Írom a nekrológom
Ma reggel fél 8-kor valóban majdnem megmurdeltem.
Persze ilyen horror is csak velem, a másodrendű állampolgárral eshet meg.
Mit meg?
Inkább el!
Épp végeztem a reggeli trónolással, és igyekeztem átszállani a talyigámba.
Egy kicsit meg is billentem talán, ami azért lássuk be, nem ritka az esetemben.
A következő emlékképem, hogy hanyatt fekszem a földön, lábaim "V" alakban állnak az égnek, mint a legjobb kurváé, csak a seggem alatt még ebben a majdnem szexuális pózban is ott tanyázott az Illés.
Hát persze, hogy ÉÉN is anyáztam.
Aztán odakaptam a burámhoz, és láss csodát, már két fejem van.
Közöltem is a világgal, hogy mindenki bassza meg a kurva anyját!
Most mi van?
Tán plagizáltam a Nagyokat?
Konkrétan fejbe lőttem magam, csak nem találtam célba?
Később, már nem is tudom hogyan, és mikor, de először fölállítottam a fotölyt, aztán bele is kúsztam, majd át ültem az ágyamra.
Na, innen már vannak megint képeim.
Kicsit nyomott voltam, és nem is kicsit gyagya.
Azonnali önvizsgálatot tartottam.
Először a hányinger.
Nem volt.
Aztán a főfájás.
Az sem volt.
Azaz mégis, de nem az agyam fájt, csak a burkolata, és az egész életem...
Oké jo.
Talán az agyrázkódás kilőve.
Tovább.
Zsibbadás.
Akurva életbe!
Hiszen mindenem zsibbad!
Ennek fele sem tréfa!
Stroke?
Először nézzük a motorikus mozgásokat.
Felálltam a fotelből, és úgy is maradtam néhány másodpercig.
Ez megy.
És eldőlni is csak a korlátaim, vagyis azok hiánya miatt akartam, tehát nem egyensúly zavarok miatt volt.
Aztán egyszer csak remegésre lettem figyelmes.
És nem a nem létező kocsonya volt, de még nem is a telóm, hanem ÉÉN magam, teljes testi valómban.
Mégis jön a stroke.
Gyorsan nyomi-nyomi a géphez, és tessék-lássuk, tudok-e még gondolkozni.
Bekapcsolás.
Alig várom a bejelentkezést, és már túrkálok is.
Megy.
Még a levelezés is.
Hűűű.
Talán mégse stroke.
De hátha mégis?
- Anya! Ébren vagy?
- Igen. - Jön az azonnali válasz.
Oké jo.
Nagybaj nincs, vagy ha van, közel a segítség.
Most akkor aludjunk picit.
Azért előtte felhomályosítottam a B. Nejt, a balesetről, és a félelmemről.
Meg is vizslatta a burámat, és kis híjján elájult a mérettől.
Azt javasolta, lássuk be teljesen normálisan, hogy jegeljem le az egész szart.
Már ettől is sikító frászt kaptam, nem hogy még hozzá is érjen valami, még akár jég is.
Amikor meg végre bebújtam az ágyikómba, még mindíg úgy remegtem, mint a Miskolcon élő kollégák, akik még pislognak is.
Egy hirtelen mozdulattal rá is feküdtem a pótfejemre.
Halk felsírás, és azonnali megfordulás.
Még félálomban voltam, és még mindíg pörgött az agyam, és megtaláltam a reszketésre is a magyarázatot.
Féltem.
Féltem mindentől.
Féltem a stroke-tól, féltem az örök álomtól, és féltem fölébredni is.
Juj!
Mi lesz, amikor hozzám térek?
Midőn felriadtam, mintegy fél 10-kor, azonnal kezdtem keresni Szent Pétert, de csak az Asszony leste, hogy egyáltalán valaha meg mozdulok-e.
Mostanra már a második menetet gyógyulom, természetesen mély kómában.
Cserébe a dudorom, ami alatt a pótfejem értendő, már majd a felére csökkent, ezzel is jelezvést békülékeny szándékát.
De ÉÉN nem tágítok!
Azért is úútálom, csak meee fáj.
Még mindíg élek, de azthiszem, megírom előre a memoáromat, biztos, ami biztos.
Legyen mit felolvasni a rózsáim tövében szétszórt hamvaim fölött.
