Irodalmi sarok
ugrás a lényegre   ugrás a hírekre
Irodalmi sarok ( A vakok és gyengénlátók alkotásaiból )

Menü

Horváth Zoltán (Matula)


Kanizsai piacolás

Amikor az Ikrek megszülettek, éppen egy tönkremenőben lévő cégnél dolgoztam.
A helyzet savanyú volt, a pénz elfogyott, szóval útáltam a dolgot.
Mire 1 évesek lettek, addigra be is csődölt.
Ez igen jókor jött, mert az asszony addigra éppen elmebeteg lett a GYES betegségtől.
Az akkori véleményem szerint ilyen betegség nincs is, de utána ÉÉN voltam otthon Anna manóval, és a Kata Kobolddal,4 éven át, és bebizonyosodott, hogy igenis van.
De most nem ez a lényeg, hanem az, hogy már 2 évesek voltak, addigra Ági nagynénje, aki gyakorlatilag Ágit nevelte az Édesanyjával együtt, leesett a lábáról.
Ezt értsd szó szerint.
A korpusza annyira elenyészett, hogy volt, hogy elesett az előszobában, és csak 3 nap múlva találta meg a körzeti orvos, akinek szerencsére volt kulcsa a házhoz.
A tisztelt rokonok, köztük a saját testvére, az unokahúga, és családja nem törődött Vele, mert, idézem:
"Fiam, Tiétek az örökség, Tiétek a gond."- mondták nekünk.
Ez tulajdonképpen szép, és igaz is, de mi 250 Km-re laktunk, Ők meg 250 méterre.
És amikor az öreglány valóban a földön töltötte napjait, boldogan pancsikolva a saját termékeiben, és a doktornő felhívta Őket, hogy lehetne átjönni segíteni Ajamamánkon, a rohadékok felhívtak engem, hogy dolgom van Kanizsán, és még hetekig arra sem dugták az orrukat.
Csodálatos a testvéri szeretet!
Nem?
Az unokahúg is csak addig volt jó, amíg kapta az apanázst.
A pénzt, az étel alapanyagokat, a már kész ételeket, a ruhákat, a bútorokat, az ingyen részt a Balatonmáriai birtokból, stb, stb,stb.
Ha a ház nem az övék, akkor már rá se néznek Ajamamára.
Hát azóta is imádom Őket.
Pedig most itt laknak mellettem a Lápon, kb. 500 méterre.
És ráadásul Ági keresztanyjáról, és keresztapjáról beszélek.
Na mindegy.
Lényeg a lényeg, Hogy éppen otthon voltam a gyerekekkel, tehát még aznap este, miután Ágival megbeszéltük a dolgokat, le is mentem Nagykanizsára.
Az Ikrek már ott vacsoráztak, és másnap reggel ott is ébredtünk.
A történet nem tartott sokáig, mindösszesen 3 hónapig éltem Kanizsán.
Közben Ági időnként, ahogy ideje engedte, levonatozott hozzánk.
Akkoriban még nem volt jogsija, így a kocsi nálam volt.
Az apró nehézségektől eltekintve, igen jól éreztük magunkat, és Ajamama is derekasan megerősödött annyira, hogy a telet megint egyedül töltötte. Egészen addig, amíg tavasszal megint el nem esett, és kezdődött minden előről.
A napjaink egy kicsit talán egysíkúnak tűnnek, de higgyétek el, nem volt az.
Hajnalban keltem, mondjuk úgy vagy fél 5 körül.
Gyorsan elláttam Öreganyánkat, majd a gyerekeket tettem tisztába, kaptak kis tejcit, és sűrgős visszaalvás vette kezdetét.
Ekkor jöttem ÉÉN.
Pucba vágtam magam, és irány a piac.
Igaz, hogy az agora csak 7-kor nyitott hivatalosan, de 6-kor már kezdtek kipakolni a kofák.
