Jagumir
Egyetlen gyertya égett az asztalon.
Közelebb lépve látszott, nem is gyertya, hanem egy befőttes üveg tetejében a disznózsírba
mártott rongydarab világította meg a sokéves, zsírtól bebarnult deszkaasztalt.
- Na má' megin' ki az? - nyikordult a szoba ajtaja. És a konyhába lépett Jagumir, a ház ura és
parancsolója. Kezében egy vasvellával.
A vella végén még fityegett egy kis tehéngané', a nyele is barna volt a leveses mástól, ami
eltávozott a tehén hátuljából.
Apró, de dülledt szemeit vadul körbeforgatva kereste a váratlan vendégét a konyhában.
Nehezen tűrte, amikor rendes esti trágyahordásában bárki is megzavarta.
Minden este lefekvés előtt a tiszta paplant, vánkost megrakja friss ganéval.
Melegen jó, ő csak így szereti. Melegen és puhán.
A vendég kicsi volt alig észrevehető. Állt az asztal tetején, fényesen csillant a bőrén a
megelégedettség és kipihentség apró hulláma.
Mély sóhajjal, mint mikor az ember egy vers után felsóhajt, amikor a vers a lelkének azokat a
mély eldugott szobáit is meglátogatta és tisztára seperte, amelyekben rég nem járt vendég.
Megszólalt.
- Én vagyok a benső embered,
a lelkiismereted,
mindaz, aki vagy, aki lenni szeretnél,
és akit oly régen eltemettél.
Jagumir kezéből kiesett a vella.
Az asztalhoz lépett és apró szemeit a kicsi emberre meresztette.
A kis ember vonásai kiköpött az övéi voltak,
csak ápoltak, frissen csillogóbbak.
Ismerte ezt az embert, szerette is.
Csak azt gondolta róla mindig,
hogy elérhetetlen ideál,
amit a sorsa és az élet
ezerannyi gondja negligál.
Nézték egymást vágyakozva,
mert mindegyik a másikat vágyakozta.
Enyém lehetne az az ember,
akire vágytam, aki születésem óta a társam.
Emlékszel-e még rám,
kit létre szólított a jóapám?
Tudsz-e még valamit rólam,
vagy eddigi életedben tüske voltam?
Jagumir csak nézte, nézte
álmaiban néha felidézte,
milyen lenne,
ha újra vele élne?
Beszélgettek csendesen, szó nélkül.
A párbeszéd a szívben ott mélyen,
a két ember közt fojt csendesen,
szépen egyedül.
Emlékszel-e apádra, kit elfogadtál,
kinek fiát, mint megváltódat,
az életed kormányosának állítottál?
Emlékszel-e a szavakra,
amiket neked mondott,
hogy soha többet téged el nem hagy,
és nem is hagyott.
Emlékszel-e az esküre,
amit sírva mondtál neki az ölében feküdve?
A napokra, miket vele töltöttél,
az édes mézre, a friss tejre,
amiket a bendődbe töltöttél?
Most, hogyan élsz,
Mivel töltöd napjaid,
és a jövőről mit remélsz?
Ígért-e valaki neked szépet,
és az ígéretét teljesítette-e néked?
Adott-e házat, ételt, meleg paplant,
friss hajnalt, hogy azzal ébredj?
Jagumir végre megszólalt:
Lehet-e nekem újra másképp élnem?
A villanyszámlástól és a hitelezőktől sem félnem?
Adhat-e nekem újra nyugodalmat az ősz hajú,
Elfogad-e az öregkorú?
- Ne legyél a magad hóhérja!
Bocsáss meg magadnak és gyere vissza!
Emlékezzél a fiáról!
Aki újjászült és a te megváltód!
Nem mondta-e neked el a tékozló fiú történetét,
hogy te is bízzál és tőle ne félj.
Jagumir ordított és ordított.
Az erek kidagadtak izzadt nyakán
és a szemei elborultak,
kidülledtek piros arcán.
Akarom! Akarom! Akarom!
De hogyan, hogyan tudnék a magam erejéből kitörni,
ezt a sok szart az életemről, hogyan fogom letörölni?
Annyi mindent összehordtam, és annyi minden jót kidobtam!
Értéktelenné lettem az apám és az anyám is elhagyott engem!
- Ne kiabálj, csak figyelj rám!
Emlékszel-e, mire tanított téged jó apám.
Ha te lennél az egyetlen,
akkor is eljött volna, hogy megmentsen.
Látod-e a napot, ami az égen ott fenn ragyog,
érzed-e melegét, hűs hajnalban lágy kezét?
Sétáltál-e már friss mezőn,
harmatos füves legelőn?
Szopogattál-e már fűszálat,
Feküdtél-e már árnyas fák alatt?
Élted-e már át, hogy vigyáz rád,
és minden gondod távol jár?
Éld át, hogy szeretve vagy,
a fiát adta, hogy elfogadd!
Mindent megtett semmi gondod,
a legfontosabb már megoldott:
Egyetlen vagy a számára,
Isten szerelmes beléd, és tőled is ezt várja.
Add át életed, Ő boldogan vigyázza!
Jagumir fél lépést tett és a padra telepedett.
Arcát a kezébe temette,
és halkan a sírást felengedte.
Fel akarok szakítani mindent!
Régi eltemetett félelmek,
sötét árnyak, erős gyötrelmek.
Szivárognak az ember lelkén,
Könnye közt a szeme fehérén.
Csorognak a könnyek,
áztatják az öklömet.
Cseppennek az asztalra,
a zsíros fa felfogja.
Összefutnak a könnycseppek,
Korttyá gyűlnek, amik feljöttek.
Tisztul a szív, válik a kéreg.
Az új ember, újra éled.
Jagumir miután kisírta minden fájdalmát,
felnézett, megtörölte nedves orrát.
Mélyet sóhajtott,
és az ajtóhoz ballagott.
Rátette kezét a kilincsre
és tétován ott egy pillanatra pihentette.
Gondolatai még belül jártak,
Tisztították az arany utcákat.
Emberünk, mint aki máshol jár,
szemében egy könnycsepp még táncot jár.
- Semmi nem tart engem itten,
elhagyom én a rongyos éltem.
Elfelejtek mindent, minden rosszat,
ami engem az élettől megfoszthat.
Észre sem vette és már a mezőn járt,
hajnali napfény simogatta az arcát,
és nedves fűben mosta lábát.
