Simon Petra

Introspect

Ajánlás

Az exemnek, mert az ő döntése taszított abba az állapotba, hogy muszáj volt valamit csinálni

Családom egyéb tagjainak, akik meghallgattak, és mindent egybevetve egész tűrhetően viselkedtek, amikor szükség volt rájuk

Két pótanyámnak, akik visszaadták az önbecsülésemet, és mellettem álltak - azért is, mert ők mondták ki a döntő szót a kritikus pillanatban

Neked, drága párom, hogy írásban is nyoma legyen annak, amitől olyan egy kapcsolat, amilyen a nagykönyvben meg van írva

Tartalom

A kritikus pillanat

A kezdetek

Hármacskán

Bővül a család

A nagybetűs élet

Új kezdet

Az első igazi érzelmi vihar

A legsötétebb éjszakai óra után hajnal

Snafi

Fordulatok

Nászéjszaka és mézeshetek

A tanárnő

Aki mer, az nyer

A mennyország kulcsa

A kritikus pillanat

Egy fővárosközeli kisvárosban vagyunk. A település benne van a vérkeringésben, mégis megőrizte nyugalmas kisváros jellegét, zöld területekkel, a folyóparttal, barátságos kis utcáival. Papíron eddigi életem legnagyobb részében itt laktam, kivéve, amikor épp máshová sodort az élet. Mindig jó volt ide hazajönni, bejárni a kiserdőt, lubickolni, vagy csak egyet hintázni a parton. Ezen a kora reggelen viszont egyelőre semmit nem érzékeltem ebből a szívet melengető légkörből. Olyan csapás ért, amitől kicsúszott a lábam alól a talaj. „Ennek így semmi értelme" - mondta a srác sok habozás után. Még másnap is majd szétrobbantott a fájdalom, és elindultam a kiserdőbe vigaszt keresni. Ahogy ott ücsörögtem, egyszercsak eljutott az érzékeimig a hajnal varázsa: kellemesen susogó szellő, pitypalattyoló madarak, és a Nap első, álmos sugarai. Egyszercsak, mintha egy láthatatlan lény ült volna mellém, aki szelíden a vállamra tette a kezét, és valahogy máris tudtam, minden rendben lesz, még ha most nem is úgy tűnik. Az élet megy tovább, az emberek felkelnek, elindulnak a dolgukra, és nekem is adódik majd jobb dolgom, mint a múlt fájdalmain mélázni. 23 éves voltam ekkor, és úgy éreztem, hogy életem eddigi legnagyobb felfedezése sűrűsödik ebben a pár szóban: „minden rendben lesz". Hosszú és nem túl kellemes út vezetett idáig, és voltak pillanatok, amikor azt hittem, fel fogom adni. Nem ez volt az első alkalom, amikor ez megfordult a fejemben, de azóta is az utolsó. Bár tudom, hogy igazán csak a saját tapasztalataiból tanul az ember, talán mégis lesz valaki, aki bennem szinte magára ismer. Ha csak egyvalaki lesz, aki majd úgy érzi, egyenesen neki szól ez a könyv, máris túlteljesítettem a tervet. Eredetileg azért kezdtem el, hogy csináljak valamit, bármit, csak ne gondolkozzak. Az történt, hogy életemben először - és utoljára - szakítottak velem. Ez valami hihetetlen lavináját indította meg az érzéseknek, és ez már félelmetes volt. „A cselekvés kigyógyít a félelemből", nos íme, esetemben a tett az alábbi irományban öltött testet. Már előtte is bevált néhányszor, ha naplómba vagy egy levélbe beleírtam a fölös érzelmeket, ezért most az elejétől kezdve elmesélek mindent, vagy inkább majdnem mindent.

A kezdetek

1972 egy hűvös áprilisi napján egy zöld habszivacs kabátos alak ácsorgott a megbeszélt helyen és méltatlankodott a mellette álló haverjának. Amikor megjelent a két csaj, akire vártak, nem is mulasztotta el megjegyezni jellegzetes nazális csengésű hangján: „Késtetek". Ez aztán a kezdet!

A haver és az egyik csaj már régebb óta kóstolgatták egymást, a másik csaj kizárásos alapon lett a barátnője kísérője azon az estén, mivel ő volt a hét fős kollégiumi szobában az egyedüli szingli. Az ürügy az volt, hogy szükség lenne egy táncpartnerre az egyetemi klubban. Innen sem nehéz elképzelni a szituáció fonákságát, de az este mégis jól alakult. Habár a zöld kabátos a klub félhomályában sikeresen feldöntötte a spanyolfalat, mert farkasvakságban szenvedett, vagyis nehezen tájékozódott a sötétben, hazafelé mégis követték a másik páros példáját, és megtalálták egymás kezét - akkor mégcsak sejthették, de ez távolról sem csak arra az estére szólt. Ekkor született meg a nagy páros: a szüleim. A leány épphogy kiszakadt a szülői fészekből, hosszú barna hajú és nevető szemű, vékony, csupa vibráló energia, csipetnyi hebrencsség, a srác pedig jólelkű, csupa komolyság és tekintély, fanyar humorral párosítva, szikár, de izmos, az egyéniségéhez illő szürkészöld szemekkel, akit nagy reményekkel indítottak útjára a szülei. Mindketten tanultak még akkoriban, így leginkább lopva találkoztak. Apám albérleti szobáját csak titokban vehették birtokba, a kollégiumról nem is beszélve. Eljött a nyár is, amikor is bebizonyosodott, hogy a vonzalmat nem csak a közelség táplálja. Volt dolga a postának azon a nyáron, és bizony nehezen telt el egymás nélkül, de mégis vége lett. Az ősz, az új félév sem változtatott ezen, mindketten megtalálták a másikban azt, amire már azelőtt szükségük volt, hogy egyáltalán tudatában lettek volna. Még egy éve sem tartott a kapcsolatuk, amikor egy hideg januári napon anyám forró hírrel állított be találkájukra: „Hárman vagyunk!". Nem tudnám megmondani, hogy az öröm volt-e nagyobb, vagy a meglepetés, de a két 21 éves ember csak az örömre koncentrált. Átszervezték az életüket, amely teljesen új irányt vett: mindkét szülői oldal áldásával egyszercsak házaspár lett belőlük. Hamarosan megérkezett első gyermekük, a nővérem.

Nagy örömmel fogadták, és egy nehezen megtalált külvárosi albérleti szobában kezdték meg közös életüket hármasban. Mikor már nagyobb volt, a baba közel egy évet anyai nagyszüleinél töltött, amíg a fiatalok befejezték az iskolájukat, és elhelyezkedtek. Ekkor újra bebizonyosodott, hogy a boldogság nem a körülményektől függ. Számomra legalábbis ezt árulja el, hogy a főbérlő egyre gyakoribb zaklatása, a kelletlenül működő olajkályha, a hideg vízzel átvészelt zord telek ellenére sem veszekedtek, hanem szilárdan kitartottak döntésük mellett, hogy szeretni fogják egymást jóban és rosszban, és ez sikerült is nekik. Ennyi év távlatából, cirkófűtéses, csupa kényelem lakásból nehéz ebbe belegondolni is! Nem a problémát, hanem a megoldást keresték minden helyzetben, és ezért voltak legyőzhetetlenek. Anyám kicsit hirtelen természetét jól ellensúlyozta apám józansága és türelme, és így mindig mindent meg tudtak beszélni. A nyugalom légköre vette őket körül. Ha nyugodt vagy, könnyebb vonzó társaságnak maradni mások, és főleg a párod számára. A megpróbáltatásoknak, amikben részük volt, még sokáig nem lett vége. Történt, hogy a fiatal szülők egy este arra gondoltak, hogy kiszakadnak egy estére a hétköznapok monotóniájából, és színházba mennek. Erre az időre két lelkes, volt kollégiumi szobatársra bízták a kislányukat. Az anyai érzéseiket felkeltő, nagy barna szempár hamar levette a pótmamákat a lábukról, ám ezen az estén feltűnt nekik, hogy a kislány valahogy mégiscsak „túl nyugodt", nem rezzen össze a hangokra, még az élesebbekre sem. Gyanújukat egymás szavába vágva mesélték a hazatérő szülőknek, akik azonban ekkor még nem, csak egy év múlva kezdtek komolyan gyanakodni. A borzasztó gyanú beigazolódott: a kislány siketen született. Mindennek a tetejébe megérkeztem én. Így már négyen osztottuk meg az albérleti szobát, amire én egyáltalán nem emlékszem, hiszen első emlékeim abból a korból származnak, amikor már saját lakásunkban laktunk, abban, amelyikben máig is. De ne szaladjunk ennyire előre, ezzel csak azt akartam mondani, hogy ezeket a dolgokat csak elmesélésből ismerem. Ha eddig nehéz volt, hát most lett csak igazán nehéz, és mégis boldog időszak volt, mert egyetértésben telt. Közös volt a bánat, de közös volt az öröm is. Miközben naponta a fél fővárost végig kellett villamosozni, hogy mindenki a helyére, oviba, suliba, munkahelyre kerüljön, mégis mindig bizakodtak, mert egyre közelebb kerültek a céljukhoz, egy saját otthonhoz. Nővérem és én is nőttünk, és miközben az igen hosszúra nyúló várakozás időszaka telt, új élményként figyelték ezt a fejlődést. Nővérem már egészen kis korától érzékenyebben reagált a környezetére, mint az átlagember. Képzeljük csak el, amint a kislány, akinek még meg sem lehetett magyarázni, mit jelent az, hogy az embernek erkölcsi igénye legyen segíteni, a sötétben vaksin bizonytalankodó apját kézenfogja, és egyszerűen oda vezeti, ahova indult. Azt hiszem, egészen rendkívüli dolog lehetett, bár én hátulgombolós koromból eredően még nem vettem részt az eseményekben (addig volt igazi nyugalom...). Nekem pedig azért örültek, ahogy anyám elmesélte, mert már egészen korán tartalmasan el lehetett velem beszélgetni. Akkor még nem tulajdonítottak nagy jelentőséget a ténynek, hogy nehezen ismertem fel az embereket még a szoba túlsarkából is, mivel az idő múlásával ez egyre javult, és talán azért sem, mert apám is együtt tudott élni a szembetegségével. Majdnem hét év után végre elérkezett a nagy nap, amikor beköltözhettünk az új otthonunkba. Nagy volt az izgalom, és még a hatéves nővérem is lelkesen hordta fel a motyót a hatodikra - lépcsőn, mivel lift még nem volt. Erre az időszakra a fiatalos lelkesedést belepte a hét év megpróbáltatás szürke pókhálója... Miután berendezkedtünk egy kicsit, a családfő orvoshoz ment, amit már egy ideje halogatott. Ekkor érte a kis családot a sokk: apának gyomorrákja van! Nem lehet tudni, hogy a sivár albérleti lét, a megfeszített küzdelem a saját lakásért, vagy öröklött hajlam okozta-e, de nem volt menekvés. Szinte még ki sem csomagoltunk, és apám kórházba került, ahonnan már ki sem jött. Végig nem tudott róla, hogy mi a baja, és a doktornőt többször is arról faggatta, hogy mit tehetne az eltunyulás ellen... Felnőttként már azt kell mondanom, alig tudom elhinni, hogy még csak sejtelme sem volt... Vannak mindenki életében olyan fájdalmas események vagy tények, amik idővel ugyan nem marnak annyira, de teljesen sosem múlnak el - számomra az egyik ilyen az, hogy semmire, egy villanásra sem emlékszem apámból, túl kicsi voltam hozzá. Még most is előfordul, hogy álmomban utána sírok. Első emlékeim egyike, talán időrendben is az első, hogy meglátogattuk apámat a kórházban. Nagy, félhomályos előcsarnokban ücsörögtem, hogy lekössék a figyelmemet, sós rudat kaptam, és azt hiszem, félhettem is egy kicsit, mert nagyon fegyelmezett voltam, ami igazán nem volt jellemző. Ekkor, ahogy mesélték, „számba vettem" apám arcának tartozékait, végigsimogattam, és egy részletet sem hagytam ki. Elbúcsúztam volna? Egyébként talán akkor láttam utoljára. Később, amire már emlékszem, néha összekevertem a Vízművek épületét a kórházéval, és az oviban nap mint nap lestem az ajtót, hátha egyszer értem is az apu jön, mint a többiekért olyan sokszor.

Hármacskán

Körülbelül ebből az időszakból van az az emlékem is, amikor egy gyereknapi majálison voltunk, körhinta, vattacukor, céllövölde, lufi, mindenféle gyerekbolondító annak rendje és módja szerint. Különös, hogy egy ideig azt sem tudtam volna megmondani, hogy a nővérem volt-e ott vagy a családfő. Ha egyszer nagy és ő felülhet a körhintára, ellentétben velem, akkor már szinte egyremegy! Mint kiderült, a nővérem volt. Az akkori gyereksorozat főszereplőjére, Majára persze tökéletesen emlékszem. Arra is emlékszem, hogy nem értettem, miért sírdogál néha esténként anyám. Mostmár persze világos; valószínűleg senkit nem vetne szét az öröm, ha egyszercsak egyedül maradna két emberkezdeménnyel, akik az átlaghoz képest is több gondoskodást igényelnek, egy rakás felelősséggel és talán még több elveszett reménnyel és az emlékeivel. Nekem példaértékű, ahogy talpraállt: a hosszú loboncból rövid, „felnőttes" göndör frizurát csináltatott, és teljes erőbedobással dolgozott, mellette pedig ugyebár gondoskodott rólunk. Én is a bőrömön éreztem a veszteséget, hiszen első emlékeimet is áthatja valami ködös, szomorú hangulat. Még a tojáshéj sem esett le a fenekemről, de máris gyakran gondoltam az elmúlásra. Történt, hogy egyszer hazafelé utaztunk a buszon. Telve voltam a nap minden örömével, hiszen a nagyszülőket látogattuk meg. Elnézegettem a havas tájat, és egyszercsak vigasztalhatatlanul bömbölni kezdtem. Talán a tetszhalott fákat sirattam, de könnyen lehet, hogy még mindig nem bírtam felérni ésszel, hogy nincs többé apukám. Az oviban kissé zárkózottnak, nem egyszer durvának ítéltek meg, az eszemet viszont dicsérték. Könnyen tanultam, az oviban és az iskolában az volt az egybehangzó vélemény, hogy ha nem lennék olyan agresszív, én lehetnék az intézmény szeme fénye. Már idejekorán az az érzés hatott át, hogy az ember magára van utalva, és céljait kemény harcok áránérheti el, így nem véletlen, hogy hajlamos voltam az önbíráskodásra. Magamban ekkortájt összegeztem, hogy miért is jobb és könnyebb inkább gyereknek, mint felnőttnek lenni, és ezt csodálatosképpen ma sem tudnám jobban elmondani. Felnőttként senki nem szól bele, mit csinálj, de rengeteg döntést kell hoznod, és a felelősségét magadnak viselned. Nem mindig látszottam kifelé ilyen komolynak, sőt. Amíg nem kerültem iskolába, igazándiból az volt a legnagyobb kérdés, hol is tudnám levezetni a rengeteg energiát. A szokásos ugrabugrán, kirándulásokon kívül hatalmas igényem volt a nagy beszélgetésekre, az extra figyelemre. A nővérem is a legjobbak között volt a saját iskolájában, minden farsangra valami megismételhetetlen műsorszámmal rukkolt elő a csapatuk, osztályfőnöküknek köszönhetően, aki nekem máig példaképem. Volt ő szambatáncosnőtől kezdve aerobic-tornásznőn át hókirálynőig minden. Természetesen ez csak a hab volt a tortán, az igazi eredményt az jelentette, hogy a tanárok fáradhatatlan munkája folytán az évfolyam nagy része továbbtanult, és minden gond nélkül jó állást is talált magának. Anyámnak oroszlánrésze volt mindkettőnk előmenetelében, rengeteget tanult velünk, biztatott, ránk parancsolt, különórákra hordott, felkészített, és egyáltalán, mindent megtett, ami emberileg és fizikailag lehetséges volt. A nővéremmel mindig nagyon jól megértettük egymást. Persze, a kötelező ereszd el a hajamat cirkuszok azért megvoltak, de anyámnak valahogy nagyon jó érzéke volt ahhoz, hogy ezt megakadályozza. Ha csak öt percre egyedül hagyott bennünket, biztos, hogy nagy haragban talált ránk, de valahogy, amikor megfogta a két makacs kis fejet, és összekoccintotta őket, fél percen belül már nevettünk is - pedig hogy utálkoztunk, hogy szigorú parancs alapján meg kellett puszilni a másikat! Nagymamám különösen jól szórakozott, amikor ő semmit nem értett a nővérem rám zúduló szidalmaiból, én pedig nemhogy megértettem, de már kész is voltam a válasszal. Hányszor nyaggatttam őt, hogy „bohóckodjon" egy kicsit... ilyenkor képes volt szakadatlanul önteni magából a kútfőből merített mókás történeteket, amelyek versenyeztek a tévés esti mesékkel. Az árnyoldala ennek a hármacskán létnek az volt, hogy a nővéremnek bentlakásos iskolába kellett mennie, és minden vasárnap nagyon nehezen telt. Hogy milyen hatévesen egy kollégium lakójává válni, azt lehetetlen elmondani, azt érezni kell. Az volt a benyomásom, hogy abból a helyből éppen az hiányzott, amire egy hatéves gyereknek leginkább korlátlan szüksége lenne: a melegség - és itt nem éppen a fűtésre gondolok. Épp ezért harmadikos vagy negyedikes korától már hazajárt naponta egyedül - még az is megtörtént, hogy félreértésből elhozott engem az oviból. Voltak emlékezetes pillanatok, például amikor egyszer a nevelőtanáruk nem figyelt rájuk úgy, ahogy azt kellett volna. Szépen felöltöztette őket utcai ruhába, és annyit mondott, hogy menjenek le az emeletről. Ő ezalatt azt értette, hogy egy emelettel lejjebb menjenek, ám ők ehelyett kisétáltak a kapun egy iskolatársával együtt, és ketten együtt sem voltak húszévesek, de azért nekivágtak a nagyváros utcáinak. Miután kétszer kipotyáztak a buszon hozzánk, és nem találtak senkit, visszamentek a városba, és mivel éhesek voltak, csentek egy kis narancsot egy éppen zárni készülő piaci árustól. Még a rádió is bemondta, hogy elvesztek (hurrá, híresek vagyunk!), és végül, ahogy elmesélték, két rendőr tűnt fel a semmiből, fülöncsípte őket, és visszaszármaztatták őket az iskolának, ahonnan már szerencsésen hazakerültek. Aznap anyám ugyan időben ágyba dugott, de én csak pislogtam a szomszédos ágy felé, hogy hol a tulajdonosa, és addig szó sem volt alvásról, amíg egyszercsak vissza nem pislogott valaki. Visszaemlékezve sokszor jót nevettünk ezen is - de akkor kevésbé. A magam módján igyekeztem a segítségére lenni, nagyokat beszélgettünk, beszédgyakorlatokat csináltunk, és egyenesen büszke voltam, amikor kimehettem énekelni helyette egy Mikulás-rendezvényen, hogy ő is kapjon csomagot. Arra is tisztán emlékszem, amikor valamiért kikapott, és az, hogy elfenekelték, nekem a szó szoros értelmében fizikai fájdalmat okozott. Sajnos az is megesett, hogy anyámmal valamiért később értünk haza, mint ő. Ekkor már volt ugyan kulcsa, de még csak kilencéves volt, és félt egyedül a lakásban. Mikor betoppantunk, a nappali közepén ült, hüppögött, és a lakásban az elképzelhető összes villany égett... Bizony nem volt könnyű ennyifelé szakadni a családanyának - és mégis biztonságban érezhettük magunkat. A tanulnivalókat igyekeztünk péntek este letudni, és valahogy még arra is jutott időnk, hogy a heti nagytakarítást lezavarjuk. A hétvégék tehát a mieink voltak: irány a komp, a sziget. Amíg anyánk a kukoricatáblában összeszedte a délutáni csemegének valót, addig mi „gyanútlanul" sétáltunk, és igyekeztünk figyelni, nem jön-e valaki. Általában fizikailag elpilledve, de szellemileg felfrissülve estünk haza, mindig valami kincset szorongatva: hol kukoricát, hol virágokat, hol erdei bogyókat, hol egy szép hosszú náddarabot. Arról nem is szólok, hogy mennyit fürödtünk a Dunában! Tíz perces séta, és ott voltunk a parton. Imádtuk a kavicsokat gyűjtögetni, labdázni, úszni, és szép barnára süttetni magunkat. Hat éven keresztül minden nyáron tóparton nyaraltunk egy nagynéninél hármasban, hosszú időt töltöttünk a nagyszüleimnél kettesben. Egyszer egy társas üdülésre is elmentünk hárman, ahol majdnem sikerült vízbe fulladnom. Amilyen szerencsés a szelektív memóriám, ugyan nem pergett le az életem előttem - talán azért, mert még nem is nagyon volt minek leperegnie - de ebből az üdülésből másra nem is emlékszem , még csak arra, hogy utána, mikor visszamentünk a szállásra, ahogy beléptünk a kapun, zuhogni kezdett az eső, ami méltó volt a hangulathoz egy majdnem-vízbefulladás után. Annál jobban emlékszem viszont a végtelennek tűnő tóparti nyaralásokra, és a csupa meglepetéssel teli látogatásokra a nagyszülőknél. Anyai nagymamáméknál mindig szerettem lenni, mint ahogy voltunk is minden szünetben. Más ember lennék, ha nem töltöttem volna olyan sok időt ott. Ott írtam az első ákombákomokat a járdára, nagyimmal olvastunk, vihogtunk az olvasottakon, mint két kiskamasz, vagy épp mélyrehatóan kielemeztük azokat. Figyeltem a növényeket, hogy nőnek, fejlődnek, elhullanak, és hozzák a gyümölcsöket, vagy éppen kikötnek egy barna, kendermagos vagy fekete szárnyas begyében. Apropó, nehogy valami buta tyúkra gondolj, eme szárnyasok roppant műveltek voltak ám! Ha nem a saját szememmel láttam volna, hogy egy pipi is tud mosolyogni, nem hiszem el, de tény, hogy a szemük minden kifejezést egyértelműen mutatott: mosolygott, félt, fáradt, unott volt, és még ki tudja, mi minden. És ha egy tyúk buta lenne, biztosan nem rohanna hozzád a kert másik végéből az első hívásra! Órákat el tudtam ücsörögni köztük, és élveztem, ahogy már tudomást sem vesznek rólam, hanem kapirgálnak, alszanak, verekszenek, fürdenek, mintha ott se lennék. Ha mégis arra tévedt egyikük, legfeljebb kíváncsian rám pislogott a rájuk oly jellemző féloldalas fejtartással, hogy mégis nem rejtegetek-e valami finom falatot, mert hát az emberek, különösen a szoknyás egyedek, mégiscsak arra valók.Ha csak megközelítettem a birodalmukat, az ajtónál tolongás támadt, versengés a finom falatokért. Élénk gyermeki fantáziámat nagymamám gyakran táplálta állatos történeteivel, amiket ő élt át, vagy a lányai. Itt tanultam meg azt is, hogy az életnek olykor teljesen természetes módon el kell múlnia - ugyanis ezeket a pipiket legnagyobb bánatomra le is kellett vágni... Ott voltam azon a napon is, amikor fél évszázadnyi állattartás fejeződött be azzal, hogy az utolsó három szárnyasból is leves készült. Nagyapám asztalos volt, és ahogy anyám elmesélte, mindig nagyon sokat dolgozott, hogy a családnak mindene meglegyen. Ezt még én is tapasztaltam, hiszen amikor ott töltöttem a nyarakat, akkor is a nap legnagyobb részét a kertben vagy kis műhelyében töltötte - kora reggeltől sötétedésig csak délben engedélyezett magának egy-két óra pihenést. Ekkoriban már sajnos kezdtek elhatalmasodni rajta betegségei, amik haláláig csak rosszabbak lettek, és mindenkinek kellemetlenek. Én is csak most tudom értékelni igazán - ahogy az már lenni szokott. Azt azért mégsem mondanám, hogy késő, hiszen ez annyit tesz, hogy megbékéltem egy részemmel. Az apai nagyszüleimnél is mindig úgy éreztem magam, mint egy csábító kis szigeten, meleg homokkal, napsütéssel, mint egy bölcsőben, puha párnákkal körülvéve, ahol abszolút semmitől sem kell tartani. Nekik köszönhetem, hogy kilencéves koromban, és majd később, tizennégy éves koromban is láthattam a tengert. Nagyapámat mindig is tiszteltem, bár kicsit szinte féltem ettől a tekintélyt parancsoló iskolaigazgatótól. Ugyanakkor rendkívül büszke vagyok rá, hogy negyedrészben az ő génjeit hordozom. Nagymamámról is van miben példát venni, mindig tudta, hogyan kell a bajból újra és újra megtalálni a kiutat, mindig tudott okokat a vidámságra, módokat az újrakezdésre. Különösen csodálom, hogy az idő múlásával ezek a tulajdonságok csak erősödnek benne. Már háromgyermekes családanya volt, amikor továbbtanult, és tanár lett belőle, majd nyugdíjazása után vágott bele az idegenvezetésbe - hihetetlen vállalkozó szellemről tesz tanúbizonyságot, és merem remélni, hogy ebből jócskán örököltem!

