Iszony
Télűző kisvirág, a reményt jelented most itt nekem,
Hogy az élet elpusztíthatatlan örök, és végtelen.
Virítsz a hófedte csúcsokon, és virítsz a kertemben,
Télűző kisvirág, dacolsz faggyal, hóval, téllel, jéggel,
S én, az ember félek!
Félek szembe nézni a véggel!
Jeges szeledtől óh halál, dér száll fejemre hirtelen,
És őrülten növekszik fád bennem kínzó félelem!
Csont karok ölelnek át, lidérces, sikongó éjszakán,
És én hangtalan sírok, hideg verítékben óraszám.
Lázpírjával a kelő nap, ha ablakomba beragyog,
Éjszakák borzalmát sóhajtva űzik a sápadt nappalok.
Fáradt tekintetem kinéz a fátyol szemű ablakon,
Szirmát bontva a fénybe kacag egy kisvirág a havason.
Hótól fehér kertemben, mint cseppenő kékvér úgy fakad,
Űzui az éjszakák riasztó rémét, de hideg szele Akár a február végi fagy, konokul bennem marad.