. Nekem sikerült a
mellei között kotorásznom, ő pedig a köldökömet vette célba.
Mindenesetre azt megtudtam, szivacsos melltartó van rajta. Ám
nyomban találkoztak a kezeink, bár nekem abban a szituációban
egyáltalán nem tűnt fontosnak. Bemutatkoztunk, mintha most
beszélnénk először egymással: - Inci! - Finci! Neki különben
Irénke a neve, ezért hívják Incinek, nekem pedig Lajos, de
fogalmam nincs, miért mutatkoztam be Fincinek. Ettől függetlenül
megismert, és betessékelt az előszobába. Közölte, szemben van a
szobaajtó, de előbb szabaduljak meg a cipőimtől. Félig nyitott
szájjal hajoltam előre, hogy kifűzzem. Ekkor kaptam egy nyelves
puszit a kutyájától. Erre bátorkodtam megjegyezni, délelőtt
megmondtam, félek a kutyától. Azt válaszolta, ő pedig megígérte,
kizárja az előszobába az ebet, és be is tartotta, hiszen még az
előszobában vagyunk. Igaz, ami igaz. Ráadásul a kutya
barátságosan üdvözölt, hiszen meg se ugatott. Különben jól telt
el az egy és háromnegyed óra, amit rám szánt. Eljövetelkor
kikísért a liftig, de némi malőr történt, mert a botom kiugrott a
belső zsebemből, és elindult lefelé a lépcsősoron. Alig találtuk
meg, pedig jó darabig kerestük. Jóskának a pletykások elárulták,
a felesége vendéget fogadott. Minek következtében mérgesen
érkezett haza, és kérdőre vonta Incit. De miután megtudta, Lajos,
az egyik sorstársa járt náluk, Jóska megnyugodott, mondván, akkor
semmi baj, azt hitte, férfi vendége volt a feleségének.

doboz alja
oldal alja