Teltek, múlogattak tehát az évek, és mivel azt mondták, a gyereknek a tanulás a dolga, próbáltam a tőlem telhető legjobban művelni ezt, és titokban - vagy nem is olyan titokban - nagyon vártam az általános iskola végét. Nem rossz iskolába jártam, sok tudást, értékes lelkesedést szedtem össze a tanuláshoz, ami később igen hasznosnak bizonyult. Volt néhány igen figyelemreméltó tanárom is, akikre ma is szeretettel gondolok, de az osztálytársaim nem szerettek soha, és - mi tagadás - én sem őket. Ez alól igen kevés kivétel volt, ami csak a szabályt erősíti. Már egész korán elgondolkozó voltam, amit még a tanárok közül sem értékelt mindenki, csak kevesen, inkább azt kedvelték bennem, hogy első osztálytól kezdve csillogtam, és minden nehézség nélkül vettem az akadályokat. Cserfességemet kamatoztatva minden évben a mese- és prózamondó versenyek törzsvendége voltam, és nem is eredménytelenül, bebizonyosodott ugyanis, hogy nem csak iskolán belül érek valamit. Ha az ember lánya 8 éves korában egyszercsak ott áll többszáz gyerek előtt, mert a zsűri szerint ő volt a legjobb, és produkciót várnak tőle, azt egy életre megjegyzi, pláne, ha párszáz iskolatársát egy emberként sikerül megnevettetnie. Alsós osztályfőnököm szerint „másodikos, de az esze tizedikes". Ekkor történt az is, hogy betévedt az iskolánkba a TV elnöke, és közölte, hogy kellene neki egy kislány, akinek jól fel van vágva a nyelve, mert egy konferencia megnyitóját azzal szeretné színessé tenni, hogy egy kicsit „elbeszélget" vele a közönség előtt, persze előre megírt forgatókönyv alapján. Érthetetlen, hogy az igazgatónőnek én jutottam az eszébe...! Igaz, hogy a nagy napon, a szálloda elegáns fogadótermében nekem kellett a fülébe sutyorogni a saját szövegét is, és irtó dühös voltam rá, de azért büszke is voltam. Az is előfordult, hogy másodikos koromban ültem az órán, amikor is benyitott egy magas, kopasz, félelmetes tanár bácsi, akit csak néha láttam az iskola folyosóján, és kissé morc kinézete miatt féltem tőle. Rendesen inamba szállt a bátorságom, amikor magával vitt, de hamarosan kiderült, hogy csak „kölcsönkért", hogy mutassam meg az ötödikeseinek, hogy kell olvasni... Harmadik osztálytól egyre nehezebbnek éreztem az iskolai életet, na nem is annyira a tanulás miatt, hanem azért, mert komolyan éreztem azt, amit az oviban még csak „ártatlan" csúfolódásként kaptam meg, ti. hogy „más" vagyok, gyengébb szemem miatt értetlenül, távolságtartással, gúnnyal kezelnek. Nagyon jól emlékszem, mennyire szerettem volna sokszor elsüllyedni kínos helyzetekben, ami már iskolás korom előtt is előfordult velem. Amikor kedvenc biológiatanárom a homályosan, vacakul látható írásvetítővel örvendeztetett meg minket, és az órából 5-10 perc közötti időt azzal töltöttünk, hogy „Akkor innen már látod, vagy toljuk még előbbre a padot?", akkor üvölteni szerettem volna, vagy elrohanni, vagy szimplán csak hülyén meghalni, minden iskolai végzettség nélkül. Anyám hatására - sajnos - a kelleténél sokkal jobban adtam az emberek ítéletére, véleményére. Erős a gyanúm, hogy ennek döntő szerepe volt abban, hogy sokáig, nagyon sokáig, és talán egy kicsit még most is visszahúzódó, harapós, rosszkedélyű voltam-vagyok. Ennek ellenére azt hiszem, vallom, hogy az alaptermészetem nem ilyen, mint ahogy az emberi alaptermészet nem ilyen, nem így érzi jól magát. Az általános suli végtelennek tűnő évei innen nézve már csak egy-egy villanás: Pl. amikor kisdobossá avattak (igen, tessék elképzelni, hogy büszke voltam az egyenruhámra, olyan lelkesítő volt az egész!), vagy amikor megnyertem a prózamondó versenyt és a képem kikerült az „akikre büszkék vagyunk" táblára. Vagy amikor az énekkarral szerepeltünk a Zeneakadémián, vagy amikor a sokadik igazságtalanság után egyszer végre kipakoltam a véleményemet a főiskoláról frissen mázolva kikerült matektanáromnak, és végre békén hagyott - vagy éppenséggel az a nagy durranás, amikor hetedikben már nem vettük fel az úttörőnyakkendőt. Az átröhögött-szenvedett matekórák, vagy amikor az igazgató megdicsért, vagy amikor az osztálykarácsonyon felkért táncolni az az osztálytársam, akibe nyolc évig végig bele voltam esve egy kicsit...

No igen, a szívügyek. Nem állítom, hogy könnyű dolgom volt ezen a téren, érzelmi beállítottságom miatt nagyon-nagyon sokáig csak szemlélődtem, jobbára magamban őrlődtem, sose kezdeményeztem. Hogy Ádámnál-Évánál kezdjem: már az oviban (nem túlzok) megfigyelhettem, hogy vannak olyan „pompás egyedek", akikbe mindenki bele van zúgva, mindenki magának akarja őket. A szabályok ugyanolyanok voltak, mint egy csibeolimpián: játék volt az egész, és mégis a további presztizs alapja. Mi mást is csinálhattak volna a kisfiúk és kislányok, mint hogy játszottak? A suliban azonban már egész más volt a helyzet, eltűnt a „kis" a fiúk és lányok elől, és ciki volt, ha valaki még szerette a meséket... Ebben a légkörben ismétlődött meg az ovis dráma: kiszemeltem is egy „menő" srác volt, akivel ugyan jól el tudtam beszélgetni, ha alkalom adódott rá, mégsem kerültünk közelebb egymáshoz. Itt már kőkemény tétje volt a csibeolimpiának: leesett állal hallgattam egy alkalommal egyik osztálytársnőmet, aki felső, középső és alsó rétegre osztotta az osztályt, természetesen magát a felső rétegbe, a legnagyobb szájúak, legbutábbak és leghivalkodóbbak közé sorolva. Nekem ilyen besorolás - amit egyébként egy egyiptomi írnok is megirigyelne - soha eszembe sem jutott volna! A „felső réteg" tehát igényt tartott a jobb példányokra, én pedig csak visszafogottan örültem, hogy mellé ültettek két évre, hogy én vehettem neki ajándékot az osztálykarácsonyon, és hogy egyszer még fel is kért táncolni. Akkori választottam csak abban az időben tűnt jó választásnak, és hamar a feledésbe merült ballagás után.

Egyébként hogy is lehetett volna ebből bármi, hiszen ezer okot is tudtam, amiért én nem kellhetek senkinek sem. Ekkor és még sokáig zavart az is, hogy nem vagyok kifejezett balerina-alkat, bár az általános végefelé egyszer elértem versenysúlyomat, hosszú önkínzás árán, de ez nem bizonyult tartósnak. Általában elmondhatom, sajnos megvolt az a rossz szokásom, hogy azokat az okokat soroljam, keressem, amik miatt nem lehetek elégedett - erre még visszatérek.

A kisiskolai időszakból kötelező még megemlítenem a kevés pozitív és kellemes ember egyikét, aki nyolc évből hét évig és utána is a legjobb barátnőm volt, és akivel csak úgy hívjuk egymást: Dorbéz. Hogy honnan jött ez az elnevezés? Természetesen van rendes neve, ámde mi ezt a becenevet használjuk egymásra, méghozzá kölcsönösen. Ez az egész onnan indult, hogy másodikban kényszerűleg egymás mellé ültettek minket, gondolván, hogy úgysincs sok közünk egymáshoz. Na, ez aztán hatalmas tévedésnek bizonyult! Egészen addig nyugton ültünk, amíg rá nem jöttünk, hogy egy olvasott verset mindketten ugyanolyan sületlenségnek tartunk, és ugyanolyan jót tudunk rajta röhögni. Ebben a versben szerepelt a dorbézol szó, ami az újdonság erejével hatott, és hetekig a mulatságunk tárgyát képezte. Micsoda kínszenvedés volt felolvasni ezt a gügye verset az osztály előtt, a kipukkadni készülő nevetéssel küszködve! Ha véletlenül egymásra néztünk volna közben, biztos a katasztrófa... Ez eddig persze hasonló történet, mint egy óvodai barátság, de kiállta az idő próbáját, és a mai napig tudunk egymásról, bármikor fel tudjuk venni a beszélgetés letett fonalát. Mindez annak ellenére van így, hogy teljesen más az érdeklődési körünk, másfajta életet élünk, és ritkán találkozunk. Ő arab szakon tanult tovább, ami az én németemhez képest eleve nagy különbséget jelent, és akkor még meg sem említettem, hogy egyke, azzal szemben, hogy én egy meglehetősen népes családból jövök, vagy azt, hogy kifejezetten Barbie baba-alkat az én Emme baba-fizimiskámmal szemben. Ami más a másikban, azt legfeljebb jól megkritizáljuk, de még ez sem bántó, ha egy ezeréves baráttól kapod. Felejthetetlen a sok vízparti henyélés, napozás, séta, kajakozás, amikben szerencsére sok részünk volt gyerekként. A nagy beszélgetések és a közös séták manapság is kellemesek, ha nem is túl gyakoriak.

Bővül a család

Anyám, amikor elvesztette apámat, 27 éves volt. Ez olyan életkor, amikor sokaknak még távoli az a gondolat is, hogy elkötelezze magát. Ma már teljesen természetesnek gondolom, amit akkor nem feltétlenül, ti., hogy valakinek, aki az ő helyzetében van, ugyanúgy szüksége van és lehet egy társra, mint bárki másnak. Hat év alatt csak néhány félresikerült próbálkozása volt ezirányban. Rájuk nem is vesztegetnék szót, nem szeretnék belemenni azoknak az élményeknek a taglalásába, amik akkortájt értek. Az egyébként nyugodt életünket szám szerint három rövid epizód zavarta meg: ezekről az emberekről sajnos hamar lehullt a lepel, kiderült, hogy csak anyám sikerére pályáznak (akkoriban jólmenő állása volt fordítóként egy orvosi műszereket forgalmazó cégnél), és vagy jól kizsebelték, vagy kiderült, hogy abszolút nincsenek egy hullámhosszon, vagy az derült ki, hogy az illető szeret a pohár fenekére nézni. Ez utóbbi volt talán a legfájdalmasabb nekem, mert ez az ember egyébként nagyon jól kijött velünk, roppantul értett a gyerekek nyelvén, de az említett „karakterhiba" miatt volt pár kellemetlen éjszakánk, nekünk is, nemhogy anyámnak. Tehát az illető úriemberek hamar eltűntek a képből, a legutóbbival utána néhányszor találkoztunk is, sőt, vásároltunk is tőle, mert eladóként dolgozott, de ő sem lett a család része. Aztán, hat év után, egy rendszeresen együtt születésnapozó társaságban megismerte kollégiumi szobatársának az unokatestvérét, aki kicsit sokáig halogatta a párkeresést, de csak addig, amíg meg nem ismerte anyámat... Ekkor, ahogy mondani szokták, „bevetette magát", és sikerrel... Egyszercsak azt vettük észre, hogy a szokásos tóparti nyaraláson csatlakozik hozzánk, aztán pedig egy vendégség után nálunkfelejtődik... Vegyes és hullámzó érzésekkel vettük ezt tudomásul a nővéremmel, hiszen előtte volt, hogy anyám rossz tapasztalatai miatt megesküdött, hogy nekünk hárman a legjobb. Eleinte nem is értettük, lázadoztunk a trónvesztés ellen, és ha alkalom adódott, félénken sutyorogva emlékeztettem anyámat, hogy ő mondta, hogy nekünk hárman a legjobb... Azért a mai napig emlékszem, hogy minden ellenkezésem ellenére abban a pillanatban, ahogy egy ismerős kislány akart játszani nevelőapámmal, egyből féltékeny lettem! Na ne, gondoltam, ő hozzánk tartozik, velünk kell, hogy játsszon! Igen, még csak kilencéves voltam, de akkor is és a mai napig ismélyen átérzem, hogy egy család akkor teljes, ha van benne egy anyuka és egy apuka. Egy szó, mint száz: lett egy nevelőapám, vagy ahogy ő mondta néha: műapám... Nagy csatáink voltak az első pár évben, túl szigorúnak találtam, és persze ilyenkor rögtön az az első, hogy „nem vagy az apám". Anyám helyében én a mi nevelésünket sokkal közösebb ügynek kezeltem volna, de persze kívülről a legkönnyebb bölcsnek lenni. Ahogy érzékeltettem, attól kerek egy személyiség, hogy az anya megértése, engedékenysége párosul az apai szigorral, következetességgel. Aztán érkezett két jövevény, két kisöcskös, és nagycsaládosok lettünk! A nővérem a kisebbik öcsém kisbaba korában gyakran mondogatta, hogy ránézésre akár a fia is lehetne. Sokan laktunk együtt, szinte szükségszerű volt a káosz, de sok közös programot csináltunk, és a kistesók nőttek, mint a gomba. Be kell valljam, hogy a mai napig fáj, hogy a nevelőapám úgy féltette tőlem a kicsiket, mint a gonosz boszorkától. Ez még most is némileg rányomja a bélyegét a kapcsolatunkra öcséimmel, mikor pedig már majdnem felnőttek. Nem emlékszem olyanra, hogy önfeledten játszottam volna velük. Vajon tényleg azért lett volna ez, ami a hivatalos indok volt, vagyis hogy „te rosszul látsz"? Egy újabb dolog, ami - ahogy az elején ecseteltem- egy életen keresztül képes fájni. Későbbi barátaim pelenkás gyereke sokkal többet volt a kezemben, és nem féltették, sőt, nem is lett semmi baja. Hülye helyzet. Na mindegy. Azért kitörő örömmel fogadtuk az öcskösöket, olyan izgalmas volt az egész, és egyébként is, mostmár egyedül jártam suliba, és gyakran cipeltem haza ellátmányt a városból, amíg anyám otthon volt.

