21. Kádár jachtja
Hogy folytassam, egyszer csak elérkezett a pillanat a vezényléshez...
De ez most nem az a vezénylés, amikor megszerezhettem a ladikot.
Nem élvezhettem sokáig a csónakázás, és a pancsikolás örömeit, mert alig egy hét elteltével megint jött a parancsolat, ibolyaszín pecsét alatt, ... és már mesmeg menni köllött.
Hova is?
Vissza a Kwassai zsiliphez, a kiképző helyre.
Hát ez meg mi?
Nem értettük.
Márminthogy nem csak ÉÉN, de a sok csillagúak sem tudták mire vélni.
Mint tudjuk, a parancsot megbaszni nem szabad, mert szaporodik, tehát még az aznap esti vonattal haza kellett volna menni.
No csak azért volna, mert ÉÉN a legtermészetesebb módon, fogtam a zseblámpásomat, kimentem az 5-ösre, és lemeszeltem az első kamiont, ami felvitt pestre.
Másnap hajnali 6-kor jelentkeztem a vezénylés helyén.
Amikor megláttam a Záhonyban szolgáló Nyíregyi katonát, mégjobban össze zavarodtam. Kéépzeld!
Ő is.
Na, 10-re meg is érkezett az ostobi törzszászlós eftás is, és eligazítást tartott nekünk.
Először egy kis kommunista lelki fröccs jött.
Ebből saaajnos nem tudok idézni, mert a maga mondókája vóót, ami aztat jelenti, hogy két értelmes szó után jött valami oda teljességgel nem illő, szóval az egész gagyogás tök értelmetlen volt.
Aztán a már jól ismert szlogenje:
- Eztet itten mostan nézzék átal fele.
Na akkor láttuk, hogy Miniszterelnökünk, Nagyságos, Jóságos, és természetesen Igazságos Kádár János Bácsi jachtját kell lekísérnünk Balatonaligára, és ott vízre helyezni.
Láttuk, hogy ez valami nagy ajándék, de szólni azéé nem mertünk.
Nem úgy a törzszászlósunk, aki először rámutatott a kollégára, és aztat mondta:
- Maga igazán jó katona, azéé kaptya eztet a megtiszteltetéstet.
Aztán hozzám fordul, és mondja:
- Maga meg egy szemét disznó, de a Gyulavári Altábornagy eftás ragaszkodott magához.
Valahol méélyen bennem felderengett, hogy ebből túl nagy baj már nem lehet.
Mindezt egy kis kuncogás is kísérte, de mire felért az ajkamhoz, már el is szorítottam.
Nem most kell ebbe a baromba belerúgni.
Megkaptuk a fekhelyünket, a kulcsokat a hajóhoz, és megmutatták, hogy melyik az a vászon kupac, ami állítólag a monstrumot takarja.
Lekaptuk a lebernyeget, és belemásztunk a teknőbe.
Elődeink, akik el tették télire, igen precíz munkát végeztek.
A test csillogott-villogott a tisztaságtól, a motorok olyan szépek voltak, mintha most hozták volna őket a gyárból.
A belső, fa alkatrészek olyan egyenletesre lettek polítúrozva, mintha azt a célt szolgálná, hogy a legyek ne tudjanak megkapaszkodni rajta.
A kajütben a két fekhely, epedás, és fínom, majdnem selyem ágynemű tartozott hozzá.
Olyan takaró, hogy már attól elcsöppentem.
Mindez, meg még abroszok, ágyterítők, damaszt szalvéták, és minden féle cuccok glédában álltak a zárt polcokon.
Csodálatos, porcelán étkészletek, míves, alpakka eszcajg, és minden egyéb luxus cikkek.
Ólomkristály poharak, és egyéb disznóságok a tálalóban.
Természetesen, minden patenttel rögzítve, örökre vasalva.
A kajüt közepén egy kicsi, de faragott asztalka, két székkel.
Hátul, a sarokban egy TV, és alatta egy, két kazettás hifi szerkó.
A bejárat mellett, egy mini főzőfülke, egy két lapos PB gázas tűzhellyel, a bejárat másik oldalán egy mosogató.