Sőt, a kocsma, ami útközben volt, már fél 6-kor kinyitott.
Így becsületes alkeszként, ott kezdtem a napot, majd irány a piactér.
Több dologért volt értelme hajnalban menni.
Az első, és talán a legfontosabb, az az erdei gomba volt.
Merthogy a férj uram hajnalban, még 4 óra tájban, kiment az erdőre, megszedte azt a 10-15 kiló gombát, majd az asszonnyal beküldte a piacra.
Olyankor lehetett megtalálni a friss szép vargányát, a csirkegombát, amit hivatalosan szegfű gombának hívnak, csak Zalában csirkegomba, vagy a rókagombát, amit Zalában nyúlgombának hívnak, vagy a barna tinórút, vagy az Őzlábgombát, vagy a többit.
Ezek általában 7-re nagyrészt el is fogytak, vagy csak a szemetje maradt.
8 után már gombás asszonyt nem lehetett látni.
A másik csoda, ilyet azóta sem ettem, az a füstölt kőrözött volt.
A tejes soron lehetett feltalálni a kofákat, de Ők nem tejet árultak, csak ezt a kis csodát.
Tehéntúróbol készítették az asszonyok, fokhagymával, és köménymaggal.
Aztán kb. 10 centi magas kúpokat formáztak belőle, és föltették a kolbász mellé füstölni.
Ebből lehetett tudni, hogy kinél lesz holnap, holnapután frissen füstölt kolbász.
Persze a disznóvágás egyéb örömeit is megosztották a vásárlókkal.
Csak azt már a hentes sor mellett, a beton asztalok csücskén.
A henteseknél meg annyi volt a füstölt áru, a tarja, a sonka, a lapoc, az oldalas, a farok, a fül, a fej, a bordacsont, és persze a kolbász, a disznósajt, és minden, ami csak befért a füstölőbe, hogy csak úgy roskadozott beléjük az egész épületlánc.
És ezeket mind-mind el is adták a krobotoknak.
Horvátországban ugyanis nem volt múltja a füstölt árunak.
De vittek ám mást is a horvátok!
Konkrétan a Trapista sajtot.
De nem ám kispályásan, 1-1 vásárló legaláb 15-20 gurigát!
Náluk akkoriban nem lehetett sajtot kapni, pedig sokkal jobban éltek a tengerpartunkból, mint mi.
Csak nem tudták, hogy mi a jó.
Csak a határmenti népek, akik magyarok voltak, csak 19-ben ott ragadtak.
Cserébe náluk a 96%-os tiszta szeszt lehetett literszámban kapni, szaréé-hugyéé.
A piacon meg elfogadták fizetőeszközként, mert némi aroma segedelmével bármilyen ízű cefre előállítható volt belőle percek alatt, és a bolti árakhoz képest negyed áron.
Aztán Ajamamám megtanította, hogy hogyan lehetigazán jó meggylikőrt készíteni.
Attól kezdve, a Zoli meggylikőrje is fogalom volt a kanizsai piacon.
Hogy a kofáknál folytassam, a bevásárlás örömeit, következtek a zöldségesek.
Náluk szerettem a legjobban vásárolni, mert ott lehetett igazán alkudozni.
Iszonyú jókat kiabáltam Velük, meg szidtam az árujukat, pocskondiáztam az árusítás módját, a helyét, és mindenbe belekötöttem, csak adják olcsóbban az árut.
Meg is volt az eredménye.
A második hónapban már előre köszöntek, másképp kínálták az árujukat, sőt nekem valóban kínálták a portékájukat, míg az átlag háziasszony csak úgy vásárolt.
Miután már azt hittem, hogy mindent tudok az alkudozásról, egy alkalommal találkoztam a Dede bácsival, Ajamama tesójával a piacon, és Ő aztán igazán bevezetett a piac világába.
Dede bácsi épp a múlt héten töltötte be a 100. életévét, de még ma is kijár néha piacolni.