Szerencsére eljött a ballagás is végre-valahára, és a dolgok történtek a fejem fölött. Teljesen tanácstalanul álltam a továbbtanulás problémája előtt, csak a lelkem mélyén éreztem, mi több, biztos voltam benne, hogy velem nem történhet olyasmi, hogy ne jussak be sehova. Nagyon élénken emlékszem, amikor csehül állt a szénám felvétel szempontjából, és egyszer bezárkóztam a fürdőszobába, belenéztem a tükörbe, és miután megkérdeztem magamtól, mi lesz, ha mégsem sikerül bejutni sehova, azt válaszoltam magamnak: az életed a tiéd, akár véget is vethetsz neki, ha már annyira nem jön össze semmi. Ebben megnyugodtam, és mosolyogva jöttem ki. Szegény anyám erre később elismerését fejezte ki, hogy milyen jól bírtam, milyen nyugodtan viseltem a feszültséget. Azt hiszem, a legnagyobb baj itt is az volt, hogy mióta az eszemet tudtam, csak történtek velem a dolgok, mindig helyettem döntöttek, mint ahogy ebben az esetben is. Gyászos, de ekkorra már nem is akartam, nem is tudtam volna egyedül dönteni, annyira féltem, hogy rossz döntéseket hozok. Jól emlékszem arra az érzésre öt-hatéves koromból, amikor azon merengtem, milyen nehéz is lehet felnőttnek lenni, mert bár igaz, hogy nem nagyon szólnak és szólhatnak bele abba, hogy mit csinálj, de azért sokkal több dolga is van egy felnőttnek, mint egy gyereknek. Az a vicces, hogy ez a véleményem még tizenöt-húsz év múltán sem változott. Nevelőapám, aki nagybeszélgetéseink alkalmával mindig a lehetséges hátulütőket emelte ki, és ritkán hagyta el dicséret vagy bizakodó szó a száját, csak erősített ebben. Akár elég ok ez, akár nem, a tény bizony az volt, hogy ezt helyettem intézték, még az ecélra létesített tanácsadó központba is elmentek miattam. A végén a megjelölt helyek egyikére sem vettek fel, még annak ellenére sem, hogy a nagymamám a lakóhelyén közben is járt az érdekemben egy nyelvtagozatos iskolánál. Az persze világos volt, hogy nyelvet kell tanulnom, hiszen második osztálytól, hétéves koromtól gyűrtem a németet, és két év angol is mögöttem volt már, és nagyon szerettem, ment is mind a kettő. A kérdés már csak az volt, hogy hol is tegyem ezt. Végül úgy adódott, hogy két hely közül kellett választanom - az egyiket anyám az igazgatók körbetelefonálásával egy kétnyelvű, színvonalas iskolában szerezte, ami egy általam addig még csak névről ismert helységben volt, a másikat nagymamám szerezte, mégis sikerült bebeszélgetnie a nyelvtagozatra. Mikor nagymamám telefonált a hírrel, már megvolt a helyem, igaz, hogy pótlétszámban, de megvolt, és ezért vissza kellett őt utasítanunk, annak ellenére, hogy kecsegtető lett volna hétvégente az ővendégszeretetét élvezni. Maradt tehát ez a kis település, több, mint háromszáz kilométerre tőlünk, ahol ez az iskola jelentette az értelmiséget, a kultúrális-, szórakoztató-, és még ki tudja, milyen központot, ahova ez az iskola vonzotta a boltokat, a vendéglátóipari egységeket, az aszfaltozott utakat, az életet. Legnagyobb meglepetésemre, mikor odaérve kiszálltam az autóból (műapám elfuvarozott), egy félig kész kollégiumot találtam, még felállványozva, belülről szó szerint felibe-harmadába lakhatóvá téve. Érdekes, hogy ez akkor egyáltalán nem zavart, sőt, amikor senki nem látott, örömtáncot lejtettem a szobában, annyira tetszett, hogy minden olyan szép új. Mint kiderült, az ország legszebb és legmodernebb kollégiumába kerültem, hiszen azóta jártam pár helyen, és egyik sem volt olyan szép, mint ez. A felépítéséhez az öreg diákok tüntetése kellett, a régi kollégium siralmas és szűkös volta miatt. Ezenfelül a számomra lehető legjobb középiskolát is megtaláltam - megtalálták nekem. Igaz, töredelmesen bevallom, az első napon még a szégyenérzet sem tudott visszatartani attól, hogy bömböljek a nevelőapám nyakában arra a gondolatra, hogy ott kell maradnom, távol az otthontól. Kontrasztként hadd ugorjak mindjárt öt évet, amikor pár nappal az érettségi előtt a szerenádozók énekére ébredtem az éjszaka közepén, és arra a gondolatra kapott el a sírás, hogy hazakerülök, távol a kolesztól... A lényeg, hogy csodálatos öt év kezdődött. Annak ellenére, hogy olyan konok és zord választ találtam arra a kérdésre, mi lesz, ha nem sikerül továbbtanulni, a Gondviselés mégis ilyen kegyes volt hozzám, amely tény későbbi nehéz időkben, az érettségi utáni időt is beleértve, sokszor jelentett biztatást. Mikor beültem az első órámra, kétségbeesve konstatáltam, hogy még azt sem tudom, milyen megyében vagyok! Az idő azonban csak telt szép csendben, és minél jobban megismertem a tájékot, az embereket tágabb és szűkebb környezetemben, annál inkább fokozatosan helybélinek éreztem magam. Úgy indultam neki az öt évnek, hogy visszaszámolással kezdtem, de ez nem tartott tovább fél évnél. Mikor megszereztem az első igazi barátokat, ilyesmiről már szó sem volt. Bizony kellett egy pár hónap ahhoz is, hogy mulatni tudjak az általános iskolai nagy szerelmemen. De mulattam, nem is akárhogy. Talán épp az volt a szép benne, hogy legalább annyit mulattam, mint sírtam. Nem mondhatnám, hogy valami megfeszített munka következett volna, hiszen első évben csak a német nyelv volt terítéken, amiből inkább csak korrepetáltam, és ha sok volt a lecke, maximum egy órán keresztül körmöltem, de annál többet biztosan nem. Ha most lennék az akkori helyzetemben, sokkal többet törődnék az osztálytársaimmal, mint ahogy tettem. Még olyan kényszerképzetem is volt, hogy talán a neveket sem tanulom meg azalatt a röpke öt év alatt. Persze ez nem szószerint értendő, és tényleg volt olyan ember a több mint harminc között, akiről úgyszólván nem tudtam mást, mint a nevét, de tény, hogy ezzel nem járultam hozzá, hogy hamar megismerjenek és megkedveljenek. Olyan sikeresen ellenálltam, hogy csak a második év vége felé kezdtek igazán megismerni, ekkortájt viszont az egyik osztálytársnőm egy, a tinédzserekre annyira jellemző „kiveséző" beszélgetés alkalmával kijelentette, hogy „hiszen ezt a csajt mindenki szereti". Erre az állításra irtó büszke voltam és vagyok, annál is inkább, mert ugyanez az osztálytársnőm az első két hónap után szememre vetette, hogy miért vonom ki magam a társaságból. Itt híre-hamva sem volt „rétegeknek" a közösségben, de még élénken kísértettek, kellett egy idő, amíg túl tudtam jutni a rossz emlékeken. Egyszóval, az élet zajlott, az osztályközösség és a kollégium is lassan felépült, és így belakhattuk az addig csak félkész szobákat is, természetesen hatalmas lelkesedéssel rajzottunk be az új folyosókra. Még helybéli ismerősökre is szert tettem, a falusihoz nagyon hasonlító élet jellegzetességének köszönhetően. Amikor hétvégén kiürült a kolesz, sűrűn előfordult, hogy náluk kötöttem ki, és megcsodáltam a bokor alatt talált báránykát, aki lemaradt a nyájtól, így hozzájuk került, vagy a lovat, aki pillanatok alatt, egy zsonglőr ügyességével kebelezett be egy cső kukoricát, és persze élveztem a vendégszeretetüket. Micsoda kellemes változatosság volt ez a hétköznapi kémia, matek, vagy álmosító irodalomóra után! A családommal sem volt talán sosem olyan jó a kapcsolatom, mint akkor. Csak a távolság tette? Lehet, de az biztos, hogy a nevelőapámat is megtanultam értékelni, hosszú és tartalmas beszélgetéseink voltak hétvégente, és csak dicsekedni tudtam vele, hogy ilyen jó fej faterom van. Ő tréfásan azt mondja, ez a mi szerelmi történetünk. Nagyon tudtak hiányozni, képes voltam a vidéki állomáson elpityeredni a gondolatra, hogy nem nézhetem az öcskösökkel az esti mesét. Igen, nagyon gyerek voltam, mikor odakerültem, de aztán az osztálytársak megneveltek, és nagy részben nekik köszönhetem, hogy benőtt a fejem lágya. Igazi élmény volt átélni, hogyan leszünk felnőtté néhány év alatt. Sok szempontból pont az ellenkezője voltam a gimi végén, mint az elején. Különleges helyzetet jelentett, hogy délután és este is akár órákat is együtt tölthettünk, ha úgy tartotta kedvünk. Még csak elsősök voltunk, és egy igazi kalanddal leptek meg minket: egy hétre egy diákcsere-program által az egész osztály kiutazott Ausztriába. A mélypontnak a második osztályt éreztem, valahogy soha nem volt ilyen hatalmas a követelmény egyik tantárgyból sem, ráadásul két barátság között a padlóra estem, így felsőévesekkel kerültem egy szobába, akikhez semmi közöm nem volt, és nem szerettük egymást. A harmadik és negyedik év volt a csúcs: olyan közösség volt négy lányból, ahol mindenki mindenkivel jóban volt, és nagyon jól megvoltunk együtt. Több volt ez az egész, mint iskola: a nagy hétvégi tévézések, dumapartik, kirándulások, strandolások, veszekedések és kibékülések tették többé. Szintén utánozhatatlan színfoltja volt a sulinak az a sok magyar és német anyanyelvű tanár, akik terelgettek minket. Szinte mindegyikük kivételes egyéniség volt, ki ezért, ki azért. Csak néhány példa: a számítástechnika tanár által átadott tudás ma is bombabiztos, ez segített hozzá, hogy ma egy európai számítógépkezelői bizonyítvány tulajdonosa legyek, és emellett kollégiumi nevelőként is számíthattam rá, hogy meghallgat, ha van valami, ami nyomja a szívemet. A biológiatanár nem csak az anyagot adta át, hanem minden kis erőfeszítést honorált, és nagyon értett a tinédzserek nyelvén, sőt, figyelhettük, ahogy másfélórás biciklizés után már reggel hét órakor csinosítja a kollégium és iskola kertjét. Az első osztályfőnököm velünk együtt kezdett a suliban, és példásan megállta a helyét. Második osztályfőnököm is egészen kivételes egyéniség: már a nyugdíjkorhatár szélén is képes volt törött karral átutazni az országon egy vizsga miatt. Azt sem felejtem el, hogy mindannyiunk közül talán ő izgult legjobban az érettségink alkalmából... És még nem említettem a földrajztanárt, aki negyven országot bejárt, és a legszárazabb anyagot is élményszerűen adta át, vagy a fizikatanárt, aki képes volt egy biciklikereket becipelni egy órára, hogy szemléltesse a centripetális erőt! Végül, de korántsem utolsósorban a matektanárnő, aki - hihetetlen, de igaz - egy év alatt képes volt feledtetni az összes addigi keservemet matekból, és emelt szintű matekon is ötös tudtam nála lenni. A negyedikes matekóráknál álljunk meg egy egész picit. A tananyag mellett volt még egy dolog, ami nagy hatással volt rám, mégpedig a padszomszédom... Ez a hímnemű egyed is okozott egy kis érzelmi vihart, szám szerint a másodikat. Való igaz, nem engedtem meg magamnak egykönnyen érzelmi kilengéseket, nagykorúságomig ez volt a második... A történet innen nézve már nagyon szimpla: csak átmenetileg nézett úgy ki a dolog, hogy padtársam lejjebb lát híres családja köreinél, és megfutamodott, mielőtt bármi is történt volna. Ez odáig fajult, hogy mikor évek múlva egy másik intézmény diákjaiként véletlenül találkoztunk, nemes egyszerűséggel átnézett rajtam. Ennek az érzelmi viharnak a plátóisága már sokkal rosszabbul érintett, annál is inkább, mert a hatása alatt vakon elmentem egy másik ismeretség lehetősége mellett... Persze ezen ma már nem rágódok, értelmetlen azon emészteni magát az embernek, hogy másképp is alakulhatott volna. Ez a matekórai affér arra viszont kiváló volt, hogy lelkesen járjak órákra és presztizskérdésnek tekintsem, hogy jó legyek matekból. Ez utóbbi egyébként mindentől függetlenül nagy élvezet volt. Tehát nem keveredtem a kortársaimra oly jellemző kalandokba, még nagyon sokáig. Lemaradtam volna valamiről? Nem hinném. Ettől az életem még teljes volt, csábító és szilárd célként lebegett előttem az érettségi. Ezen a nagy eseményen aztán át is estem, és addig nem ismert, nagyon jó érzés töltött el. Első felnőtt cselekedetemként felhörpöltem egy csésze kávét, majd gratuláltam magamnak a jó eredményhez, és elkezdtem a végső összepakolást hazamenetel előtt. Miután kézhezvettem a bizonyítványt (két négyes és négy ötös), és hazaindultam, hatalmas fizikai és képletes súlyt cipeltem. Nem akartam elhinni, hogy nem lehet tudni, mikor látom legközelebb a kollégiumot, amikor kigurult a busz a kisközségből. Mindig azt hittem, hogy a főváros pályaudvarán majd zászlólengetés és üdvrivalgás fog fogadni (csak egy kamaszlány tud ilyen romantikus lenni!), de nem így lett. Valójában az is tökéletesen boldoggá tett volna, ha egy családtag üdvözöl, ehhez képest az iszonyú nehéz táskával elég viharverten érkeztem meg, amin a zuhogó eső sem segített. Már a szalagavatón és a ballagáson is hiába vártam őket, sőt, az öt év alatt alig-alig voltak meglátogatni, ami, így utólag átgondolva, ekkorra már eléggé kezdett megkérgesíteni... Csak azt láttam, hogy az osztálytársaimat folyamatosan látogatják, hozzák-viszik, és ehhez képest számkivetettnek éreztem magam. Ahogy többször utaltam rá, mindenkinek az életében van három-négy olyan pillanat, ami különösen mardosó emlékként marad meg - számomra az egyik ilyen az volt, amikor úgy tudtam, eljönnek körülnézni, és pofára estem... Az az elkeseredettség, amit 15 éves fejjel éreztem emiatt, vetekedett azzal, amit 23 évesen a szakításomkor volt szerencsém átélni! Alig bírtam magammal, úgy vártam a napot, amikor megmutathatom az egész családnak a helyet, ahol tanulok. Még ki is könyörögtem, hogy az általános hazamenetel ellenére hadd maradjak bent. A vége egy negyedórás villámlátogatás lett, mivel „megy a busz". A nap hátralévő részében tehetetlenül, órákig zokogtam, isteni szerencse, hogy a kollégium kongott az ürességtől... Ekkora kétségbeesésbe nagyon nehezen lehet kétszer beleesni, és ez fordult át később dacba, mellőzöttségem teljes tudatában...

A nagybetűs Élet

A probléma az volt, hogy változatlanul túlságosan a szüleim befolyása alatt álltam - persze nem is feltétlenül az ő hibájukból - és a továbbtanulásnál megintcsak rájuk hallgattam. Első évben nem is vettek fel sehova, így az általuk, de főleg a nevelőapám által óhajtott közgazdasági irányban mentem tovább, egy szakközépiskolába, ahol egy év alatt szakérettségit szereztem. Ez az egy év ismét otthon telt, és persze nem volt olyan otthon lenni, mint régen. Folyton az a hajnal járt a fejemben, amikor bankett után hazafelé tartottunk a koleszba - igen, hazafelé, olyan volt, mintha azotthonomat veszítettem volna el. Még a szalagavatós zenénket sem tudtam sokáig meghallgatni anélkül, hogy ne kámpicsorodtam volna el. Az egy év gyorsan letelt, ez csak amolyan időkitöltő év volt. Aztán felvettek közgazdasági egyetemre, már megint egy kollégium. Ezen a nyáron egy emlékezetes dolog történt: a nővérem férjhez ment. Nem is a mi családunk lett volna, ha unalmas, hétköznapi módon mindenki elmegy, gratulál, táncikál egy kicsit, stb. Mivel a sógorom arról a tájékról származik, ahol középsuliba is jártam, oda szervezték az esküvőt is. Ezt a nevelőapánk személyes sértésnek vette, és tüntetőleg távol maradt, két pici öcsénk társaságában. Anyánk eljött, és utána a gimis koleszt vettük célba, ott találtunk szállást. Amikor másnap feltettem az örömanyát a vonatra - én még ottmaradtam egy napot, régi kapcsolataimat ápolandó - úgy éreztem, egyedül vagyok, mint a kisujjam, és a pályaudvaron sirattam el a nővéremet... Hála az Égnek, nem vesztettem el, akkor mégis úgy éreztem, valaminek vége lett. Aztán kis reménykedéssel és vaselhatározással indultam el a városba, ahol fölvettek egyetemre. Tudtam, hogy már az előző évben is azért nem sikerült a felvételim, mert romló szemem csak kevés olvasást tett lehetővé, és most is csak azért kerültem be, mert abban az évben felvételi nélkül, a gimnáziumi eredmények és nyelvvizsgák alapján kedvező feltételekkel felvettek, de reméltem, hogy ismét barátokra találok, és a nehézségek ellenére be fogom tudni fejezni ezt a sulit is. Ahogy kiskoromban átmeneti javulás állt be, úgy kezdett ekkortájt egyre jobban befolyásolni az, hogy egyre kevesebbet láttam. Barátokat találtam, sőt, még egy újabb „lelki vihar" is átsöpört a fejem felett, aminek egyébként nincs különösebb jelentősége, az idő távolából pedig főleg nincs. Talán egy keveset mégis elmesélhetek róla. Esélyeimet latolgatva felmerült bennem, hogy rádiós legyek, így kerültem egy kis helyi rádióhoz, ahol dolgozott egy korombéli srác... A vihar gyorsan jött és gyorsan is ment - ki tudja miért, nem is kezdődött el tulajdonképpen semmi, annyi történt, hogy az érzés legalább kicsit színesítette a hétköznapokat. Igaz, hogy nem hiszek a véletlenekben, így valószínűleg abból nem lett semmi, amiből nem is kellett, hogy legyen bármi is. Az, hogy végzett közgazdász legyek, viszont álom maradt. Lehet, hogy mostmár az lennék, ha nem az az év az, amikor a látásom már egyszerűen nem teszi lehetővé az írást és olvasást, vagy ha nem éppen azzal a matekprofesszorral találkozom, aki nem respektálta, hogy nem tudok írásban beszámolni. Az is lehet, hogy csak az kellett volna, hogy határozottabb legyek és jobban ismerjem a jogaimat. Ebben az időszakban a legjobb az volt, hogy találkoztam egy csoporttal, akik az egyetemen belül szerveződtek, és akik keresztény ifjúsági összejöveteleket tartottak. Ők nem csak beszéltek az eszmékről, hanem a világ legtermészetesebb módján meg is valósították őket. A legjobb pillanataimat itt, az egyetemvárosban nekik köszönhetem, akkor segítettek, ha kellett, akár tanulásról, akár csak egy tanácsról volt szó, és az életük minta volt számomra.

Mindenesetre egy év után eljöttem, minden vizsgám megvolt, a matekot kivéve. Nagy kudarcélmény volt, addig ismeretlen helyzetben találtam magam, önbizalom, és elérhetőnek látszó cél nélkül. Most is azt mondom, hogy ez utóbbi a legnagyobb kudarc a világon: az egyetlen jó benne, hogy sokszor nem tartós, és ha az is, lehet rajta változtatni. Mikor eljöttem egy év után, rólam lehetett volna megmintázni a szerencsétlenség szobrát. Otthon gubbasztottam, még a buszra sem szívesen szálltam fel, mert ahhoz át kellett öltözni, és naphosszat a tévé előtt ültem. Igaz ugyan, hogy a képernyőt már akkor is csak egy méteren belülről láttam, de legtöbbször elég volt hallani is. Amikor nem tévéztem, elég sokat sírtam, és a kilátástalan jövőre gondoltam. Egészségileg és lelkileg egyaránt ezt az évet tekintem eddigi legnagyobb mélyrepülésemnek, épp ezért nem is taglalom tovább. Utána volt alkalmam megtapasztalni, hogy tényleg nem csak frázis, ha azt mondják: „mindig van kiút". Összeszedtem magam, és úgy gondoltam, még egy próbát mégis megér, hogy megszerezzem azt, ami óvodás koromtól álmom volt: egy felsőfokú végzettséget. Ennyi kihagyás után (hiszen az érettségi már két és fél éve mögöttem volt) csakis egyvalami jöhetett számításba: az, amihez tehetséget éreztem magamban, amit nem azért tanulnék, mert a munkapiac és méginkább a szülők úgy diktálják, és nem kellene újra erőlködnöm, hanem én is élvezném: a nyelvszak. Németre és angolra is beadtam a jelentkezésemet - ekkorra már nagy gyakorlatom volt a jelentkezési lap kitöltésében - és németre fel is vettek. Az angol kudarcán nem is voltam különösebben meglepve, hiszen ebből a nyelvből csak középfokig jutottam, és az, hogy szívesen fordítok a mai napig, elsősorban irodalmi szövegeket, az nem azt jelenti, hogy el akarnék mélyedni az irodalom és a nyelvészet rejtelmeiben. A német felvételi sikerének is nagyon örültem tehát, számomra is meglepő volt, hogy milyen simán sikerült. Igaz, hogy azt is kiskoromtól tudtam, hogy tanár biztosan nem leszek, de még mindig nem tulajdonítottam nagy jelentőséget annak, hogy a szakot nyelvtanárinak hívták.

Új kezdet

A fővárosi egyetemen tanulni: számomra ez minden szempontból újjászületést jelentett. Hírét vettem, hogy a fogyatékossággal élő jelölteknek immár törvény alapján biztosítani kell a megfelelő vizsgakörülményeket, így tehát nem csak a felvételiztetők jószándékáról volt szó, hanem kötelességéről is. Ez a tudat új erőt adott, és a „kötelesség" szót nem is nagyon említeném tanáraimmal kapcsolatban, a jószándékot annál inkább. Olyan megbecsülésben volt részem, ami nem a problémáimnak, hanem a tudásomnak szólt, és ami épp ezért feledtette is a problémákat. Új technikai megoldásokról is tudomást szereztem, ami lehetővé tette azt, ami addig szinte elképzelhetetlen volt: azt csinálhattam, amit a többiek, ugyanúgy, vagy szinte ugyanúgy tanulhattam, olvashattam, írhattam, még levelezhettem is, eredményes lehettem, haladhattam újabb célom felé. Ez sokat segített abban, hogy megbarátkozzak a helyzetemmel, azzal, hogy évről évre egyre romlott, és romlik a mai napig a szemem. Erre az időszakra teszem, hogy kezdtem képes lenni igazán őszinte, laza kapcsolatot kiépíteni vak ismerősökkel, amikor már a lelkem mélyén is azt éreztem, hogy nem az állapot a lényeg, hanem a másik személye, egyénisége. Nekem már az is hatalmas lépés volt, hogy egyenrangúnak érezhettem magam a csoporttársakkal, hát még az, hogy a hasonszőrűekkel megtaláltam a hangot. Sokszor gondolok arra, hogy ha én nem vagyok érintett, mennyi értékes és érdekes embert nem ismerek meg. Az egyetemre bekerülni tehát egy újabb sikertörténet volt: tanáraim fantasztikusak voltak, különösen az első évfolyamban tanító két tanárnőmet emelném ki, akiket már az ajánlásban is említettem. Ők szinte pótanyáim lettek, bármikor fordulhattam hozzájuk tanácsért, egy jó szóért, és nem véletlenül kaptak sorban meghívókat volt tanítványaik esküvőire sem (így az enyémre is...). Azóta ők már jól megérdemelt pihenésüket töltik, remélem. Néha még most is találkozom velük, és még mindig elképeszt a memóriájuk, és az a személyre szóló érdeklődés és törődés, amit minden tanítványuk megkap tőlük. Az egyik bonus ebben az időszakban a német anyanyelvű tanárok jelenléte, egyéniségük színfoltja volt. Sikerült hozzájutnom egy német nyelvterületen eltölthető tanulmányi ösztöndíjhoz is, illetve egészen pontosan kettőhöz. Az első gyakorlatilag jutalomkirándulás volt, amit a tanszékvezető, az egyik az említett két tanárnő közül, ítélt meg nekem, és egy hónapra szólt. A csoportunkban velem együtt négy lány volt, aki kicsit már túllépte a frissen érettségizettek korát és ezzel együtt az érdeklődési területünk is más volt, így a tanulmányok idejére egész összetartó kis négyes alakult ki. Az egyikükkel az első úton, a másikukkal a másik úton voltam együtt, a harmadik lányzó eleve német volt, így vele ott találkoztunk.

Az első igazi érzelmi vihar

Na igen. Azért neveztem igazi érzelmi viharnak, mert ez volt az első eset, hogy egy bonyolult érzelmi viszonyból, amit szerelemnek is neveznek, együttjárás lett. Amikor felvételire került a sor, kaptam egy telefonszámot, egy vak srácét, aki akkor másodéves volt amerikanisztika szakon, méghozzá azzal a felkiáltással, hogy neki több tapasztalata van az egyetemen, majd segít. Fel is hívtam még a felvételi előtt, és már a hangjában volt valami... Aztán fel is vettek, tehát többször is találkoztunk, sőt, időközben elindult egy számítástechnikai tanfolyam, ahol ő lett az oktatóm. Elsőre lenyűgözött az életrevalósága, ötletessége, és hogy micsoda dolgokra képes az is, aki hátrányokkal indul. A maximálisnál is többet hoz ki magából a mai napig is, és a környezetétől is ezt várja. Tele volt ötletekkel arra is, hogy én hogyan hozhatnék ki többet magamból, és elismerte a képességeimet is. Egyszercsak azt vettük észre, hogy a másiknál van az, amire szükségünk van, és abban a boldog tudatban kötöttünk ki egymás karjaiban, hogy megtaláltuk a párunkat. Első randink után úgy ténferegtem hazafelé a néptelen utcán, mint aki részeg, vagy egy másik bolygóról jött. Ez tényleg velem történik? Egyáltalán szabad ezt nekem? Hol a buktató? És, mégiscsak vak... Vihar volt ez a javából, de minél többet gondolkoztam rajta, annál inkább arra jutottam, hogy tökéletesen összeillenek a paramétereink. Pár hónapig egy méterrel a felszín felett lebegtem. Te jó Ég, 23 évesen ráakadtam végre egy jó pasira! És úgy szeret, ahogy szeretném, hogy szeressenek! Mindkettőnknek a másik volt az első komolyabb kapcsolata, és, mint utólag kiderült, a tanulópénze. A szüleinknél laktunk akkor, és ezért nem volt igazán privát szféránk - ez nagyon hiányzott. Persze, ha minden más stimmelt volna, ezt simán elfelejtjük. Igen ám, de közbejött ezer másik dolog, amit talán szükségtelen is mind felsorolni, csak példának néhány: az „ex" szerelmes Amerikába, és amikor megtudta, hogy nyert egy egyéves ösztöndíjat, máris nem volt biztos a kapcsolatunkban. Utólag nem is csodálom, hiszen kint is felejtette magát a mai napig. Aztán már szinte záporoztak a különböző kifogások, pl. hogy nem vagyok elég önálló, miért lelkizek annyit, miért nem tudok még többet, még jobbat nyújtani az élet különböző területein, miért nem nézem el neki, hogy néha „abszolút tudva, hol a határ" felönt a garatra. Azóta egy asztrológuspalánta ismerősöm mondta, hogy nekem az önfeláldozás van megírva, anélkül, hogy ismerte volna az esetet. Nem is csodálom, ha figyelembe veszem, hogy mennyire semmivel sem törődve tűztem ki magam elé, hogy ha egy mód van rá, én mégis boldoggá teszem ezt az embert. Érdekes, hogy egyszer-egyszer ködösen felmerült bennem a szakítás gondolata, de el nem tudtam volna képzelni, hogy én ilyesmit kimondjak, legalábbis még hosszú ideig nem. Csak az bántott, hogy minden próbálkozásom, amit azirányba teszek, hogy boldogabbá tegyem, falra hányt borsó. Megszokott jelenet volt kapcsolatunk második felében, hogy az utolsó buszon zötyögök hazafelé, azon rágódva, miért volt már megint olyan morcos velem a kedves... Azóta már tudom, hogy senki nem tehet boldoggá senkit, ha az illető nem akarja, de ez akkoriban nagyon bántott, sokat keseregtem rajta, annál is inkább, mert ilyen típus vagyok: ami foglalkoztat, az sokáig és intenzíven foglalkoztat. Sokminden más mellett ezt sem viselte el, így aztán elutazása előtt néhány héttel közölte, hogy mi csak marjuk egymást, és ennek így semmi értelme. Ekkor érkezett el a már emlegetett kritikus pillanat...