A kajüt bal oldala kissé előbbre volt húzva, mint a másik oldal.
Itt volt eldugva a tusoló.
Innen 3 lépcső vezetett a fedélzetre, ahol volt egy PB gázas hűtőszekrény.
A jobb oldalon volt kialakítva a kormányos fülke.
Gyakorlatilag ez volt a hajó híd.
Persze, minden csodálatos fából kifaragva.
Az egész, egy kis ékszerdoboz volt.
Délre már jelentettük is, hogy a hajó menet kész.
Másnap reggel szedtük is a sátorfánkat.
Kora délelőtt meg is érkezett a tréler, és a daruval a bakokról át tették a hajót a szállító utánfutóra.
Rákötötték a vontatóra, ami egy Ural típusú benzin temető volt, a maga 100 l/100 km fogyasztásával.
Mielőtt kihajtottunk az udvarrol, még megkérdeztem a pilótát, hogy mi lenne, hogy ha mi ketten a hajón utaznánk, ami igencsak KRESZ ellenes mulatság volt.
Mondta, hogy most nem, de ha tudok egy útba eső boltot, ahol veszünk egy pár sört, akkor OKÉ.
ÉÉÉRdekes.
Tudtam egyet.
Az M7 kihajtója előtt, már az Osztyapenkó látósugarában, van egy kisbolt, egy kis parkolóval, ahova talán még mi is beférünk.
A Gk pk csak legyintett, és megkért, hogy időben szóljak.
Szóltam.
Erre megáltak a buszsávban, közvetlenül a bolt bejáratánál.
Azonnal ott termett az óhéber, és megpróbálta elhessegetni a túlméretes járgányt.
Mindaddig Púposkodott, amíg fel nem mutatták a passzust, hogy a Jani bá jachtját szállítjuk.
Ezalatt mi elszaladtunk a boltba, és vettünk vagy 10 üveg sört.
Naná, hogy a jófajta Kőbányait.
Amint beadtuk nekik az oda járó 4 üveggel, azonnal mind a ketten, a Gk pk, és a safjor is kibontott egyet-egyet, és már nyakalták is.
A Yardoknak meg csak úgy jött kifele a szemük, mint a csigáé, de szólni azt nem mertek.
Amikor aztán a maradék lóbányaikkal felmásztunk a hajótestbe, akkor látszott, hogy kezdenek kijönni a béke tűrésükből, de hát dokument jeszty.
Így aztán nem maradt más hátra, leállították az egész Budaörsi utat, hogy kényelmesen ki tudjunk hajtani a bánra.
Komollan mondom, úgy éreztem magam, mint Bujtor, a Pogány madonnában.
Ő is a hajójában utazott a pályán, csak Ő még verekedett is.
Bunyó ugyan nem volt, de az élmény, az világra szóló volt.
Még egyszer kiálltunk Fehérvárnál, újra tankolni, márminthogy A fosőr az Uralt, mi meg a kübanyait.
Az ürítéssel csak Nekik volt gondjuk, mert mi csak odaálltunk a csónak jobb oldalához, és már el is engedtük a permetet.
Közben persze figyeltük, hogy jön-e valaki utánunk, és hogy működik-e az ablaktörlője.
Dél tájban már türemkedtünk befele Aligán, a párt üdülő kapuján.
Az Ural nem tréfált, azonnal a partnak ment.
A sofőr tett egy kis hurkot, és rátolatott a vízre.
Addig tolt befelé, amíg már éreztük, hogy a hajó már lebeg a vízen.
Ekkor eloldottuk a rögzítő kötelékeket, és már szabadon úsztunk volna a vízen, ha a partról kötelekkel nem tartottak volna.
A kocsi alig állt 1 méter mélyen a vízben, de ez Őket egy iciri-picirit sem zavarta.
Szerintem a motor is vízben állt, amit a jelentős gőzölgésre alapoztam.
Ettől persze még rajtam kívül senki sem aggódott.
Mikor már elkezdett kihullani a hajam, az Ural komótosan elindult, és mintha mi sem történt volna, kigurult a tóból.
Búcsút intettek nekünk, és indultak is vissza, Pestre, úgy, hogy ki sem szálltak.
