Jégtükörben végítélet
Jeges szél fújt a házak között,
zúzmara sustorgott a föld fölött,
szomorú arcok néztek ki félve ablakuk rácsán, kezüket maguk mögé rejtették tétován.
Egy fa ajtajú házban
zene szólt óvatos hallkan,
egy zongora, egy furulya hangja,
közben egy törékeny hang énekelt dallamban.
Az ének zengő lélek,
megélt már oly sok évet,
s nem láthatta a szél morcos ábrázatát,
ám érezte egyre szorongató szavát.
Éjfél közelén járt az óramutató,
sebes léptekkel jött dübörögve, topogón
egy hatalmas fegyvert hordozó,
a ház felé karjával súlytott.
A hang még bús harmóniát zengett,
zongora és furulya hangja rezgett csendben, a hangsor harmadik ütemén zajba fordult a csend, támadt égtelen sírás, veszedelem.
Jajj, itt a vég, a hangot akarják,
semmi mást, őt kívánják,
az élet fosztogatói erőszakkal hívják,
a pecsétet menten az égre kiírják.
A zongorista ilyedtében kezébe temette arcát, a furulyás még pár hangban zengte dallamát, de nem volt írgalom e percben, elhagyta e házat oltalom, s kegyelem.
Két oldalról hangos zápor reccsent,
nagyobb veszedelem, melynek nincs természetnek uralma felette, a szólamot pendítő hang közepében termett, elhagyta őt egy másodpercben minden rezzenése...
Kezét emelte az égre,
a plafon konokul útját fedte,
ám az ég lakóit át nem verhette,
átkozóira nagy bajt hoz még veszedelme.
Még űlt hátra szegett fejjel,
a levegő minden ízben beleremegett,
a veszejtő békét nem hagyott,
fém vesszőjével földig leverte...
Kezét mozdulattal a föld felé tekerte,
életét meg ne őrizhesse, mindent megtett, hagyta, hogy a társak végig nézzék, e borzalmat örökre mélyen átéljék.
A lélegzet szikrája még pislákolt,
lassan a hajnal peremén fény világolt ujjal simogatva lágyan sütött a kedves nap melege, de ő ezt már csak testén kívül érezhette.
Mielőtt arccal az ajtó felé rántották volna, lelke kilépett a békés mennyországba, hogy onnan megköszönje, kik hajlottak a jóságra, áldást mondjon szerte a világokon jó lelkű társakra.
A test minden vonalát eltorzították,
késsel, s mindazzal, mivel csak tudták,
a balgák naívan úgy gondolták,
nem tudják mit tettek, ha elveszik a látható felismerés fonalát.
A zongorista fejvesztve rohant ki a házból, a furulyás kezét fogta óvón, bénultan várhatták csak, míg eltűnnek, s ott hagyják mélységét a végtelen űrnek.
Reggelre riadt szemek a helyszínt látták, hogy mit tettek, sokan gondolták, hogy kivel, azt nem sokan tudhatták, de érezték a gonoszság keserű, leírhatatlan szagát.
De még azon napokban elterjedt,
a hír némán, mégis zokogva zengett,
kis cetlik írásba rejtve rebegték
mit tett a régtől fogva öldöklő pribék.
A nevet, kivel végezték e cselekedetet,
csak értő kéz szótlan érinthette,
s ki megértette, szíve egészen megrepedt, szavak nélkül dalt lelkéért zengtek.
Így történt e végzet,
és míly jó hír,
hogy csak álomban esett meg,
s kívánom, kerülje el minden valóság mezeje!
2015. október 12.