Soha az életben nem fogom elfelejteni azt a napot. Korábban értem oda hozzájuk, mint ő, kicsit feszélyezve is éreztem magam. Mikor aztán beállított, volt a fejében némi szíverősítő, és még csak köszönésre sem méltatott. A párbeszédre tett kísérleteimet azzal hálálta meg, hogy mikor inkább hazafelé vettem volna az irányt, lejött velem - majdnem leesett a lépcsőn - és a ház kapujában felvázolta az álláspontját. Hirtelen felindulásomban úgy elporzottam, mintha ott sem lettem volna, tudtam, hogy nem lennék képes további eszmecserére, és nem utolsó sorban nem akartam, hogy lássa, ahogy patakokban ömlenek a könnyeim. A könnyek, az, hogy hazafelé végigbőgtem az utat, csak hagyján, de alig jutott bármi értelmes az eszembe. Egyre csak azon gondolkodtam: miért, miért, miért? Az első négy-öt nap maga volt a pokol. Szerencsétlenségemre vizsgáznom is kellett, és abból a tárgyból, ami abban a félévben a legjobban érdekelt, és a legjobban felkészültem rá, hármast tudtam kihozni, ami nem volt jellemző. Na persze ez volt a legkevesebb. Miután meghallottam a „nagy hírt", egyenesen a barátaihoz, illetve barátainkhoz mentem, akiket általa ismertem meg, és náluk próbáltam vigaszt találni. Sokat segítettek, de akármilyen felfoghatatlan volt, még számukra is, ennek a dolognak egyszer s mindenkorra vége lett. Hiába emlegette azelőtt az öccse, reménybeli sógorom az eljövendő eljegyzésünket is... A közös barátokkal, akiknél elsősegélyt kerestem, többé-kevésbé megmaradt a viszony, bár ma már nem olyan közeli, mint akkor. Sok szép órát köszönhetek nekik. A szakítás rengeteg dolgot segített másképp látnom, még akkor is, amikor nyíltan vagy titkon azt reméltem, hogy tévedés az egész. Ahogy mondtam, az első néhány nap maga volt a pokol. Bőgtem és bőgtem és bőgtem. Egy nappal azelőtt a már említett kis négyes kávé mellett ücsörögve beszélte meg a világ nagy dolgait, és repestem az örömtől: alig találtam különbséget négyünk között: hasonló korúak voltunk, mindenki diák, hasonló érdeklődéssel, és mindenki párkapcsolatban... Most aztán meggyőződhettem róla, hogy a világon semmi sem bombabiztos: egy nap múlva a négyesből csak háromnak volt párja. Az önbecsülésem is romokban hevert: annyira jó nő volt mindhárom, és azt gondoltam, ha már így összetartunk, én sem lehetek olyan rossz darab. Ez viszont az ex döntésével érvényét látszott veszteni. Meg voltam győződve róla, hogy az oly nehezen megtalált boldogságom semmivé lett, mert elvesztettem az egyetlen embert, akivel boldog lehetnék. Kiállhatatlan lehettem! A szüleim és a barátok sokat beszéltek a lelkemre, ezért utólag is köszönet illeti őket. És itt jön az a momentum, amit meg szeretnék osztani az Olvasóval, és amiért tulajdonképpen elkezdtem leírni a történetet. Az egyik ok az, hogy kiírjam magamból a feszültséget, ahogy anyám is javasolta, a másik pedig itt következik.

A szakítás utáni másnapon kemény háromórás alvás után olyan sírógörccsel ébredtem, hogy egyszerűen muszáj volt ész nélkül elindulnom, körbejárni a környéket, magam sem tudtam, merre. Mintha pirospaprikát dugtak volna a hátsó felembe, nem volt maradásom, meg aztán égett a pofám a család előtt, hogy kora reggel nem hagyom őket pihenni, holott késő éjjelig fent voltunk. Végül a folyópart közelében lévő kis erdőcskében kötöttem ki, leültem, a változatosság kedvéért bömböltem, és fohászkodtam, hol azért, hogy kapjam vissza a boldogságot, hol pedig azért, hogy térjen inkább véget földi pályafutásom. És abban a szent pillanatban rájöttem valamire: azt, hogy mikor ér véget ez a pályafutás, nem én döntöm el - az, hogy ezt „befolyásoljam", nekem úgyis testidegen (hol volt már az az éretlen és durcás, egyébiránt pedig minden alapot nélkülöző elhatározás a gimnázium előtt...) - tehát, azzal nem lesz jobb, ha úgy teszek, mintha minden mindegy lenne, mert azzal csakis veszíthetek, és ez a legbutább dolog, amit tehetek. Vagyis: miért ne érezzem magam inkább jól, minden feltétel nélkül? Ha már kiválasztattam a földi létre, biztosan jó vagyok valamire, és addig is, amíg ez nem derül ki, megvan rá a módom, hogy minden pillanatban tudatosan megtaláljam a szépet. Ahogy ott ültem, senki nem volt ott, mégis olyan volt, mintha valaki mellém ült volna, szelíden a vállamra tette volna a kezét, és a fülembe súgta volna ezeket a dolgokat. Nem tudom, leírva mennyire tűnik ez nagy felfedezésnek, én abban a pillanatban elindultam tőle a gyógyulás útján. Aztán megjelent a nevelőapám, mert aggódtak értem, és szabályosan hazaterelt, amit máig emleget... Ezt az élményt szerettem volna megosztani Veled, amikor belekezdtem a mesébe, hogy mindig van remény, mindig figyel rád a Gondviselés. Időközben eltelt újabb néhány év, és a mesélés szünetelt. Most azonban újra elővettem a sztorit, amit általában életnek hívnak, és talán egyszer be is fejezem. A fontos felismerés tehát az volt, hogy a boldogság tulajdonképpen egy döntés, és nem kell hozzá semmi. Ez a felismerés annak köszönhető, hogy sok-sok dolgot hallottam a legkülönbözőbb emberektől, és végül így állt össze a kép. Éljenek azok az emberek, és a Gondviselés! Megkockáztatom, hogy mindenkinek jár egy ilyen tapasztalat, és hosszabb távon ez egy fontos lépés a felnőtté válás útján. Sosem képzeltem én, hogy az első pasimhoz hozzámegyek, tudat alatt éreztem is, hogy ez nem lenne helyénvaló, a teljes gyógyulás mégis kerek egy évembe telt. Még ezen a nyáron volt, hogy az egyik említett tanárnőm elvitt egy jógafoglalkozásra, ahová sokáig rendszeresen jártam, és ahonnan az oktató is a szárnyai alá vett. Volt egy időszak, amikor már-már szellemi vezetőt láttam benne, sokszor szaladtam hozzá tanácsért. Többek között a jóga, az ezotériával való kapcsolat is hozzásegített egy olyan gondolkodásmódhoz, aminek a fent említett felfedezés mellett még jópárat köszönhetek.

A legsötétebb éjszakai óra után hajnal

Otthon sajnos megváltozott a helyzet, kezdtek nagyon eluralkodni a nehézségek, és ez mára sem javult. Hogy mást ne mondjak, az öcskösök sokkal inkább ismerték a lemondást, mint akár én vagy a nővérem. A vége az lett, hogy ismét kollégiumba költöztem, mert azt gondoltam, egyébként soha az életben nem török ki a burokból, amiben addig éltem. Ez a döntésem még az exemmel töltött idő alatt született, és száz százalékig igazolta magát. A szülők persze tiltakoztak, de megkeményítettem magam. Ugyan kellemetlen érzésekkel fogtam meg a motyómat újra, de ahogy bejelentkeztem a portán, és pláne, ahogy megismertem a szobatársamat, nyoma sem volt ennek az érzésnek. Egy kétágyas szoba lakója lettem két évre, és a szobatársamat nagyon rövid idő után már csak „tesó"-nak hívtam. Pillanatok alatt megtaláltuk a hangot, rengeteget röhögtünk, és még sírtunk is együtt, megszámlálhatatlan alkalommal meghallgatott és meghallgattam. Együtt tanultunk és együtt lógtunk, attól függően, hogy épp mihez volt kedvünk. Az első kollégiumi év teljes energiabedobással telt el: a suliban annyit vállaltam, amennyit csak lehetett, jógáztam, énekelni tanultam, és mindemellett hangsúlyozottan sok időt fordítottam a nővéremre, aki időközben az első babáját várta. Ezeken felül volt időm a kilengésekre is a szobatársammal. Ha volt egy szabad fél délutánom, a főzéssel próbálkoztam, annál is inkább, mert addig nem sok előrelépést mutattam e téren. Sokszor előfordult, hogy a szobatársamat traktáltam a produktumokkal, mert ösztönösen kétszemélyes adagok kerekedtek... Élveztem, hogy minden percemet beosztom, így minden percemmel el tudok számolni. Emlékezz, volt olyan időszak, amikor ennek pont az ellenkezője volt igaz... Hogy miről szólt ez az év? A szabadságról, a kiteljesedésről, arról, hogy szárnyakat adott a tudat, hogy most megtudom, mi mindenre is vagyok képes. És az igazi mozgatórugó? Főleg eleinte, az volt, hogy megmutassam szívem választottjának, hogy mit tudok... Persze, ha hazajön. Titokban tehát még mindig reménykedtem, ami elég balgatag dolog volt, de szolgáljon mentségül tapasztalatlanságom. Utólag visszatekintve ez az év azonban abszolút nem volt hasztalan, sőt, jobb módot nem is találhattam volna a csalódás elfeledtetésére. Ahogy telt-múlt az idő, egyre kevésbé számított a múlt, és amikor megtudtam, hogy akiért én epedezem, az mással jár, végleg hagytam elenyészni a homályban. Jól emlékszem még arra az augusztusi napra, amikor megtudtam a hírt. A közös barátokkal strandoltunk, és a családanya a fülembe súgta, anélkül, hogy a család feje, az országos nagy haver, meghallja. Ha most átgondolom, lehet, hogy csak blöffölt... És persze, milyen a Sors? Másnap egy esküvőre voltam hivatalos. Szerencsére csak közönségnek, utána a jógások összeverődtek, és indulás party-t rendezni. Életem legpocsékabb esküvője volt, a templom egerei talán még most is abból a vízkészletből élnek, amit otthagytam - de legalább van tengerük. Romokban hevertem, de ezúttal utoljára és csak egy szűk napig. Ekkor már kezdtem másképp látni a vele töltött bő félévet: hálás lehettem, amiért hatalmas energiáival elindított egy úton, megtanított, hogyan kell fittyet hányni a nehézségekre, ugyanakkor bebizonyosodott, hogy nem ő az, akivel le tudnám élni az életem. Ha valaki olyan döntésre jut, mint ő, az sosem véletlen, és kezdtem ebbe belenyugodni. Aztán eldöntöttem, hogy nem gondolkodom és nem eszem magam nem csak a konkrét eseten, hanem általában a pasi-témán sem. Arra jutottam, hogy legjobb, ha az ember hagyja maguktól alakulni a dolgokat. Persze erről a kispárnám mást is tudna mesélni, de az csak ránk tartozik. Azt hiszem, a környezetemnek is sokkal jobban tetszett ez az elhatározás, mint az azt megelőző év, de azért az is belátható, hogy ha az ember komolyan hisz egy kapcsolatban, akkor nem tud átlépni rajta egyik napról a másikra.

Ekkor se kutyám, se macskám nem volt, nem is volt szükségem másra, csak egy egyszemélyes ágyra, ahová mehetek aludni, mert egyébként elég sűrűn távol voltam. Utolsó, szám szerint a harmadik főiskolai évemet tehát boldogságom teljes tudatában kezdtem el. Soha nem voltam olyan összeszedett, jókedvű és eredményes, mint akkor. Tudatosan készültem a háziasszony szerepére is: továbbra is főzőcskéztem, különböző konyhai eszközöket szereztem be fáradhatatlanul, szobatársam legnagyobb mulatságára ( - Már megint egy újabb kés/tányér/bögre?!). Amíg a többiek a pizzásdobozok közül próbálták előkotorni a vizsgatételeket, én ide-oda cikáztam a konyha és a szoba között, vagy ha éppen nem, akkor hol egy teafőzővel, hol egy újabb edénnyel, hol újabb evőeszközökkel, végül egy rezsóval mentem haza a koleszba a városból. Megérdemel néhány szót az az emelet is, ahol laktam: a kilencemeletes épületben ez volt az egyetlen, ahol a többihez képest feleannyi szoba volt, viszont nem volt konyhánk és mosókonyhánk. Ehhez képest volt ott három vak, egy kerekesszékes, és három roma, akik így együtt kitették majdnem a teljes létszámot. Akár ki is írhattuk volna, hogy „kisebbségi emelet", de ami ennél sokkal fontosabb: máshol nem tapasztalt összetartás volt, mindenkinek volt egy jó szava a másikhoz, veszekedést soha nem lehetett hallani, annál jobban foglalkoztunk egymással. Sokat elmond, hogy karácsony előtt a folyosón még egy rögtönzött bulit is tartottunk, aminek a hangjait jóval feljebb is hallhatták... Ami nem elhanyagolható, ekkortájt kezdtem el szervezni azt a nagy dobást is, amire már rég készültem: egy hosszabb németországi ösztöndíjat, amit igazán, pályázat útján kiérdemelek. Ez már a nyelvszakra jelentkezéskor is határozott célom volt. Egy közalapítvány még külön támogatást is adott, így minden nagyon jól alakult az újabb álom eléréséhez. Szabad voltam, mint a madár, és ezt ki is akartam használni. Nem tudtam, fogok-e még találni valakit, de azt akartam, hogy ő majd egy belevaló és tisztességes csajt ismerjen meg, és ez a tudat is doppingolt. Úgy gondolkoztam, hogy az, akire várok, csakis örülhet majd annak, hogy ezután sem bonyolódtam kusza ügyekbe, hanem szépen megvártam, és közben csak olyasmit tettem, ami a fejlődésemet szolgálta. Egészen zsenge koromtól olyan kép élt bennem bármifajta párkapcsolatról, hogy azt csakis azzal a szándékkal lehet elkezdeni, hogy örökké fog tartani, így, mivel az első kapcsolatomat is ezzel a szándékkal kezdtem, nem volt takargatnivalóm leendő társam előtt. Szóba sem jöhetett a „majd meglátjuk, mi lesz belőle"-alapon induló kapcsolat, és azt gondoltam, máig is mélyen meg vagyok győződve róla, hogy ezt egy érett férfi, akit én keresek, csak értékelheti. Egy olyan kapcsolatban, ahol csak tessék-lássék szánjuk oda magunkat, az óhatatlanul bekopogó problémákat is teljesen másként kezeljük. Ugyanaz a probléma az egyik esetben a „hogy oldjuk meg?" kérdést, míg a másikban az „ezt még kibírom?" kérdést veti fel - a különbség magáért beszél. Ezt az elvet tartottam szem előtt, és ha vonzalmat éreztem bárki iránt, igyekeztem a lehető legjózanabbul mérlegelni, hogy vajon megengedhetem-e az adott vonzalmat magamnak. Igen, bármilyen bizarrul is hangzik, így jártam el! A szakítás után másfél évig nem volt mérlegelnivaló, azt a két jelöltet, aki finoman érzékeltette közeledési szándékát, minden különösebb teketória nélkül, simán felvilágosítottam, hogy szimpatikusak, de semmi több. Szerencsére egyik esetben sem lettünk haragosok. Így telt tehát az idő, lázas tevékenységben. Persze - sajnos - észre lehetett rajtam venni, hogy mi, illetve ki is hiányzik az életemből, és ez kissé szemtelenné is tette néha a hímnemű ismerősöket. Szobatársam időközben ex egyik haverjával kezdett járni, akivel én is egész jóban voltam. Egyszer el is panaszoltam neki, hogy milyen szemtelen és rámenős is nemének serege, és pont ő világosított fel, hogy nem szabadna annyira kimutatnom, hogy hiányzik egy pasi, és mindjárt kevésbé lennének szemtelenek. Volt egy hely, ahol a számítógépbarátoknak egy ügyfélszolgálatot tartottak fenn, innen sétáltunk visszafelé a koleszba, élénken emlékszem erre a párbeszédre, mert később még nagyobb jelentőséget nyert. A park fái alatt elhaladva bőszen fejtegette nekem, hogy ezt a pasik bizony megérzik, igyekezzek uralkodni magamon. Csodálatos módon semmi kioktatás nem volt ebben, hanem teljesen barátilag tudtunk csevegni. Ezalatt a bő negyedóra alatt beláttam, hogy lám, nekem is van részem benne, ha szemtelenebbek a pasik az átlagnál. Ezt a beszélgetést máig úgy tartom számon, hogy a beszélgetőpartneremen keresztül a Gondviselés szólt hozzám, méghozzá egy pasin keresztül, akitől igazán hihető, ha a pasikról beszél. Másnap ismét kedvem támadt tanácsot kérni a számítógépbarátoktól, na meg aztán szereztem már ott pár barátot, és szívesen voltam ott, így bementem. Itt aztán hihetetlen dolog történt, ami ismét csak azt igazolja, hogy nincsenek véletlenek.