A parton lévők kézzel bevontattak minket a kikötőbe, lekötöttük a jachtot, és kiszálltunk.
Lejelentkeztünk.
Volna, ha bárki is foglalkozott volna velünk.
Ott álltunk bambán, és nem tudtuk, hogy most mi is van?
Egyszer csak jött egy torzonborz, őszülő figura, és olyan haveri módon odaszólt, hogy:
- Ne álljatok már ott, mint egy kőfasz!
Gyertek, pakoljatok le.
Vagy a hajón akartok lakni?
Mert azt is lehet.
Lemásztunk, és megnéztük a szállást.
Maradtunk inkább a hajón.
Na nem azért, mert nem felelt volna meg a szállodai szintű szoba, csak annyi arany csillag volt a szomszédságban, mint tengerben a hal.
Aztán megtudtam, hogy egy vezérezredes bácsival bratyiztam le.
Kivert a víz.
De, mint később meg tudtuk, és meg is szoktuk, ezek egyáltalán nem akartak katonásdit játszani.
Így neki álltunk a hajót beindítani.
2 óra múlva halkan, egyenletesen duruzsoltak a motorok.
2 db, egyenként 110 Lóerős, Volvo motor volt.
Megkerestem a Vázírőrgy "cimbi"-met, és megpróbáltam engedélyt kérni, hogy kipróbálhatom-e, persze csak itt a kikötőben.
Először is lehülyézett, és mondta, hogy ne játszadozzak itt vele sorállományosdit, itt mindenki nyaral, tehát tegeződünk.
Másodszor meg azt mondta, hogy:
- Szépen elmész oda a raktárba, kiírsz néhány kanna benyát a hajó számára, fellobogózod, és mész, amerre látsz.
De szerintem ma már ne menjetek messze, mert mindjárt kezdődik a vacsi, és utána nagy daj-daj lesz.
Így is tettünk.
Vételeztem benyát, telire töltöttem a jószágot, és fordultunk egy kis kört.
Működött, az éjjeli pihenőnk.
A vacsoránál viszont már annyi részeg sok csillagút láttam, hogy kissé megrettentem.
Ezek mégis csak nagy kutyák, és mint tudjuk, az erősebb kutya baszik.
Nekem meg megmaradt volna a rábaszás.
Tehát, jól bekajáltunk, a Gemencről szállított vaddisznó pöciből, megittunk pár sört, és elhúztunk a ladikra.
Aztán, amikor megint megszomjaztunk, vissza somfordáltunk a kantinba.
A csapos leányka azonnal ránk szólt, hogy azért gyakorlóba ne nagyon mutatkozzunk, mert ez itt nem szokás.
Aztán mutatott, hogy háturulról kerüljünk beljebb.
Bé is meneteltünk a konyhán keresztül, Ő meg megkérdezte, hogy mit is iszunk.
Szerényen megjegyeztük, hogy pont az a baj, hogy éppen most semmit.
Erre kipakolta a fél hűtőt, és átadta azt a rengeteg üveget.
Volt abba minden, aminek már a látványától is megszédültünk.
Whiskey, Finlandia, Havanna Club White, Portoricói, 60 fokos, és minden, ami csak elképzelhető volt akkoriban egy elit kocsmába.
Még volt annyi lélekjelenlétem, hogy ki bírtam nyögni, hogy:
- Sör nincs?
Erre kiadott két láda Staroprament, és kikötötte, hogy az üres üvegeket, és a ládákat kéri vissza.
Így, jól fölmálházva indultunk volna vissza a jachtra, amikor még vissza kérdeztem, hogy mennyivel is tartozunk?
Erre az volt a válasz, hogy:
- Majd a Tiszt eftásak kifizetik.
Az Ő bérükből ez könnyebben megy.
Amikor vissza értünk a fedélzetre, azonnal beüzemeltük a hűtőt, és tele is pakoltuk.
Egy óra múlva már a hideg italokat nyalogattuk,és azon morfondíroztunk, hogy mit is csináljunk itt egész éjszaka, amikor a kolléga megkérdezte, hogy nem megyünk ki a városba?
