József Attila
Glóbuszra-tűzött, ég-nagy fejfa;
vérpalástos, golgothás bárány:
világ gyásza, csontból vert égszer: Attila.
Megmenthette volna egyetlen piros
kendőlobogás a jövödből: vagy egy
emberi szó: együttérzésből - kivirágzott.
S mi hallgatagok voltunk irántad és
nem láttuk a reggel ígéretét parazsas
üdvként az alkonyat-lobogásban;
tűrtük, hogy sínek közé taszítson a kéz
a bilincseink nehéz kulcsait örző...
akkor kevesebben voltunk és nem
észleltük a közelgő hajnali álmot,
csak a saját összeomlásunk figyeltük
Merev arccal, és elnyeltük feltörnikész
szavainkat, mint az anyaföld
tébés halottaink sokaságát...
A jövendő bíborog küszöbénél
sorba járulunk ravatalodhoz:
tollal, és szavakkal hamvaszkodva,
örök szívedből minden mozdulatunkra csordul a vér s nem a
kényszerületlen tetemrehívásért,
de lehajtjuk komor fejünket,
mert tudjuk, többet kellene
tennünk most is: úgy, ahogy
tanítottad, Attila, és mert
felelősséget érzünk a halálodért,
- helyettük is.