Snafi

Aznap összefutottam egy haverral odabent, aki zenész, és a legutóbbi fellépésük felvételét mutatta meg. Voltak ott még egy páran, akiket ismertem, így jól elbeszélgettünk, de ezúttal, az előző napi beszélgetés hatására hangsúlyozottan mértékletes voltam, a kiegyensúlyozottság mintaképe. Nem hideg, nem bántó, csak kiegyensúlyozott. Legnagyobb meglepetésemre néhány nap múlva ez a bizonyos haver feltett nekem egy kérdést: „Te, van nekem egy haverom, ... nek hívják, és ő szeretne jobban megismerni téged. Megadhatom neki az E-mailcímedet?". Kicsit bosszankodtam és nagyon kíváncsi voltam: már megint ki az, aki engem ismer, én pedig őt nem? És ez vajon tényleg azt jelenti, amit jelent? Pár hosszú pillanatig haboztam, aztán rábólintottam. Gondoltam, vesztenivalóm nincs, ráadásul független, és ugyebár kiegyensúlyozott vagyok. Mint kiderült, pár nappal azelőtt ez az illető is jelen volt, csak nekem - szégyen, nem szégyen - nem tűnt fel. Egyszer határoztam el, hogy „normálisan" fogok viselkedni (ez persze nem azt jelenti, hogy máskor teljesen abnormálisan viselkedtem volna), és máris kiszúrt magának valaki. Atyaég, mi lesz még ebből?! Pár nap múlva meg is érkezett az első levél, egy Snafi kezdetű címről. Mint kiderült, a Snafi a vezetéknév kiforgatásából keletkezett, és elsőre sokkal kedvesebbnek is találtam, mint az illető keresztnevét... Már a második leveléből kiderült, hogy mit szeretne: minél előbb találkozni, és - ugyanazt, mint én: egy szerető társat. Igen, ez ott volt a sorok között! Ha nem a második, de a harmadik levelében biztosan! Természetesen fogalmam sem lehetett róla, hogy mennyire érdekelne, de abból, ahogy céltudatosan szorgalmazta a mielőbbi találkozást, valahogy leszűrtem a fentieket. Az, hogy élből ennyire rámenős, picit vegyes érzelmeket váltott ki belőlem, amit ő meg is érzett, és felkínálta az alkalmat a végleges visszavonulóra. Nem kaptam az ajánlaton, találkozni akartam vele, ha másért nem hát azért, hogy ne hagyjak benne kellemetlen emléket. Nem ismertem, de azt tudtam, hogy ezt semmiképp nem érdemelné meg. Ha valakit nem ismersz, könnyű joker kérdés, hogy mivel foglalkozik. Ezt fel is tettem, és ekkor ért az első meglepetés: „zene, de utcazene". Na tessék, egy ambíciózus főiskolás és egy utcazenész -micsoda kilátások! A külső szemlélő számára várható reakcióm az lett volna, hogy udvariasan elköszönök. Valamire mégis ráérezhettem, és egyébként is, elsősorban mindenki ember, és nem az, ami ebben az inkarnációjában megadatott neki, tehát inkább nagyon kíváncsi lettem. Tudtam, hogy német nyelvterületen nagy kultúrája van az utcai művészeknek, ezért az volt az első kérdésem, hogy nem próbálta-e már kicsit nyugatabbra. Alaposan beletrafáltam: dehogynem, egy osztrák megyeszékhelyen! Na, ez aztán már igazán felcsigázott, és egyre inkább kedvem lett volna személyesen meghallgatni a sztorit! Az első megbeszélt időpontot mondvacsinált okkal lemondta, mivel még ő is beijedt kicsit, aztán ezután a kis tologatás után sor is került az első találkára. Leültünk az egyetemen egy kis asztalkához, és órákig beszélgettünk, úgy, hogy észre sem vettem, hogy repül az idő, és hogy először találkozok a beszélgetőpartneremmel. A vakok társadalma nagyon belterjes, és hamar találtunk közös ismerősöket. Egy kis adalék: gyorsan kiderült, hogy az ex országos haverja, akiről már volt szó, a velem szemben ülő versenyző osztálytársa volt... Na de témánk adódott ezen kívül is. Hogy megindítsam a beszélgetést, megkértem, meséljen valamit az eddigi életéről. Rögtön olyasmit hallottam, ami első felindulásból majdnem arra késztetett, hogy villámgyorsan a kabátom után nyúljak, és meneküljek, amíg nem késő. „Elkövettem egy hibát" - mondta, mire én: „És mi lenne az?" „Elvettem életem első nőjét, és van két lányom". Miután kiderült, hogy nem nős, hanem egy hét éve elvált, 29 éves emberrel ülök szemben (ami azt jelenti, hogy már 22 éves korában elvált ember lett!), kicsit igyekeztem lehiggadni, és gondoltam, legalább végighallgatom, hiszen nem akármi, amin keresztülmehetett. Az, hogy ebből a nagy ijedtségből nemigen vehetett észre semmit, csak annak köszönhettem, hogy van egy kis műkedvelő színészi vénám... Beszélgetésünk alatt tőlem telhetően felmértem a beszélgetőpartneremet: nagyon kellemes, vidám ember benyomását keltette, még az arckifejezése is mindig mosolyra állt egy kicsit. Okos haja idejekorán elhagyta a fejét, viszont a szeméből sugárzott a melegség. Még mondják, hogy a kék egy hideg szín! Tőlem jó egy fejjel magasabb, de ez nem művészet, tekintve, hogy alig haladom meg a másfél métert. Aki ebből tréfát űz, annak két dolgot szoktam mondani: egyrészt, a jóból mindig keveset adnak, másrészt, Madonna centire ugyanakkora, mint én, és nincs emiatt semmiféle gátlása. Az ő kék szemével szemben nekem zöld szemem van, és azt mondják, kifejező. Amikor a traccsparti végén elbúcsúztunk egymástól, már sejtettem, hogy nagyon is kezd a szívemhez nőni, és futólag biztatóan meg is szorítottam a kezét. Hogy mennyivel jobb sánta kutyának lenni, mint hazug embernek, nagyon jól példázza az, ami még szintén ez alkalommal történt. Az első házasságáról szóló vallomás után kb. 3 perccel egy közös ismerős kocogott arra a folyosón, és feltette a nagy kérdést: „Nem te vagy ... férje?". Egy újabb bizonyíték a vak szubkultúra belterjességére. Innentől hihetetlenül felgyorsultak az események: nem sokkal később egy levélben kerek perec megírta, hogy komoly szándékai vannak velem. Egyszerre éreztem határtalan boldogságot és határtalan zűrzavart. Újra és újra elolvastam azt a bizonyos levelet, és órákig minden másra képtelenül csak ültem és ezer meg ezer gondolat cikázott át az agyamon. Többek között az, hogy sosem volt pasiideálom, de azt tudtam, hogy elvált emberrel sosem... A tudatalatti viszont már csak ilyen (ma már tudom), nem ismeri a tagadást, csak azt tudja, hogy valami foglalkoztat vagy nem. Kb. hat óra telhetett el azután, hogy először elolvastam a levelet, és ugyanúgy ültem a gép előtt, szinte transzban. Arra eszméltem, hogy a szobatársam már harmadszor szól hozzám hiába, viszont magammal semmivel sem vagyok előrébb, és hajnali négy óra van. Mindennél jobban vágytam egy szerető társra, ez igaz - de vajon fogom-e tudni kezelni ezt a helyzetet?És egyébként is, vártam az igazit, de ugyanakkor fokozatosan berendezkedtem az önálló életre, erre fel valaki más is „bekérezkedik"? Alig van valami időm, annyi mindennel lekötöm magam, hogy fogok tudni még rá is időt szánni? És az a sok okos tanács az előre megalapozott egzisztenciáról, mi fog ebből egy utcazenész mellett megvalósulni? Finoman szólva, mindezekről fogalmam sem volt! Egyáltalán, hogy imigyen konkretizálta a céljait, mit lépjek? Aztán hajnaltájban azzal a tudattal dőltem be az ágyba, hogy pillanatnyilag úgysem tudom megadni a választ erre, de ha résen leszek, és nem csúszik ki a kezemből az irányítás, minden rendben lesz, és az történik majd, aminek történnie kell. Mint kiderült, még együtt élt a válását követően összeszedett nővel, és magamhoz képest ezt is teljesen rugalmasan fogadtam. Másnap mindjárt komoly döntést hoztam: a koleszban ültünk le beszélgetni, de a „tesó"-nak meghagytam, el ne merjen mozdulni a közelből. Még kérdőre is vontuk a lakótársnő miatt, külön-külön is, és kiderült, hogy attól a kapcsolattól nem vár már semmit. Mint később megállapítottam, ivarérett kora óta egyszerűen nem volt képes egyedül maradni. Ez egy elég komoly komplexus, és kapcsolatainak viharaiban meg is fizette az árát rendesen - sőt, ha belegondolok, az én csöndes szemrehányásom miatt még máig is fizeti. Ez alkalommal a kollégium ajtajában egy félénk puszit is kapott, és akkor rebbentünk szét, amikor rájöttünk, egészen elfelejtettük, hogy az útban állunk. Másnap ismét megjelent, és talán elég annyit mondanom, hogy attól a naptól számítjuk kapcsolatunk kezdetét. Hosszan elbeszélgettünk, és valahogy attól is elgyengültem, ahogy a nevemet kimondta. Mikor a tesó tapintatosan távozott, úgy bújtunk egymáshoz, mint akik valaha régen elvesztették egymást, és most, hatalmas megkönnyebbülésükre ismét találkoztak, betöltve ezzel az űrt, amit a másik hiánya okozott. Két héttel azután, hogy megtalált, vissza is költözött a szüleihez. Most jött csak igazán jól a kollégiumi szoba: az lett a mi kis privát szféránk, ahol nagyon boldogok voltunk, és mindig alig vártuk, hogy újra találkozhassunk. A tesó maximálisan megértőnek bizonyult, hiszen hétvégeken hazautazott, és egyébként pedig a barátjánál töltött elég sok időt. Nagyon szimplának tűnhet, de még most is borzongva gondolok vissza ennek az időszaknak az érzelmi túlfűtöttségére , és szinte gyászolom, hogy nem tarthatott örökké. Utóbbi kijelentésemmel, azt hiszem, nem hazudtolom meg skorpió mivoltomat... Azt a jelenetet sem fogom elfelejteni, amikor azon a helyen, ahol először találkoztunk, atyai jóbarátunk tudtára hoztuk a kapcsolatunkat. A lépcsőfordulóban csevegtem vele, és barátunk éppen kérdőre vont, mit jelentsen a legutóbbi körlevelemben egy bizonyos E-mailcím. Tudtam én, hogy a snafi kezdetűre gondol, de adtam az ártatlant: „Miért, melyikre gondolsz?". Ebben a pillanatban hallottuk, hogy a cím tulajdonosa trappol felfelé a lépcsőn. Mikor felért, természetesen a nyakába ugrottam, barátunk pedig csak némán, döbbenten fújta a dohányfüstöt. Ezután párom a rá jellemző humorérzékkel megkérdezte: „Tényleg, bemutattam már a barátnőmet?". Barátunk se volt rest, visszakérdezett: „Melyiket?". Utólagos elmondása szerint a meglepetéstől majdnem leesett a lépcsőn... Ezt az esetet még nagyon sokáig emlegetni fogjuk! Az összes vér a fejembe tolult az izgalomtól, amikor a karácsonyi vásárban próbáltam kitalálni, minek is örülne a három héttel azelőtt megismert párom. Végül egy plüss cica mellett döntöttem, ami még most is az éjjeliszekrényén csücsül - én pedig egy Mikulás-macit kaptam, ami gondosan fixírozza a cicát a túloldalról. Eddigi legszebb szilveszteremnek is azt nevezném, ami az első együtt töltött újévfordulónk volt. A pirinyó koleszszoba ablakánál koccintottunk, miközben az egész épület viszonylag csendes volt, ahhoz képest, hogy szilvesztert írtunk. A pillanat varázsát még az is emelte, hogy a szemközti parkban éjfélkor tüzijátékot is rendeztek, mintha az külön csak nekünk szólt volna. Akár sablonosnak is nevezhettem volna a helyzetet, és pont egyszerűségében rejlett mérhetetlen varázsa: szilveszter, egy üveg pezsgő, tüzijáték, és a kedves ölelő karjai. Hát kell ennél több? Ekkortájt valósággal fürödtem abban, hogy szerethetek, szeretnek, és viszont. Milyen igaz, hogy az ellentétek vonzzák egymást: a jó kislány belehabarodott az ő sokat próbált Don Juanjába... Én túlvoltam egy olyan kapcsolaton, amiről azt hittem, örökké fog tartani, ő pedig kétszer is belement olyan hosszabb kapcsolatba, amikről már az elején se gondolta, hogy holtomiglan-holtodiglan (hogy a rövidebbeket ne is említsem). Normális esetben visszahőköltem volna, legkésőbb akkor, amikor megtudtam, hogy még csak nem is egyedül, hanem az exével lakik, és mégsem tettem. Az idő minket igazolt, és azt a tényt, hogy a másik benső lényéhez való vonzódásnál nincs fontosabb, a többi csak sallang. Nagyokat sétálgattunk, tervezgettünk, és azt hiszem, mondhatom, hogy külön-külön és közösen is emészgettük a múltat. Engem újra és újra lenyűgözött a ragaszkodása, és hogy annyi negatív élmény után olyan vidám, olyan őszinte tudott maradni. Annyi bizalommal volt felém, hogy el se akartam hinni - annyi bizalommal, amennyivel még én magam se lettem volna magam felé fordított esetben... Nem haboztam felvázolni neki, hogy mennyivel könnyebb élete is lehetett volna, ha úgy vár meg, mint én őt - mégis, annak ellenére, hogy akár hétpróbásnak is lehetne nevezni hozzám képest, a lelke romlatlan maradt. Ezt részben talán annak köszönheti, hogy sokkal könnyedebben átlép a dolgokon, mint én. Ezt nem illetem sem a „jó", sem a „rossz" jelzővel, mert ez a körülményektől függ. Egyszóval újra kellett gondolni a céljaimat, hiszen nagyon úgy nézett ki, hogy számolni kell egy másik személlyel is. Már pont kellemesen belesüppedtem abba az állapotba, amikor picurit sajnálhatom magam, amiért minden klappol az életemben, csak egyvalami, pontosabban egyvalaki hiányzik, és erre mi történik? Berobban Ő! Ő, akinek sokkal több megpróbáltatáson kellett keresztülmennie, mint nekem, mégis messze leköröz derűlátásban, és az orromra koppint a kishitűségem miatt. Ő, aki késhegynyi cinizmussal fűszerezett humorérzékével mindig túllépett a nehézségeken, és bőven van kapacitása megnevettetni bárkit, engem is. Az a fajta, aki a jég hátán is megél - ezért én nemes egyszerűséggel életművésznek neveztem. Na igen, a cinizmusból rám is ragadt bőven! Ami pedig a kishitűséget illeti, mellette igen hamar rájöttem egy nagyon lényeges dologra. Feltétlen bizalmával, amit irányomban tanúsított, megmutatta, hogy akár logikusan is bebizonyíthatjuk: a feltétel nélküli hit önmagában is csodákra képes, sokkal-sokkal többre, mint bármely körülmény. Éveken keresztül próbáltam gondolatban összerakni, milyen pasi lenne hozzám való, és mi kellene ahhoz, hogy jól induljunk el. Ekkor jön Ő, aki „csak" abban látszik megfelelni, hogy úgy szeret, ahogy megálmodtam, és percek alatt levesz a lábamról, pusztán azzal, hogy éppenséggela belső énemhez vonzódik. A vonzódás kölcsönös volt, nagyon jól egymásra tudtunk hangolódni. Mai napig félszavakból is megértjük egymást, és gyakran előfordul, hogy egyszerre szólalunk meg, és ugyanazt mondjuk. Ha valaki ilyen szinten megtalálja a másik felét, az nagy jutalom! Velem a jelek szerint ez történt: mindig úgy reagál, ahogy lelkem mélyén szerettem volna, kedves és türelmes, mindig tudja, mi az az egy-két szó, amit mondania kell, ráadásul azon a meleg, szívhezszóló hangon, amilyen csak neki van. Mindketten nyugalmat és szeretetet kerestünk, amit a másiknál meg is találtunk. Az eddigiekből is kitűnik, hogy milyen erős lelkileg és fizikailag egyaránt, viszont lenyűgöző módon ennek pont az ellentéte is tud lenni, mint egy kis, védtelen madárfióka, aki nálam keres menedéket. Bármilyen erősnek éreztem és érzem magam én is, mégis boldogan osztok meg vele minden gondolatot, ami foglalkoztat, annál is inkább, mert olyan hasonlóan vélekedünk dolgokról. Úgy jött, mint egy forgószél, és ebben is a tükörképem, ti. ha valamit akarok, akkor azt én is erősen akarom. Egy szó, mint száz: magához vonzott, mint egy mágnes, és először képtelen voltam, majd nem is akartam ellenállni ennek a vonzerőnek. Mindkettőnk lénye úgy kellett a másiknak, ahogy volt, és az a hatalmas eszem hiába tiltakozott, a szívem végleg átvette az irányítást. Hozzáteszem, milyen jól is tette! A szívünk megérez olyan összefüggéseket is, amit az a fene nagy eszünk soha - a szívünk vesz részt ti. abban a nagy vérkeringésben, ahol minden mindennel összefügg. A szívünk legbelső lényegünkre figyel, az eszünk viszont csak a külsődleges paramétereinkre. Nem is kellett jobb bizonyíték a szív szavának igazságára, minth a kapcsolatunk. Hogy miért mondtam, hogy neki is nagy bizalommal kellett lennie felém? Én egy borzasztóan kétkedő ember vagyok, aki hajlik arra, hogy csak a tapasztalatainak higgyen. Bizony, kételkedtem, hiszen nem akármilyen megemésztendő problémahegyek előtt álltam. Én, aki „elvált emberrel sose", a jobbik énemet egy kétgyerekes családapában találtam meg... A helyzetet csak súlyosbította, hogy teljesen másfelé fektette be az energiáit, mint én: ugyan minden helyzetben kivágta magát, de mégis: a tanulással közel sem foglalkozott annyit, mint én. A gimnáziumot már úgy kezdte, hogy együtt élt leendő feleségével, és a második év után félbehagyta azt. Dolgozni kezdett telefonkezelőként, hogy ne legyenek olyan szűkösek az anyagi kereteik. Emellett versenyszerűen csörgőlabdázott és sakkozott. Nagy meggondolatlanság volt a pillanatnyi szükséget alávetni a hosszabbtávú befektetésként elengedhetetlen tanulásnak, bár könnyű a távolból felülbírálni ezt. Az én csillagzatomban az volt megírva, hogy szeretni fogok tanulni, ebből kovácsolok majd előnyt, ami elég nagy kontrasztot mutatott szívem választottjának taktikájával. Arról már nem is szólok, hogy aki egy vak minden hátrányával indul, meglátásom szerint azzal tudja a legnagyobb eséllyel sikeressé tenni magát, ha nem hagyja parlagon a zsenialitását, vagy, ha pontosabban akarnék fogalmazni, agyra gyúr... A fenti okokból voltak félelmeim, melyeket nem haboztam hangoztatni, és amelyek tulajdonképpen máig kísértenek. Amikor évekkel később egy IQ-teszten igen magas eredményt ért el, egyszerre voltam büszke és bosszús: aki ilyen eszet kap, nem azért kapja, hogy „ügyeskedjen" egy életen át, hanem azért, hogy legyen belőle valaki! Ez ugyan munkával jár, de ilyen esetben nemcsak érdemes, de kötelező munkát fektetni az előmenetelbe. Az ő példáján ugyanakkor tökéletesen lemérhető, hogy az érzelmi és egyéb intelligencia nem az elvégzett iskoláktól függ. Hogy mást ne mondjak, volt olyan közeli ismerősöm, nevezetesen az exem, aki egyetemista volt, hatalmas tudással, és az összehasonlításban mégis alulmaradt... Új párommal abban is különböztünk, hogy adott esetben hajlott a könnyebbik utat választani, ami rám nem nagyon volt jellemző. Ebben is folyamatosan csiszolódunk egymáshoz azóta is. Ismervén magamat, még egy dologtól tartottam, nevezetesen, hogy nem tudom kellően könnyedén venni a visszás családi helyzetet, amivel könnyen az idegeire mehetek. A két lányát, mint hozzá tartozó embereket, ismeretlenül is igyekeztem szeretni, de mégis féltem: milyen lesz a viszonyunk, ha lesz egyáltalán? Még inkább aggódtam azon, hogy megszegem az arany szabályt: ne akard megváltoztatni a kedvesedet! Márpedig, ahogy az eddigiekből is kitűnik, voltak dolgok, amiken mindenképpen változtatni kellett. Saját bevallása szerint tisztában volt vele, hogy az ő érdeke, hogy legalább részben pótolja az elmulasztott tanulást, de, mint tudjuk, a szerelmes ember sokszor fűt-fát megígér az érzelmei hatása alatt. Azután ott volt még a megélhetés kérdése. A válása után, amikor elképzelhető módon „minden mindegy", a gyors haszon reményében kezdett bele az utcazenélésbe, osztrák területen, egy zenész haverral. Na nem mintha virtuóz lett volna, hanem annak reményében, hogy egyhavi keresetet akár egy-két hét alatt is meg lehet keresni ily módon. Ez ide-oda utazgatással, és némi kockázattal járt, viszont jövedelmező tudott lenni. A közös albérletben hol dúskálás volt, hol pedig kenyérgondok, ám ez a jelek szerint nem aggasztott senkit annyira, hogy komolyan változtatni akartak volna rajta. Ami felettébb beszédes, az az, hogy az „átmeneti időszakban" mellészegődött élettársa, akivel hét évből legalább hármat külön éltek a folytonos összeveszések okán, szintén nem izgatta magát emiatt különösebben. Én viszont én vagyok, és ennél azért több biztosítékot akartam a megélhetésünkre. Azt mondják, ne ítélkezz, mégis elég lesújtó véleményem alakult ki az ifjú hölgyről. Ez azért veszélyes, mert az, hogy kivel élsz, elég sokat elmond rólad magadról is, így igyekeztem magam lecsitítani, és diplomatikusan nem sok hangot adni a véleményemnek, mármint magamhoz képest... Ennek a kapcsolatnak a szüneteiben nem egyszer próbálkozott a társkereséssel, számomra elég meggondolatlannak tűnő módon - emiatt is neveztem sokat próbáltnak. Bármennyire is szívből belészerettem, ezek a dolgok bántottak, mint egy-egy tüske. Ő azonban egyszerűen biztosított afelől, hogy más irányt szeretne szabni az életének. Nem volt könnyű dolga ezen a téren, sőt, a mai napig nincs. „Viszonzásként" bennem is lassan megérlelődött a felismerés, hogy aggályok ide vagy oda, soha nem akarom már máshol tudni, csak magam mellett, hiszen engem ér a kitüntetés, hogy valakinek pont rám van szüksége! Ami a folytatást illeti, neki már a legelején, sokkal előbb, mint nekem, határozott elképzelései voltak: nem voltunk még együtt egy hete, máris feltette a kérdést, miszerint elképzelhetőnek tartom-e, hogy szorosabbra fűzzük a kapcsolatunkat... Ez persze nagyon vadul hangzott, hosszú percekig egyszerűen csak hápogni tudtam. Megpróbáltam még el is ütni a kérdést, mintha nem tudnám, mire gondol, de ráfaragtam. Akkoriban az anyámtól kapott gyűrűt hordtam, egy ugyanolyat, mint amilyen neki is volt, és a kedves válaszképpen csak megfogta: „erre gondolok". Aztán valahogy kinyögtem, hogy elképzelhetőnek elképzelhető, de ahhoz még szép fokozatosan egyre közelebb és közelebb kell kerülnünk egymáshoz, és látnom kell, hogy az aggályaim legalább részben alaptalanok. Valami ilyesmit motyogtam teljes megdöbbenésemben, ami elég kitérően hangozhatott. Emlékezzünk csak: életművész, sosem tervezett hosszú távra, mindig arra alapozott, hogy majdcsak feltalálja magát. Velem szemben, aki mindig igyekeztem bebiztosítani magam, olyan dolgokat tenni, amik hosszútávra, és lehetőleg jó irányba hatnak, viszont nem valami jól találtam fel magam éles helyzetekben. Ő mindig a mának élt, viszont mindigtudta, hol kell elhelyezni egy huszárvágást annak érdekében, hogy elérje, amit akar. Ez azzal járt, hogy 29 évesen még nem tudott semmit mondani a terveiről, egyenesen harapós lett, ha ezirányban faggatóztam, és gyakorlatilag ekkor kellett elkezdenie felépíteni a jövőt, elég nagy részben az én nyomásomra! Valószínűleg azért is talált meg magának, mert egyébként is ennek érezte szükségét, én meg persze, szerintem teljesen jogosan, azt akartam, hogy ha már valaki össze szándékozik kötni az életét az enyémmel, legalább valami elképzelésem lehessen arról, hogy mi vár ránk együtt - vagy legalábbis arról, hogy a másiknak mi erről az elképzelése. Igyekszem rávezetni, hogy tervezni kell. Ez a folyamat máig tart, és újabb és újabb lépéseket tesz a siker felé. Azt mondják, a siker egy út, és úgy érzem, ő ezen az úton van. Ebben jobban drukkolok neki, mint magamnak. Merem állítani, hogy semmit sem azért tesz, mert az én elvárásom lenne, hanem azért, mert rádöbbentem őt, mire van szüksége, és hogy az más, mint amilyen állapotban akkor volt, amikor megismertem. Ekkorra, mivel már túl sok kiadással kezdett járni az osztrák vendégszereplés a kockázathoz képest, már itthon is próbálkozott az utcazenéléssel. Ebből igyekezett fedezni az albérletet, ami, tekintve, hogy más elfoglaltsága és célja nem volt, óhatatlanul fizikai és szellemi leépüléshez vezetett... Egyetlen barátja a számítógépe volt, amin naphosszat képes volt elpötyögni, olvasott, sakkozott, internetezett, miközben elengedhetetlen kellékként ott díszelgett mellette a tele hamutartó és a félig telt kávésbögre. Elég lehangoló összkép! És mégis, ha százan azt bizonygatták volna nekem, hogy reménytelen, én akkor is megéreztem benne valamit, ami azt súgta, hogy ő egy csiszolatlan gyémánt, és a Napnál is világosabb, hogy többre, sokra hivatott. A körülmények ellenére, bensőjéből eredően igazi tartása volt, és inkább volt mások lelki szemetesládája, minthogy panaszkodjon. Teljesen elfásult, ami a fentieket figyelembe véve nem is érthetetlen - de ekkor jöttem én... Már a legközelebbi barátainak is azt mondogatta, hogy neki szinte már mindegy, amikor megismert engem, aki lefújkodtam az agyáról és a lelkéről a pókhálókat, és elsöpörtem, új érzéseket ébresztve benne. Hogy folytassam a történetet, térjünk vissza az utolsó kollégiumi évemhez. Az első igazi próbatétel akkor következett, amikor megkaptam az ösztöndíjat. Emlékezetes az az ijedelem, amit párocskámnak okoztam, amikor bejelentettem, hogy négy hónapra el fogok utazni. Én akkor igazán nem is éreztem át a dolog súlyát, inkább csak amiatt fájt a szívem, hogy éreztem, egy világ omlik össze benne. Én biztos voltam kettőnkben, meg aztán hajtott az új felfedezés öröme, amit egy ilyen utazás jelent, ő azonban féltette friss kapcsolatunkat az idő próbájától. Sokáig vártunk egymásra, és röviddel azután, hogy találkoztunk, nem bírta elviselni a gondolatát sem, hogy nélkülöznie kelljen. Attól is tartott, hogy pár hónap alatt elfordulhatok tőle, és másba szerethetek bele. Én édes, naív kedvesem, ha tudta volna, hogy mennyire tele volt vele a szívem, ilyesmi eszébe sem jutott volna! Nagy elhatározásra jutott: úgy döntött, ha már én Németországba megyek, ő Ausztriába indul velem egyidőben, visszatérve a régi jó helyre. Ahogy mondta, így legalább közelebb leszünk egymáshoz. Nem kis áldozatot kívánt ez tőle: hogy az induló összeget előteremtse, el kellett adnia egyetlen hűséges barátját, a számítógépét. Azt az elkámpicsorodott arckifejezést, amivel becipelte a boltba, sosem fogom elfelejteni. És mégis megtette, hiszen igazán változást akart. Úgy tervezte, hogy kb. kéthetente hazajön, de az idő nagy részét Ausztriában tölti. A búcsúzást nem könnyítette meg, hogy az indulás előtt végtelen számú hivatalos ügyletet kellett lebonyolítani záros határidőn belül. Az utolsó két hétben kerge pók módjára futkostam a papírjaimmal hivataltól hivatalig, és ebben a felfordulásban kíméletlen gyorsasággal jött el az indulás előestéje. Kétségbeesve gubbasztottunk a kihalt koleszban, ahonnan, húsvét lévén, mindenki elutazott, és alig mertünk szólni egymáshoz. Még abban is megegyeztünk, hogy egy nappal korábban indulunk, és egy napot Ausztriában töltünk, mielőtt továbbmegyek. Felkerestük a panziót, ahol régebben rendszeres szállóvendég volt a kedves, és így legalább jó helyen tudhattam, mielőtt másnap muszáj volt visszamenni a pályaudvarra.A fizikai terheim eltörpültek a lelkemet nyomasztó súly mellett. Aztán egyszercsak ott ültem a vonat peronján a hatalmas bőröndömön, és megint potyogtak a könnyeim, miközben robogtam a régen várt cél felé, és távolodtam Ausztriától... Meglehet, sokan most egy bőgőmasinának tartanak, ezért magyarázatul hadd mondjam el, hogy én az átlagosnál intenzívebben élem meg az érzelmi fuvallatokat vagy viharokat, legyenek azok negatívak vagy pozitívak. Ha egy vérbeli skorpiónak potyognak a könnyei, az nem néhány színpadias krokodilkönnyet jelent, amit elegánsan le lehet törölni egy zsebkendő csücskével, hanem testileg-lelkileg úgy érzed magad, mint egy narancs, amiből az utolsó csepp levet is kifacsarják, vagy mint egy írásmű, amit betesznek az iratmegsemmisítőbe. Ilyenkor nem elkenődik a sminked, hanem nyomtalanul lemossa a könnyzápor, és jobb, ha egy egész csomag zsebkendő van nálad. Nem árt egy daru sem, ami le tudja emelni a tonnás súlyt a mellkasodról.