Gondoltam, megkeresem az ősz Hobómat, de amint partra szálltunk, már fel is fedeztem kedvenc Gyulavári Altábornagyomat.
Először vele szemben is alakias akartam lenni, majd amikor Ő is a tegeződést fírtatta, akkor elmondtam, hogy épp télakolni próbáltunk, de nincs civil ruhánk.
5 perc múlva ott állt előttem a fekete Volga,és benne valahonnan két komplett civilruha.
Na nem valami csoda, hanem csak rövid gatya, póló, és két pár papucs.
Át öltöztünk, és már kint is voltunk.
A falu nem volt egy nagy durranás.
Egy átlagosan kicsi, Balatoni üdülő falu.
Sétáltunk egy jó nagyot, mire megtaláltuk az egyetlen diszkót, ami egyébként akkoriban egy igazán nagymenő hely volt.
Kicsit táncikáztunk, sörözgettünk, de a becsajozás elmaradt.
Éjjel 1-kor már visszafelé sétáltunk, a párt üdülőbe.
Visszabattyogtunk a jachtra, még egy kis Whiskeytiddogáltunk, majd elhanyatlottunk, ott, ahol voltunk.
Másnap, arra ébredtünk, hogy iszonyúan fáj a derekunk, és magasan jár már a napocska.
Megnéztem az órámat, és délelőtt 10 óra volt.
Jééézusom!
Ebből mi lesz?
Nem lett semmi.
Nem keresett senki.
Elballagtunk a kajáldába.
Mi voltunk az elsők, akik reggeliért esedeztek.
A sok, sok csillagú, még rondábban lealjasodott, mint mi, és még javában húzták a lóbőrt.
Hát mondok, akkor mi meg télakolunk a ladikkal.
Szóltunk a banyának, hogyha az őszes Hobót látja, mondja meg Neki, hogy csak kipróbáljuk a csodát, és kerülünk egyet.
Tegnap úgyis megengedte.
11-kor már kifelé tartottunk, az egyállásos kikötőből.
Először tettünk egy kis kört, a Füredi öbölben, majd amikor megéreztem az erőt a gépekben, kiadtam a parancsot:
- Irány Keszthely!
Ezzel alsógatyára vetkőztünk, és elhúztunk nyugatnak.
Finoman átmanővereztem a Tihanyi szűkületen, majd beálltam középre, és gázt neki!
Őrület!
Iszonyat!
Úgy kellett kapaszkodni, hogy belefehéredtek az ujjaim.
A hajo órra majd 1 méternyit emelkedett, aztán mintha betonra esett volna, úgy feküdt fel a víz színére, és repültünk.
Aki próbálta már 110 km/óra sebességnél a levegő vételt, az tudhatja, hogy az nem igazán megy.
Mint amikor kidugod a fejedet a száguldó vonat ablakán, vagy amikor mocin a pályán 120-nál felcsapod a sisak rostélyt.
Ez pont ugyan olyan volt.
Pillanatok alatt voltunk Lellén.
Ott kissé lelassítottam, de nem kötöttünk ki, csak bámultuk a csajokat.
Igaz, még nagyon kevesen voltak, április lévén, de a víz a bátrabbakat, meg a kelet németeket oda csalogatta.
Onnan tova eredtünk.
Nem járhattunk még a Badacsonynál, amikor egy randőr járőr csónakot vettünk észre.
Nem volt kunszt felismerni, hiszen a mienk is ilyen volt, csak nem fehér-kék, hanem khaki színű.
Egyébként teljesen ugyan az a hajótest, három rekeszes, széles test, a jó öreg 3 hengeres, 2 ütemű, 1000 köbcentis Wartburg motorral szerelve.
Csak a mi hajtóművünk a Tiszán hagyományos propelleres volt, addig az itteniek, a mocsarasok, és a nádasok miatt az olasz Jet vízsugaras meghajtók voltak.
Na, most mi lesz?
Nem lett semmi.
Azaz, lett.
Halálra röhögtük magunkat.
Történt ugyanis, hogy a két szolgálatos fakabát, azonnal leállította a ladikját, és felkapták a sapijukat, és vigyázállásban tisztelegtek.