Fordulatok

Egy újabb kollégium lakója lettem tehát pár hónapra. Első dolgom volt másnap, hogy a telefont bekapcsoltattam, hogy tudjunk beszélni. A néhány hónap alatt szerettük volna, hogy legalább rövidebb időre tudjunk találkozni. Utánaérdeklődtem tehát, hogy hol tudna szállást kapni a párom, és kiderült, hogy van még szabad szoba, amit elfoglalhat, akár az egész időre. No, szívem választottjának se kellett több: legnagyobb hüledezésemre felkerekedett, és kiutazott hozzám. Így aztán a négy hónapot együtt töltöttük, csak papíron külön szobában. Ugyan két hetes ausztriai tartózkodást tervezett, ám időközben ez hónapokra megnyúlt, és változott a helyszín is. Ahol voltunk ez idő alatt, ott is tudott némi pénzt keresni az utcazenével, és az én ösztöndíjam és az ő keresete együtt bőségesen elég volt. Nagyon hálás vagyok azért az időszakért. Nem tagadom, hogy eleve nem azzal a szándékkal mentem oda, hogy tanuljak. Ezt megtettem az előző két és fél évben, mire kiutazhattam, már csak a szakdolgozatommal kellett foglalkoznom, és annak a határideje egyáltalán nem szorított. Azt terveztem, hogy jártomban-keltemben minél jobban igyekszem megismerni egy másik ország légkörét, a mentalitást, és saját tapasztalataim alapján döntöm el, mi is igaz abból, amit eddig tudtam róla, és amit általában a környezetemben tudni vélnek. Ezt meg is valósítottam, azzal a kis programváltozással, hogy nem egyedül voltam. Eléggé egymásra voltunk utalva, az igazat megvallva, főleg ő rám, és a nap legnagyobb részét mindig együtt töltöttük, ami elég jó próbatétel volt. Ha máshol nem, itt biztosan kiderült a másikról, hogy mi is az, ami az idegeimre tud menni belőle, és együtt lehet-e élni vele. Rengeteget beszélgettünk, és mindig volt miről. A kolesz tetőterasza kedvelt helyünk volt, szabad levegő alatt tárgyalhattuk meg a világ és egymás dolgait, egyben itt vívhatott párocskám sakkcsatákat az ottani ismerősökkel, akiket egytől egyig lemosott a pályáról. Nem fényűzően, de királyian éltünk. Voltak elég csúnya vitáink is, amik nem egyszer igen baljós előjelűek voltak, de ezek, úgy érzem, egyfajta feszültséglevezetésre szolgáltak. Ami nehéz problémának tűnt, máris nem látszott annyira nehéznek, ha eleget beszéltünk róla. Egyszóval, kiálltuk a legnehezebb próbát, a folyamatos együttlét próbáját. Egyik örök témánk a múlt és a jövő hihetetlen részletességgel történő kitárgyalása volt - volt is miről beszélni! A lányaival kapcsolatban kicsit vegyes érzéseim voltak, hiszen tudtam, hogy az átlagosnál sokkalta nehezebben tudok „jól viselkedni" egy ilyen helyzetben. Meglehet, nem haladok a korral, de amondó vagyok, mielőtt valakik elkötelezik magukat egymás mellett, úgy gondolják meg, hogy az egy életre szól, és ebbe a képbe nem férnek bele válás után maradt gyerekek. Gondoljuk csak meg: arra már kitaláltak szót, hogy ki az, aki elvette a volt feleségemet (zaftos cinizmussal luksógornak nevezik), de arra, hogy a házastársam másik házasságából származó gyerek, vagy a szülőm új vagy előző házastársa nekem kicsoda, még csak szavunk sincs. Van viszont két vagy több ember, akiknek a nagy kavalkád egyes tagjaihoz „semmi közük", másokhoz viszont a legszorosabb szálak kötik. Ilyenkor egy dolog tuti: mindenkinek folyamatosan rossz érzéseket okoz, kinek miért. Vagy azért, mert úgy érzi, a szeretett lények között két tűz közé került, vagy azért, mert úgy érzi, igazságtalan módon „osztoznia" kell valakin. Utálom ezt a kifejezést (szinte elképzelem, ahogy a kannibálok osztozkodnak pl. a végtagokon), és mégsem lehet jobban leírni a kialakuló őrületet! A saját bőrömön tapasztaltam, milyen ellentmondásos érzések bírnak ilyenkor összecsapni benned. Szívem választottjának ivadékaival kapcsolatosan arra gondoltam, hogy kár rájuk erőltetnem magam, ez eleve reménytelen, viszont talán nekik sem lesz ellenükre, ha rendeződik az apjuk helyzete. Lehetőség szerint szerettem volna megismerni őket, és szerettem volna, hogy ők is megismerjenek, mint az apjuk életének részét. Nem azt mondtam, hogy arról álmodoztam, legyünk kebelbarátnők, ennyire naív én sem vagyok, de egy pofavizit szerintem még nekik is segített volna feldolgozni a helyzetet. Amilyen pacifista vagyok, még az anyjukkal is szerettem volna legalább megismerkedni, annak ellenére, hogy ő idejekorán kijelentette, hogy semmilyen későbbi kapcsolathoz semmi köze és nem is akar senkit megismerni. Én naíva! Az, hogy a kedves mama így áll hozzá, azon nincs mit sokat töprengeni. Vele szemben elég hamar dacba fordult a jószándékom, hiszen párom kapcsolata vele a múlté, és a körülmények ismeretében bátran mondhatom: nem az a baj, hogy elmúlt, hanem hogy egyáltalán volt... A kiscsajok dolga máig nagyon bánt, és elképzelésem sincs, minek kellene történnie, hogy ne így legyen. Annak ellenére, hogy az apjuk hét évig lelkiismeretesen látogatta őket, kiszámítható rendszerességgel, és ha megkérték valamire, nem habozott megtenni minden tőle telhetőt, egyszerűen elidegenedtek egymástól. Amikor én bejöttem a képbe, közölték, hogy szó sincs róla, hogy hajlandóak lennének akár csak találkozni velem.Az álláspontjukat így lehetne röviden összegezni: „gyere el hozzánk, maradj addig, amíg szeretnénk, de nem érdekel, hol és hogyan laksz, hogy telnek napjaid, sőt, ha hét év alatt először kérsz valamit, hát ne számíts ránk". Ettől égnek állt a hajam, és eleinte még tervezgettem, hogyan is fogjuk megenyhíteni őket, aztán egyre inkább jégre tettem a kérdést. Hogyne tettem volna, mikor mindketten feszültek voltunk a feloldhatatlan konfliktus miatt, és ez már-már a kapcsolatunkat fenyegette, az pedig mindennél fontosabb volt, akkor is, most is. Bántott a viselkedésük, és bántott, hogy a páromat akaratlanul is két tűz közé kényszerítettem, és, hogy mennyire szenved ettől. A jelenlegi helyzet sem megoldás: a látogatások száma évi 3 - 4-re csökkent, a kapcsolatuk intenzitása érzésem szerint erősen a nullához közelít. Az a gondolat sem hagy nyugodni, hogy én mindent megadnék, ha találkozhattam volna apámmal, nekik pedig ott a lehetőség, és köszönik, nem élnek vele. Az ilyen és hasonló tipródások sokat kivettek belőlem. Kezdetben tiszta szívből, ismeretlenül is szerettem őket, mint olyanokat, akik a szeretett lényhez tartoznak, mára ez azonban alaposan megváltozott. Nehéz lenne elmondani, mit is érzek irántuk, de nem a szeretet az első, ami eszembe jut... Bevallom, tartottam ott is, hogy szívesen megtépném őket tehetetlenségemben. Ésszel könnyű felérni, hogy egy emberi kapcsolat, így a szülő-gyerek kapcsolat is, két félen múlik, de a kisördög is mondja a magáét. Azt sem akartam érezni, hogy én vagyok az, aki közéjük áll. Felrémlett az az időszak, amikor a nevelőapám belépett az életünkbe: elsutyorogtam ugyan anyámnak a kételyeimet, de sosem vettem volna a bátorságot, hogy egy felnőtt, pláne az anyám döntéseit nyíltan felülbíráljam. Aztán meg a fanyar megállapítás: nyilván követik az anyjukat a jó viszony ápolásában... Ez a dolog tehát máig nyitott kérdés, de már nem okoz olyan mélységű feszültséget, mint akkor. Hadd tegyem hozzá: még szép...

Ott, Németországban, minden vitával történő feszültséglevezetés mellett és ellenére jött egy emlékezetes fordulat, amiről sokkal kellemesebb lesz beszélnem. Úgy éreztem, saját jószántamból soha nem hagynám el őt, és reméltem, hogy ő sem engem, ezért igent mondtam fél évvel azelőtti ajánlatára. Előtte persze kérdőre vontam a szoba sötétjében, hogy tényleg egy életre szóló dologra szövetkezünk-e. A válasza most is itt cseng a fülemben... Arra pedig, hogy elismételné-e ezt sok ember előtt is, az volt a felelet, hogy „Emelt fővel!". Könnyen meglehet, hogy nagyonis egyértelműen kontrasztos párt alkotunk, mégis, talán pont ezért egészítjük ki olyan jól egymást.

Ennyire különböző dolgok foglalkoztattak a nagy kaland ideje alatt - és szépen eltelt ez is. Úgy indultam neki, hogy talán az álomvilágba megyek, és azzal a boldogító tudattal hagytam ott Németországot, hogy nem lehetett véletlen, hogy nem oda születtem, és nem is vágyódtam hosszabb ott-tartózkodásra. Azzal az elhatározással jöttünk tehát haza, hogy kettőnké a közös jövő. Mikor kiderült, hogy nem tudok továbbtanulni, ahogy terveztem, és ezért nem kapok kollégiumi szobát, magától értetődő volt, hogy kerestünk egy kis albérletet. Csak ekkor döbbentem rá, hogy kis megszakításokkal nyolc évet töltöttem kollégistaként, és kitörő örömmel éreztem, mennyivel jobb egy kis valódi önállóság, nevelőtanárok, szobatársak - és bizony, ekkorra már - szülők nélkül. Éreztem persze a döntés súlyát, addig még sosem éltem együtt olyasvalakivel, akit én választottam. Szerencsére lekötöttek azonban a teendők, a költözés, és a sok új kötelesség, ami ezzel járt. Olyan végleges volt, amikor a számítógépemmel és a néhány kacatommal egy ismerős elhozott a szülői háztól... Amikor párom holmijai megérkeztek, akkor ért a következő sokk: két viharvert bőröndön, néhány megviselt ruhadarabon és szereléshez szükséges lomokon kívül gyakorlatilag semmi sem volt a poggyászában, és ebből is kölcsönkaptam az egyik bőröndöt az úthoz... Nem akartam elhinni, hogy valakit így elhanyagolhatnak. Gondoskodó ösztöneim egyből működésbe léptek, és azonnali cselekvésre késztettek: megjavíttattam a bőröndöket, kiselejteztettem vele a szerelési anyagokat, és elkezdtünk tetőtől talpig felruházkodni, mivel én sem voltam túlzottan eleresztve. Nem volt szinte semmink, egyetlen valamire való tárgyunk a számítógépünk volt, amit időközben, az ösztöndíj ideje alatt szereztünk be, kárpótlásul az eladott másik miatt. Szerencsénkre az egyetlen szobánk tűrhető méretű volt, és volt benne bútor. Érdemes megemlítenem, hogy az anyagiakon soha, egyetlen egyszer sem volt vitánk, és a legelső perctől úgy éreztem magam, mint egy jó pikniken: közösen teremtettük elő, és közösen költöttük el a jövedelmeinket. Itt, az első albérletünkben írtam meg a szakdolgozatomat is, és az államvizsga után egy héttel innen indultunk el az esküvőnkre. Életem két jelentős eseménye tehát belefért egy hétbe. Hiába kutatok az emlékezetemben, nem emlékszem még egy olyan alkalomra, amikor úgy izgultam, mint az esküvőnk napján. Természetesen a szokásos bábeli zűrzavar jellemezte az előkészületeket, de a kellő pillanatban ez egy fikarcnyit sem számított. Erősen szorongattam a tanú, egy középiskolai osztálytársnőm kezét, amikor arra vártunk, hogy bemehessünk a házasságkötő terembe, és töredelmesen be kell vallanom, hogy amikor felcsendült a nászinduló, mindenféle magasztos dolog helyett csak egy gondolat járt a fejemben: még visszacsinálhatod, utána már nem...! Teljes súllyal nehezedett rám a felismerés, hogy mostmár nem anyukám kislánya vagyok, és bizony pár könnycseppet is elmorzsoltam, ott, mindenki előtt. A mindent elsöprő zokogás elmaradt, hiszen mégis életem legboldogabb napját írtuk, vagy mi a szösz! Ott volt mellettem egy sportos, kék öltönyös, kék szemű pasi, és olyan határozott, zengő „igen" hagyta el a száját hogy ott helyben újra beleszerettem, és újfent megerősített a döntésben. A templomban már kezdtem belejönni, széles vigyorral fogadtam a gratulációkat. Olyan volt az egész, mint mi ketten: kissé esetlen, nélkülözött minden felhajtást, és bensőséges volt. Olyan hamar eltelt, hogy máig sem bánnám, ha minden évben repetázhatnék. Mindezt annak ellenére mondhatom, hogy egész idő alatt egy színdarab főhősnőjének éreztem magam: nem lebegtem, ahogy azt általában gondolni szokták, hanem ügyeltem, hogy mindig ott legyen minden és mindenki, ahol kell, akkor, amikor kell. Való igaz, bizonnyal járt annyi előkészülettel ez a nap, mint egy színházi előadás, sőt, az egyik vendég segítsége folytán a ruhám is valódi színházi kellék volt... A függöny tehát legördült, a nézők elköszöntek, és ugyanúgy teltek a hétköznapok, mint addig, a különbség mégis kézzelfogható volt. Már amikor először megöleltük egymást, több mint egy évvel az esküvőnk előtt, akkor is úgy éreztem, mintha valahonnan régről ismerném őt, de a nagy plénum előtt tanúbizonyságot tenni és kapni szándékaink komolyságáról, az mégiscsak más.

Nászéjszaka és mézeshetek

A nászéjszakát teljesen részletekbe menően el tudom mesélni: miután mind az ezer hajcsatot kioperáltam hajkoronámból, odabújtam újdonsült férjemhez, aki sietve közölte, hogy: „- Hosszú nap volt, tegyük el magunkat holnapra". Izgalmas, ugye? Arról a témáról, amely egy nászéjszakával kapcsolatban legelőször eszünkbe szokott jutni, még nem is ejtettem szót, amit itt igyekszem kamatostul pótolni. Sosem bírtam szétválasztani a lelki és a testi vonzalmat, egyszerűen ilyen vagyok. Nem azért, hogy eldicsekedhessek, egyszerűen nem akartam, ezért alakult így. Lett volna kínálkozó alkalom, hogy csak simán, kíváncsiságból belekóstoljak a hasonló örömökbe, de az olyan lett volna érzésem szerint, mintha egy gusztusosan összeállított szendvics helyett magamba tömtem volna az alkatrészeket külön, a zöldségeket csak harapva, majd egy üveg behűtetlen sört küldtem volna utána, és legvégül egy koktélt - szintén alkotónként. Így hát nem maradt más, vártam a megfelelő - nem alkalmat, embert. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyszer sem gondoltam irigykedve azokra középiskolás koromban, akik már jártak valakivel (elsősorban az érzelmi támaszt hiányoltam), de annyi minden más kötötte le a figyelmemet, hogy ez nem okozott igazán problémát. Utólag pedig pláne azt tudom mondani, hogy az égvilágon semmiről sem maradtam le. Aztán 23 éves koromban - nem csalás, nem ámítás - betoppant az első olyan ember, akivel el tudtam volna képzelni, hogy egy életre szól a kapcsolat, és az erős érzelmi kötelékbe testi szálak vegyültek. Nem vetem el, sőt, tiszteletreméltónak tartom azt a gyakorlatot, hogy a házasság előtt ne létesítsünk nemi kapcsolatot, Hiszen ez sok fölösleges bonyodalomtól megóv, én mégsem gondolom magam meggondolatlannak, amire nagyon jó okom van, és amire mindjárt visszatérek. A házasság előtti szex ellen szóló két legnagyobb érv, hogy mellette sincs igazán jó érv, illetve, hogy két ember szerelmének a gyümölcsét, a kisbabát nemkívánt terhességgé képes ledegradálni. Nem is beszélve arról, hogy aki igazán szeret egy nőt, bajosan teszi ki annak, hogy minden hónapból legalább néhány napot rémült várakozással töltsön... Persze, lehet védekezni, de hát védekezni az ember az ellenségei ellen szokott - vagy nem? A fent említett ok, amiért mégsem tartom magam felelőtlennek: nagyon-nagyon kevesen tudják rólam, hogy orvosi okból nem eshetek teherbe, csak egy kis orvosi rásegítéssel, de ez sem biztos. Emiatt nem kellett attól a bizonyos néhány naptól tartanom. Nevezhetném ezt akár előnynek is, ha nem járult volna hozzá sokszorosan a kisebbségi komplexusaimhoz, és nem éreznék tehetetlen dühöt, tudva, hogy hány nemkívánt terhesség jön létre, és hogy milyen sok ezek közül mennyire csúnya véget ér. Egy szó, mint száz, fű alatt sajnos elég sok negatívum kapcsolódott bennem a testiséghez, aminek nem is voltam tudatában. Ezen az se feltétlenül segített, hogy az exem is, én is kezdők voltunk. Azt a szilveszter éjszakát, amikor hajnaltájt kerültünk ágyba, ami megelőzte és követte azt, mégis kellemes emlékként őrzöm.

Mikor későbbi férjecskémet megismertem, alaposan meglepődtem: kiderült, hogy ami kellemes volt, lehet őrületes is... Ahogy érzelmileg, úgy máshogyan is úgy illettünk össze, mint két puzzle- vagy LEGO-darab. Bizony, nagyon sok gátlástól és görcstől kellett megszabadítania, és ő ezt egy tapasztalt veterán módjára, végtelen türelemmel és odafigyeléssel meg is tette. Elsőre kicsit vontatott beszédstílusa alapján lassú víz partot mos-típusú embernek tűnt, a felszín alól ugyanakkor csábító, érzéki ember bukkant elő, amit nem győztem csodálni. Kihoztuk egymásból a legjobbat, úgy is mondhatnám, kiszabadítottuk a szellemet a palackból... Sokat vártam erre, de ma sem tennék másképp, hiszen százszor is érdemes volt, és annál édesebb a várakozás gyümölcse! Kapcsolatunk első néhány napjában nem volt rá szükség, hogy szavakban is elmondjuk, mit érzünk, azután pár nap elteltével, amikor csendben feküdtünk, egymást ölelve, félálomban, úgy buggyant ki belőlem a „Szeretlek!", mint a forrás a sziklafalból: szinte éreztem, ahogy a szívemtől megindul ez a szó, egyre feljebb kúszik, hogy a számon kipottyanva egyszercsak hallható formát öltsön. Kedvesem nem szólt, csak szorosabban ölelt magához. Nem is kellett szólnia, így is határtalanul boldogan aludtam el. Ezt az érzést neveztem az előbb a várakozás gyümölcsének, mert hiszem, hogy sosem érez ilyesmit az, aki csak kíváncsiságból próbálkozik. Még a kezdeti sikert is fellendülés követte, egyre inkább egymáshoz szoktunk. A dokiknak igazuk volt, nem lettem várandós - de erről még lesz szó.