ÉÉN is lelassítottam, és feléjük kormányoztam a jachtot.
Kellő közelből már meg is ismertük Őket.
Együtt jártunk a tanfolyásra.
Úgyhogy felkaptunk 1-1 üveg sört, és egyszál alsógatyókában álva ordítottuk nekik, hogy tisztelgés helyett, inkább Ők is sörözzenek.
Aztán tova suhantunk.
Néhány perc múlva, már a Keszthelyi öbölben köröztünk, mint az elme bajosak.
Nem akartunk Keszthelyen lekötni, mert csak az az egy civil ruhánk volt, amiben tegnap feszítettünk.
Azért Szigligeten már lekötöttünk.
Amikor a kikötő parancsnok meglátta a hajót, idegesen kezdte keresgetni önmagát.
Amikor meg csak mi ketten szálltunk ki, majdnem meg akart verni, de mondtam Neki, hogy minket Jani Bácsi személyesen küldött portyázni, hogy holnap merre jöjjön látogatni.
Hihihi!
Persze, kamu volt az egész, de egy ingyen ebédet megért a próbálkozás.
Be is jött.
Mikor Szigligetről visszaindultunk, a Kölök megkért, hogy hadd vezesse Ő is a csónakot.
Mondom:
- Hát eddig miért nem szóltál?
- Mert Neked van rá papírod, és nem mertem.
De, most, hogy a Yardokat leiskoláztuk, már nincs mitől tartanom.
- Oké!
Gyerünk.
A srác óvatosan ki navigált a kikötőből, és robogtunk tova.
Badacsonynál is megálltunk, borozgatni kicsit, majd Zamárdinál vissza adta a hajót, és kis séta után mondjuk, úgy délután 4 óra felé lekötöttünk Aligán.
Persze, senkinek se hiányoztunk.
Egyszercsak előkerült a Gyulavári Pali bácsi, és rendelt egy volgát alánk, azzal, hogy csak holnapra kell vissza érnie.
ÉÉN már tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy megint látogassam meg a Tündét.
Mindjárt mondtam is Neki, hogy:
- Pali bátyám! És a kollégával mit kezdjek?
- Az nem a Te gondod.
Neki mindjárt érkezik a nemzetközi gyors, ami a Horvát tengerpaartot köti össze a Szu-val, tehát Ő egészen Záhonyig mehet vele.
Persze, csak ha akar, mert Neki is csak holnap éjfélre kell bent lennie.
Nem akart.
Leszállt Nyiregyen, otthon éjszakázott, és másnap éjszakára az Apja vitte el az örsre.
ÉÉN meg bele terpeszkedtem a Vologyába, bepakoltuk a civilt a csomagtartóba, és este 6 körül már a Ménesi úton voltam.
Ott lefürödtem, sétáltunk, és ott is aludtam.
Másnap vettem csak észre, hogy a Vologya még mindig a kertben áll.
Kérdezem a srácot, hogy mi az ábra, mire Ő meg elmondta, hogy Ő bizony azt a feladatot kapta, hogy engem egészen Röszkére vigyen vissza.
És az éjszakád?
Én is Pesti vagyok, én is a barátosnémmal háltam.
Ettől megnyugodtam, és a Tündi Mamája Őt is meghívta egy remek ebédre.
Napközben tettük a dolgunkat, majd este 10 körül elindultunk Röszkének.
Éjfélkor nagy ribilliót keltettem, hogy egy nagy, fekete, belügyes Vologya állított be az udvarra.
Épp az örs pk volt az ügyész.
Amikor meglátta a kocsit, állítolag még talán imádkozott is, hogy mit ronthatott el ennyire.
Amikor meg ÉÉN száltam ki a kocsiból, azonnal csőre töltötte a Parabellumot, hogy most bizony Ő azonnalilag, szóval statáriálisan agyon fog lövöldözni.
A sofőrt meg beszállásolta az ÉÉN körletembe.
Reggel még együtt ébredtünk, Ő ment vissza a Balcsira, ÉÉN meg a hőn szeretett Tiszámhoz, szoliba.
...