A két nagy esemény után két tényt tudtam papírokkal igazolni: hogy férjezett vagyok, és hogy németet taníthatok. Kezemben volt a felsőfokú végzettség, amire vágytam, és mégis ott álltam megfürödve: milyen nagy szó volt nekem mindkét tény, és mégis, micsoda tömegcikk egy némettanár, még ha házas is...! Szerettem volna tolmácsképzőre menni, de ott nem tudták, mit kezdjenek egy aliglátóval, és inkább nem kockáztattam meg a magas tandíjat. Lehet, hogy egyszer még harcba szállok velük, de akkor túlságosan el voltam keseredve, hogy ismét egy akadály gördült elém, és nem volt igazán nagy kedvem viaskodni - így hiába voltam a legjobbak között a felvételin. Munkát hiába kerestem, így az a megoldás maradt, hogy férjecském folytatta kevésbé dicsőséges pénzkeresési gyakorlatát. Így telt el majdnem két év, és tulajdonképpen ennek is megvolt a varázsa - főleg utólag. Barátja, akinek az ötletére kezdték el űzni az ipart, azonos volt azzal, aki első közös ismerősünk volt, és aki megadta az E-mailcímemet az érdeklődő ifjúnak. Ez a barát kitartott ebben az időszakban is, rendszeresen együtt utaztak. Egy volt iskolatársuk férje adott nekik szállást, ami persze kedvezőbb megoldás volt, mint a panzió, ami azelőtt volt szokásos helyük. Az itthonmaradóknak, ti. nekem, és a barátja párjának maradt az, hogy együtt keseregjünk a szalmaözvegyi sorsunkon. Ha nem bántott volna, hogy a kedvesnek közben korántsem kényelmes, és sokat távol van, nyugodtan nagyságos asszonynak érezhettem volna magam. Nem volt más dolgom, minthogy hazavárjam, és szeressem... Igaz, finoman szólva nem lelkesedtem ezért a pénzkereseti lehetőségért, viszont meg kell adni, komoly bajban lettünk volna enélkül, és egész jól be tudtuk osztani. Az sem okozott különösebb fejtörést, hogy mikor tudunk nyaralni menni. Csinosítgattuk az albérletet is, még egy-két bútort is vettünk, és apróságokkal otthonossá sikerült varázsolni. A végtelennek tűnő távollétek után kitörő örömmel fogadtam, amikor végre hazajött. Azt sem tudtam, hogy tegyem kellemesebbé a hazatérést, hogy úgy érezze, igazi fészekbe tér vissza. Odáig mentem a bohóságban, hogy egyszer még lufikat is aggattam az előszobafogasra. Nem egyszer egy hajnali vonatra szállt fel, ami azzal járt, hogy előtte inkább nem aludt, mert rosszabbul járt volna. Nekem csak 9 órára kellett kiérnem a pályaudvarra a vonathoz, de én is alig tudtam már ilyenkor aludni, alig bírtam magammal. Amikor aztán eljött az ideje, repültem, mint a nyíl, és szinte le se lehetett szedni a nyakából... Azután általában a következő nap egy részét átaludta, ami nem is volt meglepő. Előfordult, hogy elkísértem, és tekintve, hogy a szállásadó is zenész, egész érdekesek voltak néha ezek az utak. Persze jobbat is el tudtam volna képzelni, mint hogy ő dolgozzon, én meg henyéljek, vagy a városban kószáljak, néha elmenjek egy karaoke-estre vagy egy strandra, de néhányszor még élveztem is. Szerettem a város karácsonyi hangulatát is, nem hagytam ki, hogy körbejárjam a vásárt ilyenkor. Kb. fél éve lakhattunk ugyanott, amikor a tulaj bejelentette, hogy sajnos eladják a lakást, és költöznünk kell. Szuper, mondtuk, már éppen berendezkedtünk, kicsit egyenesbe jöttünk, és épphogy feltettük az esküvői képeket a falra. Ez a költözés már sokkal nagyobb tortúra volt, hiszen megszaporodtak az ingóságaink. Elég gyorsan találtunk viszont egy lakást, ami messzebb volt a városközponttól, mint ez, de csendesebb és nagyobb volt, és hosszabb távra akarták kiadni. Nem elhanyagolható az sem, hogy közel esett a barátaink lakásához. Egy héten keresztül tehát ismét pakoltunk, takarítottunk, majd ismét takarítottunk, és pakoltunk, és takarítottunk. Volt egy hasznunk a költözésből: kellemetlen társbérlőinket, a lakótelepen sajnos gyakran előforduló bogarakat, akiket sikeresen áthurcoltunk, az új helyen maradéktalanul kiirtattuk, mivel a ház adottságai ezt jobban megengedték. Itt is egyből támadtak ötleteim, hogy hogyan tehetnénk otthonosabbá a helyet, és ezeket szép lassan meg is valósítottuk. Pár hónapig még szekrényünk sem volt, de kb. egy év elteltével egy teljesen üres lakásból otthonos kis fészket csináltunk. Folytatódott a kevéssé kívánatos utazgatás is külhonba. A tulajdonosokkal rövid időn belül összevesztünk, aminek az lett az eredménye, hogy inkább eladták a lakást - szerencsénkre azonban a vevők továbbra is ki akarták adni azt, így maradhattunk. Jó cserét csináltunk, az új tulajdonosok sokkal szimpatikusabbak voltak. Az álláskereséssel még mindig hiába próbálkoztam, pedig az államvizsga már majdnem fél éve mögöttem volt. A kedves viszont kezdett helyrerázódni: iskola-ügyben vesztett csatákat vívtam ugyan vele, viszont legnagyobb meglepetésemre saját jószántából leszokott a dohányzásról! Ezt nagyon jó jelnek tekintettem, bármennyire is tudtam, hogy nem sétagalopp, amit várok tőle, kettőnktől, és hogy ez feszültséggel jár. Az, hogy ennek ellenére fel tudott hagyni a sok éve következetesen gyakorolt füstöléssel, arra utal, hogy mégis kezdett helyrebillenni. És még egy: rábeszélésemre újra elkezdett csörgőlabda-edzésekre járni, amit mindig is nagyon szeretett.

Időközben könnyebb lett valamivel az életünk: bedolgozói munkaviszonyt tudtunk létesíteni, ami járt egy kis többletpénzzel. Ez azonban csak igen rövid életű lehetett, mert hamar kilógott a lóláb: az illető cég csak a fogyatékosok alkalmazása után járó, magas állami támogatást akarta bezsebelni, és nyílt titok volt, hogy látszatfoglalkoztatásról van szó. Nem kellett más, csak egy füles a megfelelő hivatalnak, és máris nyoma veszett a cégnek, és sokan bottal üthették a fizetésük nyomát. Ez nem befolyásolta férjem kiutazásait, és a távollétei egyre jobban megviseltek, és egyre kevésbé tudta feledtetni a keserveket az, hogy ha eljön a pillanat, repülhetek a pályaudvarra. Történt, hogy épp akkor, amikor kikísértem egyszer, és hazafelé vettem az irányt, magamban borongva, megcsörrent a telefonom. Kiderült, hogy van egy iskolaigazgató, aki úgy határozott, látássérült nyelvtanárt alkalmaz. Vannak már törvények, amik előírják, miszerint bizonyos létszám feletti munkáltatóknál kötelező a sérült munkatársakat legalább kis százalékban bevonni, és ő így tudná le ezt az előírást. Utánaérdeklődött, hogy mi a felhozatal, és végül, kizárásos alapon hozzám is eljutott a hír, több közvetítőn keresztül. Fel-alá járkáltam a téren, ahol leszálltam a villamosról hazafelé, és próbáltam emésztgetni a hallottakat.

A tanárnő

Sosem akartam tanár lenni, erre tessék! Már megint a tudatalatti: azt gondoltam, nem tudom, mi leszek, de tanár biztosan nem, és ebből csak azt érzékelte, hogy a tanárság jár a fejemben. Mivel a tagadást nem ismeri, engedelmesen megvalósította nekem. Mire észbe kaptam, máris egy hatalmas diáksereget és tanári kart magába foglaló középiskola tanára lettem, élén egy szigorú, autokratikus vezetővel, és a legtarkább gyerekanyaggal, akikkel valaha találkozhattam. A demográfiai mélyrepülés azt eredményezte, hogy óhatatlanul túl sok lett az iskolai férőhely, és megindult a harc a létszámért. Kényszerpályára került a főnököm is: mindenkit felvett, inkább még azokat is, akiket máshonnan eltanácsoltak, csak hogy ne tartsák gazdaságtalannak az intézmény fenntartását. Minden évfolyamon lett egy olyan osztály, akiket a „futottak még" jelzővel lehetne illetni. Ezt a helyzetet valahogyan, tudat alatt érezték a diákok is, és nem egyszer visszaéltek vele. Értékrendet sokukban nem alakított ki senki és semmi, egy részüket nagyon nehéz volt szeretni. A bennem élő kép a középiskolás korosztályról gyökeresen megváltozott ebben az időszakban! Nem volt példa nélküli, hogy a tanárok a tanáriba érve összeomlottak a gyerekek közt tapasztaltak miatt. Velem is előfordult ez, két év alatt nem is egyszer. Szerencsére a többszáz gyerek közül, akikkel kapcsolatba kerültem, általában csak úgy egytizede volt az igazán problémás számomra. Teljesen új volt a kezdeményezés, hogy egy látássérült tanítson, ezért első körben csak részfeladatot kaptam, a beszéd- és hallásiskolázást. Ennek - talán - előnye volt az, hogy így két tanár ítélete is befolyásolta egy diák jegyét, hátránya viszont az volt, hogy egy hét alatt tizennyolc csoporttal találkoztam, mindenkivel egyetlenegyszer egy héten. Így, tizen-egynéhány, egyenként 45 perces találkozás után, 15-20 fős csoportokban összesen vagy 250 embert értékelni, ez számomra felért egy szélhámossággal. Így lassanként hagytam, hogy az értékelést kollégáim vigyék véghez, nem nagyon szóltam bele, főleg, mert nem akartam nézetkülönbségeket a kollégákkal, ha egy-egy gyereket másként ítéltünk meg. Volt alkalmam érezni, hogy mennyire sértve érzik önállóságukat, ha eltér a véleményünk valakiről. Főnököm jószándékát mutatta, hogy egy asszisztenst vett fel mellém, aki segített az adminisztrációban, és elméletileg a rend fenntartásában is. Ez egy nagyon becsülendő kezdeményezés volt, de nem mentes a buktatóktól. Ha beült velem az órákra, az az én tekintélyemet ásta alá, ha nem, akkor előfordult, hogy visszaéltek a helyzettel, így ez örök dilemma maradt. Ráadásul az esetleges dolgozatok javításában nehezen tudott segédkezni, mert a nyelvet nem ismerte, és sok egyéb feladata is volt. Ez volt az egyik ok, amiért kissé kivontam magam az értékelésből. Meg aztán, sokkal jobban érdekelt, hogy egynémely tévelygőt rendreutasítsak, vagy éppenséggel megértésemről biztosítsam - vagy a kettőt együtt. Még főnököm is egyetértett abban, hogy éretlen tanítványainknak sokkal fontosabb, hogy szeretetet, erkölcsi példamutatást kapjanak, mint a rendhagyó igék vagy a melléknévragozás. Ha rendre is utasítottam valakit, sosem aláztam meg, és magam is nagyon kellemesen meglepődtem, mikor egy-egy gyerek hozzám fordult, hogy tanácsot kérjen, vagy kiönthesse a szívét. Azokban az esetekben, ahol már én is tanácstalan voltam, azért nem estem tartósan kétségbe, mert ha tizennyolc csoportod van, és abból csupán egy vagy kettő az, ahová eleve felborzolt idegekkel mész, akkor nem a te készülékedben van a hiba. A többi esetben tudtam kezelni a helyzetet, valószínűleg segített ebben a nagyszüleim pedagógusi vénája, és büszkén mondhatom, hogy még elismerést is vívtam ki magamnak az iskola lakói körében, legyen szó gyerekről vagy felnőttről. Talán ellentmondásosnak tűnhet egyesek szemében, amit mondok, de hiába tudtak a végletekig felbosszantani és kimeríteni a tanítványok, nagyon szerettem a 99%-ukat, és legszívesebben gondoskodtam volna egyenként mindenkiről, akiről érezhető volt, hogy nem a lelke rossz, csak céltalan, vagy rossz befolyás alatt áll. A szívem szakadt meg, amikor sorozatosan ilyennel kellett találkoznom! Ez a két év amiatt is kimerítő volt, mert előtte nagyon is hozzászoktam a laza időbeosztáshoz, majd egyszercsak belecsöppentem egy napi két órás utazgatást, hajnali felkelést, és további erős odafigyelést követelő munkába. Előtte is igyekeztem kitölteni az időmet, az azonban mégis más volt. A legjobbkor jött ez a lehetőség, büszke is voltam magamra, hogy tanár lettem, ám két év múlva a legjobbkor is lett vége. Eretnek gondolat ez, hiszen a tanárság hivatás, én mégis elképzelhetetlennek tartottam volna, hogy ez legyen az életcélom. Ugyanúgy iskolába jártam, mint azelőtt sok évig, csak most osztályfőnöki óra helyett tantestületi értekezleteken csücsültem... Fontos volt ez a két év, nagyon fontos, de hol volt még ez azoktól a csúcsoktól, amiket meg akartam ostromolni! Találtam egy olyan utódot az iskolának, aki azóta máris több időt töltött ott, mint én, és megtalálta a helyét. Valamit azért sikerülhetett bizonyítanom, mivel utódom már teljes csoportokat kapott, nem csak részfeladatokat, vagyis ugyanolyan tanára lett saját csoportjainak, mint bármelyik kolléga. Ezt a bizalmat nekem is megszavazták volna, ha maradok, ugyanakkor utódom is maximálisan meghálálta. Azóta is jó érzéssel tölt el, milyen sikeres munkaközvetítő voltam ebben az esetben, mindkét fél megelégedésére. Így az ő kezében van az értékelés, ami sokkal szilárdabb helyzetet biztosít neki a diákok szemében. Ráadásként megvalósulhatott főnököm álma is, és egy vakvezető kutya jelenléte dobja fel az iskolát. Bizony, az állatok, és főleg a kutyák különleges teremtmények. Olvastam valahol, hogy a kutya és az ember kölcsönösen csökkentik egymásban a stresszt, jobban, mint fajtársuk. Ennek fényében valószínűleg kellemes tanórákat tart az utódom, egy labradorral a tanári asztal mellett.

Ekkortájt történt, hogy egy üzleti előadás, ahol az életcélokról volt szó, felrázott, és rájöttem, hogy ha nem hagyom magam belesüppedni egy állapotba, hanem addig megyek, amíg a körülményeimet olyanná nem teszem, amilyenekké szeretném, akkor nincs lehetetlen! Kapóra jött a felkérés egy ismerősöm részéről, lennék-e amolyan irodavezető-féle egy frissen alakuló kis civil egyesületben, amely helyi szinten a látássérültekkel foglalkozik? Mivel a leányzót ismertem, és felettébb kedveltem, boldogan igent mondtam neki. Azt a fél évet, amit az egyesületnél töltöttem, nem lesz nehéz összefoglalnom. Partnerként hívtak, és alantas beosztottként kezeltek, igazi megbecsülés nélkül, és nem érezhettem, hogy erkölcsi érdekem bármit is tenni munkaadómért. Amit barátságnak hittem, egy kis összecsengés volt csupán, ami közös munkánk legelején elhalt. Ezalatt, a szűkös keretek közt, és a gyatra munkamorál ellenére, amit munkaadómtól, az egyesület vezetőjétől, hajdani barátnőmtől tapasztalhattam, igyekeztem egy-két dolgot tető alá hozni az egyesület pártfogoltjai életének megkönnyítésére. Közben pedig figyeltem, és tanultam, hiszen egy civil egyesületnél mindig van mit. Nyáron csatlakoztam, újévre azonban már elviselhetetlennek éreztem a légkört. Amikor már nyílt kardoskodásba kezdett fordulni a viszony, abban a pillanatban ismét óriási, dupla szerencsém volt: új álláslehetőség merült fel a láthatáron, ezúttal férjem és az én számomra egyaránt. Megengedem, hogy munkáltatói szemszögből megkérdőjelezhető módon jártam el, ám pillanatnyi kétség nélkül küldtem be az önéletrajzomat a következő helyre, forró váltást alkalmazva. Sorolhatnám még az okokat, de nem célom, hogy bárkit befeketítsek - ahhoz túlságosan elkeserít a mai napig, hogy ennyire félreismertem valakit. Azóta harmadik kolléganőnk is hasonló módon kiábrándult az illető hölgyből, holott az ő viszonyuk sokkal közelebbi barátság volt. Ez ismét csak azt mutatja, nem lehetett véletlen, hogy nekem is mehetnékem támadt. Megköszöntem hát a Gondviselésnek, hogy immár másodszor mondhattam el: a lehetőség a legjobbkor jött, és a legjobbkor lett vége. Sok alkalmazott panaszkodik, hogy utoljára még kiszúrtak vele, ám ezúttal ezt sem engedtem, a jog is mellettem állt, és határozottságomért azóta is csak gratulálhatok magamnak. A munkáltató mindig bizonyos helyzeti előnnyel indul a munkajogi csatákban, de ez legtöbbször a munkavállaló félénkségén is múlik. Ilyenkor a legtöbben hihetetlenül sokat segítenének maguknak, ha a szabadon hozzáférhető Munka Törvénykönyvét tanulmányoznák, és az ott található szabályozást a javukra fordítanák, ahelyett, hogy valós vagy vélt függőségi helyzetük miatt inkább visszahúzódnak csigaházukba. Egy szó, mint száz, kurta fél év után búcsút mondtam az egyesületnek, hogy egy más jellegű munkába kezdjünk egy másik egyesületnél. Férjem az én unszolásomra már csak egy-egy kósza alkalommal utazott el, mégis egyedülálló lehetőség volt, hogy mindketten dolgozhatunk, méghozzá egy helyen. Óvni szoktak attól, hogy egy pár túl sok időt töltsön együtt, mégsem volt bennem egy csöppnyi aggodalom sem: annyiszor kellett nélkülöznöm a páromat, hogy inkább csak örültem ennek is.

Aki mer, az nyer

Új korszak kezdődött a számunkra, több szempontból is. A második albérletet is felmondták, méghozzá az elsőhöz kísértetiesen hasonlító indokkal, és heves felindulásból addig keresgéltem az eladó lakások között, amíg találtunk olyat, ami megfelelt az elképzeléseinknek, és még az ára sem volt irreálisan magas. Mit mondjak, nem volt könnyű feladat, egy teljes hétig éjjel-nappal keresgéltem. Addig az okozott nehézséget, hogy bármilyen lakásvásárláshoz öntőkére van szükség, és a bérleti díj fizetése mellett képtelenek voltunk félretenni. Ebben az esetben több szerencsés körülmény közrejátszott: egy kedves, közvetlen ügyintéző, aki biztatott, ahelyett, hogy széttárta volna karjait, és egy barát, aki egy kölcsönnel a segítségünkre sietett. Tulajdonképpen azután, hogy komolyan belevágtunk a keresésbe, viszonylag hamar meg is találtuk az ideális otthont. Ismét egy újabb albérletbe kellett átköltöznünk, de ezúttal tudtuk, hogy csak addig, amíg el nem készül az új lakásunk! Ezután a költözés után bő fél év múlva egy napon három dolgot is ünnepelhettünk: a negyedik házassági évfordulónkat, azt, hogy megkaptuk első lakásunk kulcsát, és, hogy beléptünk új, közös munkahelyünkre. Mozgalmas időszak volt: elmondhattam, hogy abban az évben kétszer költöztem, és kétszer váltottam munkahelyet - no meg mellékesen jártam arra a tanfolyamra, ahová még az előző egyesület küldött, és becsületbeli ügynek tartottam, hogy befejezzem. Új munkaadónk - páromnak a telefonkezelői munka, azaz jó tíz év óta gyakorlatilag az első, ha nem számítjuk a látszatfoglalkoztatást - ugyanaz az egyesület volt, amely célul tűzte ki, hogy segíti a fogyatékos fiatalokat tanulmányaik során. Ezt a célt most egy újszerű megközelítésben kívánták elérni. Kiállítást szerveztek ugyanis, ahol mintegy száz, különféle fogyatékossággal élő ember irányításával lehetett élesben, játékos formában kipróbálni, milyen is azzal a bizonyos fogyatékossággal élni. Kicsit döcögősen indult a sokemberes, ennélfogva elég nehézkes gépezet, de egy év alatt több tízezer ember látogatott meg minket. Azóta az effajta kezdeményezés kezd elterjedni, hozzáteszem, szerencsére. Nem állítom, hogy minden ember rögtön átérzi a lényeget, és biztosan voltak, akik inkább zavarban voltak, vagy visszariadtak a sokféle fogyatékosság láttán, de ez az elenyésző kisebbség volt. Tanulságos volt ez a nem egészen egy év, amit ott töltöttünk, hiszen a látogatók többsége olyan közvetlenül játszott és csacsogott velünk, amire pár évvel azelőtt, bevallom, én se lettem volna képes. Kár tagadni, hogy a nemlátást a mai napig nehezen tudom elfogadni, elsősorban a magam esetében, ezért különösen érdekes lecke volt arról biztosítani játékosainkat, hogy „így is jól lehet élni". Mindenki szeret magáról beszélni, így én is, és ezért is kedveltem annyira ezt a munkát. Úgy érzem, a vendégek és a magunk megelégedésére vezettük a játékokat, férjem is, és én is. Sokat segített, hogy volt miről mesélni, hiszen elfogadás ide vagy oda, igyekeztem a maximumot kihozni a helyzetemből. Az, hogy a nehézségek ellenére jól boldogultam, és az, hogy nem tudom megemészteni, hogy aliglátó vagyok, furcsa ellentétben áll egymással. Ezt a dilemmát méltán nevezhetem sarkalatosnak, egész életemen végigkísért, az első „csibeolimpiai" csúfolódásoktól a mai napig - még erre is visszatérek.

Sajátos helyzet volt, amikor látogatók híján, egy kupacba voltunk bezsúfolva, a helyhez képest viszonylag sokan. Nem lehetett titokban tartani a legkisebb összezördülést sem. Ha még azt is hozzáteszem, hogy az ivararány feltűnően a szebbik nem javára billent el, elképzelhető, hogy azért akadtak konfliktusok. Ennek általában jót tett, ha sok volt a látogató, így nem volt rá alkalom, hogy feltűnjön a létszámhoz képest kis alapterület. Ez ismét csak egy olyan munkalehetőség volt, amire azt tudom mondani, hogy a kellő pillanatban jött, és mire vége lett, már úgy éreztem, hogy az is a kellő pillanatban történt. Tudom, hogy már harmadszor mondom ezt, és mégis ugyanannyira igaz. Meglehet, nyughatatlan vagyok, ugyanakkor hihetetlenül szerencsésnek mondhatom magam, hogy ennyiszer csont nélkül tudtam váltani.

Már azelőtt, hogy ezen a helyen kezdtünk volna dolgozni, érlelődött bennünk egy gondolat, az, hogy saját magunkat fogjuk alkalmazni. Az egyik ok az volt, hogy azért ennyi munkahelyváltás alatt kezdtek kételyeim lenni, hogy hol tudok megállapodni, a másik pedig a központi bértámogatás, amit immár ellenőrzött módon lehetett felhasználni, és biztonságot adó, jól kiszámítható segítséget nyújt minden munkáltatónak, aki fogyatékost alkalmaz, hiszen irányítottan a bérköltségeket fedezi. Úgy döntöttünk, hogy kedvezőbb számunkra, ha megveszünk egy céget, és nem alapítunk, ezért férjem próbakutatást végzett. Döbbenetesen sok halacska ficánkolt a hálóban az első, találomra megejtett merítés után, ám tízből kilenc nem is válaszolt, amikor az azonosításhoz szükséges adatokat kérte tőlük. Ez gyorsan kirostálta a jelöltek közül az egyik versenyzőt, aki korrektnek is bizonyult. Végül a megállapodás megszületett, és egy szép nyári napon négyesben - anyósom, sógorom, férjem és én - autóba ültünk, hogy a megyeszékhelyen aláírjuk a szükséges papírokat. Emlékezetes marad ez az út, durrdefekttel és özönvízszerű esővel tarkítva (szerencsére csak egymás után), ám mi az akadályoknak fittyet hányva odaértünk, és a hazafelé úton már cégtulajdonosok voltunk. A vállalkozás mindig kockázatot rejt, ezért nem voltunk minden szorongástól mentesek. Azóta viszont sikerült az előnyeit is megtapasztalni, és rájönni, hogy az egész ugyan zűrzavarosnak tűnik, de csak azért, mert sokfelé kell figyelni, a káosz azonban sok, de magában egyszerű részletből áll össze. Hamar sikerült belerázódni, és mostmár olyan természetesnek tűnik, hogy szinte azon csodálkozom, miért nem előbb jutott eszünkbe az ötlet. Nem mintha olyan nagy cápák lennénk (ennek pont az ellenkezője igaz), hanem, mert így sokkal inkább a magunk urai lehetünk, mint bárhogyan máshogy, és az említett bértámogatás megnyugtató hátteret biztosít mindehhez. A lehetőségek tárháza végtelen, ami a növekedést illeti, és biztos vagyok benne, hogy ez csak a kezdet. Nem is egy ötletünk van, hogy mivel lehetne foglalkozni, és izgalmas titok, hogy melyik fog ebből annyi jövedelmet termelni, amennyi nem csak a cég önfenntartásához szükséges. Legújabb ötletem mindössze pár hetes, és most próbálom megvalósítani. Fennállásunk első évének végén azt tekintjük eredménynek, hogy minden befizetendőt időben befizettünk, és a cégnek köszönhetően három embernek munkahelyet teremtettünk. Kaptunk már megbízást egy hasonló kiállítás levezénylésére, mint ahol azelőtt dolgoztunk - nevezzük érzékenyítő programnak -, és nem egyszer volt mentőövként a hátunk mögött a cég, amikor egy-egy ügylethez számlaképesnek kellett lenni. Akadnak, akik titkolt irigységgel szemlélnek minket, nekik hadd mondjak el pár dolgot. Kockáztattunk, még most is kockáztatunk, és sohasem véglegesen biztos, hogy nyerünk (bár én biztos vagyok benne). Továbbá, nem azért mondtam el mindezt, hogy dicsekedjek - ezért is igyekeztem a lehető legkevesebb konkrétumot említeni - hanem, hogy minél több ember számára kiderüljön, hogy a kedvező körülmények sokat segítenek, de az elszántság azoknál sokkal többet. Ezt a történetünk hitelesen bizonyítja. Ha megkérdeznének bárkit, hogy mi lehet egy vak párból, akik tele érzelmekkel, de egy fillér nélkül, két rozzant bőrönd és egy csótánysereg társaságában, munkanélküliként indulnak neki közös életüknek, nem biztos, hogy az első válasz a cégtulajdonos lenne... nem igaz? Amíg a saját bőrömön nem tapasztaltam, hogy a hit tényleg hegyeket mozgat, addig én sem hittem el. A mesémben nem volt semmi túlzás, úgy írtam le mindent, ahogyan az a magyar valóságban megesett. Egy évnél frissebb dolgokat szándékosan nem tárgyalok részletesebben, ezek az idő távolából talán teljesen más színben tűnnek majd fel.

Irományom végefelé óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy mi is mondanivalóm lényege, valamint, ha már írásba foglalom gondolataimat, mit is szánok végszónak. Nehéz kérdés. Az az igazság, hogy akár ezen a ponton is kezdhettem volna az írást, az összes tanulságot levonva, amit le lehet vonni életem történéseiből. Azt a biztató gondolatot akartam megosztani az olvasóval az elején, hogy bárhonnan is indul az ember, bármi is lehet belőle, és remélem, hogy történetem elolvasása után ez teljesen hihetőnek tűnik. Szeretnék azonban körüljárni egy másik kérdést is, ami talán még fontosabb. Megígérem, most sem fogom elrejteni legtitkosabb gondolataimat.

A mennyország kulcsa

Olyan jól élünk, amit alig mertem remélni valaha, anyagi problémáink megoldódtak, saját lakásunk van a főváros hamar megközelíthető részén, saját magunkat alkalmazzuk, mindamellett, hogy egy fogyatékos minden hátrányával indultunk, és csak magunkra számíthattunk. Jól hangzik, büszkék is lehetünk rá - de vajon mitől leszünk igazán boldogok? Minden körülmények között, mindenkinek vannak olyan fájó problémák az életében, amelyek hűségesen elkísérik, és amelyek gigantikus akadályokként látszanak lezárni a boldogságunkhoz vezető utat. Fáj, hogy nem értünk el valamit, még nem érkezett el valaminek az ideje, vagy éppen elmúlt, fáj, hogy valaki elment, vagy még itt van, másnak valahogy mindig jobban sikerül minden, másnak megvan mindene, amire vágytunk - és még folytathatnám a sort. Általában az csábító, ami volt, vagy ami lesz, vagy ami másé. A megoldás nagyon egyszerűnek tűnhet: tudatosan igyekezzünk örülni annak, amink itt és most van, hiszen mindjárt három olyan ismertetőjele van, amit hiányolni szoktunk: a miénk, itt, és most. Saját tapasztalataimból is tudok ezekre jónéhány példát mondani. Némely esetben sikerül a fentieket megvalósítanom, némelyekben, be kell vallanom, kevésbé. Az, hogy az apám elment, mindig fájni fog, azonban rájöttem, hogy a ködös merengés helyett egy olyan ember irányában, akivel sosem beszélgettem, inkább anyámra fordítom minden figyelmemet, hiszen apám helyzete már bebiztosított, de anyámért, az ittlévőkért sokkal többet tudok tenni. Mindig is felháborított, hogy egyes emberek nem átallják magasabbrendűnek tartani magukat más embereknél. Családunk is inkább szürke eminenciásokból állt, én azonban csak a valódi érdem alapján tanúsítok tiszteletet bárki iránt, és megvallom, ettől sokkal jobban érzem magam! Legyen szó befolyásos emberről vagy rokonról, nem azért tisztelek valakit, mert a pozíciója megkívánja, vagy mert úgy szokás. Azt tartom továbbá, ne azért válasszon valaki egy bizonyos életpályát, egy bizonyos hivatást, mert már a szülei is azt csinálták, vagy mert épp csak oda vették fel, hanem mert alkalmasnak érzi rá magát - és mondhatom, én sem lettem semmi, legalábbis hosszabb távon, ami nem akartam lenni. Harminckét éves leszek, és még mindig keresek, közben egyre több dolgot kipróbáltam, értékes tapasztalatokat gyűjtve. Ha már szembe kell néznem azzal, hogy előbb-utóbb teljesen megvakulok, azért sem hagyom magam, bármennyire is megijedtem ettől. Nem fogadtam el azokat a lehetőségeket, amelyeket általában egy látássérült választani szokott, nem akartam sem telefonközpontos, sem gyógymasszőr lenni, és nem is lettem. Továbbá, képtelen lennék fillérekből megélni, ezért igyekeztem minél plasztikusabban elképzelni, hogy milyen lesz, ha több bevételünk lesz - és lett is. Ez tényleg nem valami hókuszpókusz! Bedolgozóként egyszer - jól emlékszem a pillanatra - párjaink távollétében férjem barátjának élettársával beszélgettünk. Levezettem neki, hogy ahhoz, hogy fordulatot vegyen az életünk, egy éven belül kétszer annyit kéne keresnem, mint akkor. Még fél év sem telt el, és megkerestek a tanári állással, egy éven belül pedig kétszer annyit kerestem! Előtte teljesen kilátástalannak tartottam a dolgot, de elkezdtem róla fantáziálni, és lám, bejött! Az már csak adalék, hogy nevelőapám kioktatott, soha ne várjam, hogy egy állásajánlat engem fog megtalálni... Anyagilag tehát sínen vagyunk, ez is megvalósult, ez az akadály is elgördülni látszik a boldogsághoz vezető útból, a többiekkel együtt. Vannak azonban páran, amelyek makacsul tartják magukat. Az egyik ilyen, hogy csak folyamatos önkínzás árán tudom magam ideig-óráig olyan kondiban tartani, amilyenben szeretnék lenni, egyébként távolról sem emlékeztetek a Barbie-ra... Amikor a kilók számával meg is voltam elégedve, akkor is „vitamingolyónak" tituláltak, és ekkor feltettem a nagy kérdést, hogy tulajdonképpen érdemes-e folyamatosan hadakoznom a fizimiskámmal? A megoldás: értékelni magam, így, ahogy vagyok? A már említett biológia tanárom mondta egyszer az osztálynak, hogy a lányok hatalmas tévedésben vannak, amikor azt hiszik, minden pasi a manökenalkatot tartja kívánatosnak... Ez kétségtelenül igaz, és mégsem tudtam helyretenni ezt a kérdést úgy, ahogy az eddigieket. Egy másik: a nemlátás. Mélyen bevésődött emlékeim közt van a doktor nénik és doktor bácsik reakciója, akik tanácstalanul állnak a problémám előtt, és nem győznek sajnálkozni. Vagy az olyan megnyilvánulások, mint: „Pedig milyen helyes kislány!". Ehhez jön még a hasonló korúak meg nem értése, gúnyolódása, ami olyan mélyen érintett, hogy arról fogalmuk sem lehetett, egyébként biztosan nem csinálták volna. Mostanság is mindennap visszaköszön ez az apró kis körülmény, amivel az őrületbe kerget. Minden évben konstatálhatom, hogy mi az, amit tavaly még láttam, idén már nem, és alkalmazkodhatok hozzá. A közlekedés, mint fogalom, régebben fel sem merült: egyszerűen cipőt húztál, és elindultál a dolgodra, felszálltál a buszra, vagy amire kellett. Aztán jöttek az eltévedések, a rossz buszra szállás, az összeütközések, sőt, néhány villámlátogatás a baleseti sebészeten, majd húszegynéhány évesen meg kellett tanulni közlekedni, ami azt jelenti, hogy hozzászokni a fehér bothoz, és ahhoz, hogy előre átgondolt útvonal nélkül ne indulj el, sőt, valahova lehetőleg egyáltalán ne. És akkor az utca emberének idegesítő reakcióiról ne is beszéljünk. A segítőkész, veled fesztelenül beszélgető embereket sajnos pillanat alatt feledteti egy „ki van írva, ott, nem látja?", vagy ha segítés címén nekivezetnek egy félig nyitott ajtónak, amit anélkül kikerültem volna... Mondják, hogy a szándékot kell nézni, de sajnos, nem mindig megy. Makacs ember vagyok, igen, és amit akartam, azt elértem ezek ellenére is, de képtelennek látszom az ehhez hasonló mindennapos afférokhoz jó képet vágni! Annak ellenére is így van ez, hogy ezzel üröm kerül az örömbe, amit az elért sikerek felett érzek. Ehhez jött aztán imádott férjecském, aki hozta magával a saját előéletét. A mai napig nem teljesen békéltem meg azzal, hogy nem fejezte be az iskoláit, hiába helyezem tudásban és intelligenciában egy diplomás fölé. Leginkább az bánt, hogy megígérte, sőt, többször bele is kezdett, ebből egyszer abban az iskolában, ahol én is dolgoztam, és mindkétszer kudarcba fulladt a kísérlet. Könnyen beszélek, mondhatják, én nem tudom, mivel jár az, vakon leérettségizni, hiszen abban az időben még láttam annyit. Igen, kérdem erre én, akkor hogy lehet, hogy százával, ezrével nyüzsögnek azok, akik vakon is megcsinálták, ellenben nem biztos, hogy két értelmes szót lehet váltani velük? És az hogy lehet, hogy én a fősulit is elvégeztem...? Tényleg, és miért kell, hogy zavarba jöjjön, ha egy nyomtatvány az iskolai végzettségét firtatja? Ezek mind olyasmik, amiket le lehet nyelni, mint békát, de jószívvel tudomásul venni...? Aztán itt van a legnehezebb: a meglévő és leendő gyerekek kérdése. Örök tüske marad, hogy a meglévőknek az apjukkal olyan a viszonyuk, amilyen, és hogy ismeretlenül is ennyire elutasítanak. Értem én, hogy elsősorban a velük élő szülő számít, de azt, hogy a másik ennyire nem, azt sosem fogom megérteni. Azazhogy ésszel felfogom, de szívvel lehetetlenségnek tűnik. Kérdezhetik tőlem, hogy tulajdonképpen mi bajom a helyzettel, a párom velem él, engem szeret, én vagyok neki az első... Értem én, hogy így adódott, nem akarnak megismerni, mégis képtelen vagyok ezt egy vállrándítással tudomásul venni, és nem is hiszek benne, hogy így kellene tennem. Aki azt akarja hinni, hogy a kisajátítás az elsődleges szempontom, annak hadd mondjak valamit. Egy embert nem lehet kisajátítani, mint ahogy az égbolt vagy a föld legkisebb darabkáját sem. És hogy mi a bajom a helyzettel? Hogy felborult a megszokott rend, jelen esetben öt ember számára, és ezt egytől egyig mindenki megsínyli. Persze, sajnos megtörténhet, hogy egy házaspár elhidegül egymástól, de az ilyesmit mostanság túlságosan könnyedén vesszük! Ha pedig saját gyerekeink lesznek, az kettőnknek teljesen mást fog jelenteni. És ez utóbbi sem kevéssé kényes kérdés. A kezdetekkor nem voltak ideálisak a körülmények a gyerekvállaláshoz, ezt a vak is látta, azonban ez egyre kevésbé igaz. Megengedem, nem kis anyagi és fizikai tortúra, ha az orvostudományt hívjuk segítségül ahhoz, ami hagyományos úton nem jön össze. Ahogy telik-múlik azonban az idő, valahogy az ellenérvek gyűlnek bennem. Biztosan nem véletlen, hogy a természet nem akarta, hogy gyerekem legyen. Tudatosan tegyek ki egy jövendő kis lényt annak, hogy örökölheti a szembetegségemet? Tényleg, két vak tud egyáltalán gyereket nevelni (habár nem is egy példát ismerek)? És most kapjunk észbe, amikor első közös gyerekünk lassan már iskolás is lehetne? És ne ismerjék a féltestvéreiket? És annak emlékével, hogy tudok róla, hogy férjem egyik gyermeke legörbülő szájjal kérdezte, hogy a mi gyerekeinket vajha jobban fogja-e szeretni az apa, mint őket? Hiszen még magamra se tudok vigyázni, mit kezdenék egy, pláne több védtelen babával? A férjem vajon igazán akarja? A szomszéd gyereke nagyon idegesítően tud vinnyogni! Még sorolhatnám a hasonló érveket, de nincs különösebb jelentősége. Azt akartam ezzel mondani, hogy nem volt ez mindig így, az idő viszont ezeknek dolgozik, és a kezdeti lelkesedésem (és elszántságom, ami egy ilyen orvosi beavatkozáshoz kell) szép lassan, de biztosan apad. Nagykorúságom küszöbén mi sem volt természetesebb, mint a gondolat, hogy ha eljön az ideje, egy egész pelenkás sereg fog szaladgálni körülöttem. Hiszen ezt tapasztaltam otthon, és élveztem a helyzetet, alig vártam, hogy figyelhessem saját gyermekeim totyogását, hogy valaki mamának szólítson, és gondoskodhassak róla. Az volt akkor, ez van most - sajnálatos módon erre a dilemmára sem tudok magamnak megoldással szolgálni. Marad az, hogy sorra gratulálok a szaporulathoz magam körül, elsősorban nővérem három egészséges gyerkőcéhez, két kislányhoz és egy kisfiúhoz. Végül, a teljes boldogság ajándékára az teszi fel a koronát, hogy családod tagjai, és általában, akik fontosak neked, szintén elégedettek sorsukkal. Szűkös lehetőségeim korlátai közt próbáltam és próbálok a javukra tenni. A cégalapításkor is egy minden családtagot felölelő, mindenki megelégedésére prosperáló családi vállalkozás lebegett lelki szemeim előtt. Másnak mindig könnyebb kész megoldásokkal szolgálni, mint magunknak, ezért ezzel óvatosan kell bánni, mégis igyekszem ott segíteni, ahol tudok. A segítő szándék különösen veszélyes lehet akkor, ha valakit rég magával cipelt gondjától hivatott megszabadítani, amelytől az illető tudat alatt nem akar még megválni. Az én példámon is látszik, hogy mennyire össze tudunk nőni hasonló problémáinkkal, ezért ezektől csak fondorlattal, fokozatosan lehet elbúcsúzni, ha egyáltalán lehet.

Itt az ideje, hogy a fejezetcímben jelzett fogalomról beszéljek. Régi bölcsesség, hogy a boldogsághoz nem kell a világon semmi. Ennek fényében nem is az lenne a fontos, hogy összes problémánkra azonnal megoldást találjunk, hanem, hogy hálás szívvel elfogadjuk azokat. A Sors nagyon jól tudja, mit csinál: ha nagy kihívásokkal kell szembenéznünk, nyilván egyedül mi vagyunk alkalmasak arra, hogy megtegyük azt. Ha problémáinkra gondolunk, próbáljunk meg minden esetben kitalálni egy megoldást, és attól kezdve lehetőleg csak arra koncentrálni. Meglehet, a megoldás olyasmi, aminek bekövetkeztéhez nem fűzhetünk túl nagy reményeket, és a probléma nem oldódik meg, de már ettől is jobban fogjuk érezni magunkat. Sőt, előfordulhat, hogy megoldhatatlannak hitt konfliktusaink ilyen módon egyszercsak maguktól feloldódnak. Ahogy tartunk célunk felé, ne arra koncentráljunk, hogyan tesszük az úton egymás elé a lábainkat, hanem hogy mi sejlik fel az út végén. Ahogy írtam, nekem sikerült ezzel a módszerrel elérhetetlennek tűnő vágyálmokat is megvalósítani, a többi pedig még megvalósításra vár. Az én leckém így hangzik: lehetnél te szilfid, nyúlánk anyuka, akin a három ikerszülés sem látszik, aki hírből sem ismeri a szemorvost, akit körülvesz óvodányi gyermeke és (pl.) jogász férje, aki ugyanannyi utóddal bír, mint te, akinek már a szülei gazdag vállalkozók voltak, de egyáltalán ne vedd biztosra, hogy elégedettebb lennél a sorsoddal - sőt, valószínűbb, hogy pocsékabbul éreznéd magad, mint most! A boldogság nem egy bizonyos cél elérése, hanem a lélek állapota, minden pillanatban tetten érhető, még ha nem is hosszú időre. Így tehát ne várd a végtelenségig az összes feltétel teljesülését, mert azzal csak messzebb kerülsz az igazi céltól! Ahogy halad előre az idő, újabb és újabb vágyaid támadnak, eszerint folyamatosan kellene elgörgetned az akadályokat az útból, hogy boldog lehess. Élvezd addig is azt, ami itt és most történik veled! Szeresd azt, aki most van melletted, és fogadd el azt is, aki ellened van! Ha elhatározod, hogy igyekszel így cselekedni, ám újra és újra visszaesel, az se baj, próbáld újra! Ha időközben vágyálmaid teljesülnek, örülj szívből, és ha nem, később már nem is fognak olyan fontosnak tűnni. Eszembe jut például, hogy ötévesen micsoda cirkuszt rendeztem, mert anyám vett egy piros és egy zöld fésűt, nekem pedig a piros kellett, holott a zöldet szánták nekem. Megmosolyogtató, ugye? Könnyen előfordulhat, hogy a ma ránk nehezedő gondok holnap már ugyanilyen megmosolyogtató emlékek lesznek, lényegtelen epizódok. A boldogságom útjában tornyosuló „akadályokról", nem tagadom, nehéz ezt elhinni nekem is, alkalomadtán mégis emlékeztetem magam, hogy a múlt hasonló „akadályai" mostanra milyen jelentéktelennek tűnnek, és hogy még a jelenlegiek is hasonló sorsra juthatnak. Vagy egyszerűen csak minden figyelmemmel egy kellemes zenére vagy egy jó könyvre összpontosítok, vagy az öreg falióra békés ketyegésére, vagy a párom kezének melegére, vagy a természet apró és óriási csodáira, és ilyenkor az akadálynak tartott dolgok mintha nem is léteznének, boldog vagyok. Ez tehát az én leckém, amiből még sokat kell megtanulnom, és jó, hogy ez a könyv emlékeztet erre.

Mesélj, Apa!

Mesélj, Apa!

Hogy megy most

a sorod odafent?

- talán így kezdeném

a tétova levelet,

ha lehetne írni Neked

oda, ahol most vagy

- de nem lehet.

Tizennyolc év eltelt már,

s lásd, még mindig vissza jár

a "Mi lett volna, ha":

Mi lett volna, ha

valakinek mondhatom: Apa

- mesélj, vegyél föl,

vigyél ide, vigyél oda,

képzeld, nem megy az iskola!

Inkább dörögve szidj meg

mondván, "Egyszer hálás lesz még

nekem az a gyerek",

kinek kemény feje két X után

nem biztos, hogy benőtt, s tán

elférne rajta pár fejmosás,

melyet csak egy apa adhat.

A megbocsájtást hagyjuk Anyának!

Mint Yin és Yang

Anya és Apa sem

nélkülözhetik egymást.

Örök körforgás:

Ott van az egyikben,

ami a másiknak sajátja,

őrzik lényük rejtekében

gondosan bezárva.

Nélküled kavargás csupán a körforgás,

lásd, ezért lettem én kicsit más.

Kérded, miért?

Mert akkor csak nőttem,

mint rétek fűszála

vadul, öntudatlanul,

S az emlék, mit rólad őrzök,

kiskorú, tudatlan.

Mondd, hol vagy?

Míg én a többiek közt

járom földi utamat,

Mit csinálsz, mit érzel?

Szemed tán aggódva kutat minket

- vagy reménnyel?

S amit lát, boldogítja-e?

Felelj, mit mondanál most Te!

Múltkor álmodtam Veled:

papírra írtál valamit,

de az üzeneted

Kitépte kezemböl a szél,

s nem tudtam meg, mit szeretnél

oly nagyon közölni velem.

Te közben csak álltál, s nézted,

a papír hogyan repül.

Próbáltál szólni,

mint egy üvegfalon keresztül.

Nem értettelek, s felébredtem remegve,

s a fülemig nem jutott el az éjszaka csendje.

Gondolatok cikáztak át fejemen

apákról, kik nem nyughatnak

tőlünk a legjobb helyen

- köztük vagy hát Te is?

Bár szólhatnál, csak egy szót is,

és tiltakoznál: - Nem,

én boldog vagyok, gyermekem.

De nem szólsz, az éj is néma.

Mindenki alszik, és ha

reggel ébred, sem beszédesebb.

Hiányod átjárja a levegőt,

jobban érzem, mint tíz évvel ezelőtt.

Most falak magasodnak

emberek fölött

s én eme falak között

önzö magányban ülök

s nem éppen csendesen

rágódok egy emberen.

Mit tegyek, én balgatag?

Mindenki oly hallgatag...

De te szólj hozzám,

kiálts erősen,

s a fal sem szab határt!

Meglehet, csak a vad képzelet

szülte e zordon rémeket

a békés szoba helyébe,

és nem férkőzhet semmi

nyugalmad közelébe.

Csalóka tünemény játszott velem,

de lassan bekúszik az értelem

agyamba, mint ablakon a hajnal,

selyem-suhogásnyi zajjal,

álomtalan álmot hozva.

Alszom, ígérem, jó kislány leszek,

örülök, hogy találkoztam Veled,

Szép álmokat, Édesapa...

keletkezésének kezdete 2000. augusztusában, végleges formájában elkészült 2009. februárjában