Egyébként mozdonyvezető volt egy igazi 4 24-esen, és hordta a kofák vackait a délibe, és ott eladta kb. kétszer annyiért, mint amennyiért vette.
Ezért tudott jól alkudni.
Hajnalba kiment a piacra,és azt mondta a kofának, hogy ha oda adja az árut féláron, akkor megveszi az egészet, és a következő busszal már mehet is haza, ellátni a háztájit.
Nagyon sokan örültek az ajánlatnak, és már meg is köttetett az üzlet.
Aztán Tőle tanultam azt is, hogy meg lehet átkozni a kofákat.
konkrétan, mi nagyon szerettük az újhagymát.
egyik reggel megláttam, hogy az egyik kofa gyönyörű, kisujjnyi vastag, zsenge újhagymát hozott.
Kérdem Tőle:
- Hogyéé adja kend?
- 10 Ft egy csokor.
- Adja 5-éé, és elviszem mindet.
- Nem adom én! Majd elviszik azt még 10-éé is.
- Ha nem adja 5-éé, akkor magátol itt ma senki nem fog venni semmit.
És ezzel elfordultam tőle, és elindultam.
Alig tettem meg 10 lépést, amikor már kiabáltutánam:
-Há Zolikám, ne tegye ezt velem, inkább odaadom magának 5-éé, csak vigye mindet!
Aztán másnak el ne mondja, hogy ilyen bolond vóótam!
- Dehogy mondom Mari néni!
Csak adjon hozzá még répát is, meg gyökeret is.
-Adok én magának, válasszon.
És ez igy ment, amíg be nem vásároltam mindenből amit árult, és nekem kellett.
Majd a végén még egy kis replikázás után az egészet elvittem félárban.
Később amikor 6 óra körül megjelentem a piac bejáratánál, az asszonyok már szájról szájra adták a hírt, hogy meg jött a Zoli.
És mindenki a kegyeimet kereste, csak meg ne átkozzam.
Ezt azzal háláltam meg Nekik, hogy amikor láttam, hogy az egyik vásárló hezitál az áruját látván, ÉÉN rábeszéltem, hogy ezt a portékát vegye meg, hiszen ez a legjobb a piacon!
Higgye el nekem, ÉÉN csak itt vásárolok a két éves ikergyerekeimnek, mert ez tiszta, egészséges áru.
ÉÉN már csak tudom, hiszen születésem óta ismerem a Terike nénit.
Nagyon tiszta, rendes, becsületes asszony!
Erre a vásárló jól megszeppent, és onnantól kezdve csak tőle vásárolt.
Hát így ment az alkudozás.
Valószínűleg ezért jártam ki a piacra.
A zöldségesek után jöttek a gyümölcsösök.
Ott mindig megkerestem az aktuális eltenni valót, málnát, szedret, epret, szamócát, barackot, vagy amit éppen Ajamama mondott, hogy fiam, ma ezt tesszük el.
Mondjuk például azt a híres meggyet.
Alkudozni persze itt is kellett, de például a meggyet már volt, hogy házhoz hozta a banya, és pénzt nem is kért, csak egy kis likőrt.
5 kilóért kapott általában egy litykót.
Minden héten raktam el valamiféle lekvárt, befőttet, vagy egy kis szörpöt. Azon a nyáron 60-70 üveg lekvárt , 15-20 üveg befőttet, és vagy 50 üveg szörpöt raktam el.
Meg is tanultam, rendesen a befőzés tudományát.
Azok a lekvárok nem igazán akartak tönkre menni, pedig még szalicilt sem használtam.
Volt, amelyiket 6 év múlva nyitottunk ki, és természetesen tökéletes volt.
Nem akarom megtudni, hogy a bolti leki miért romlik meg 1 év alatt.
A gyümölcsösök után már csak a virágosok maradtak.
ÉÉN nem vagyok egy nagy temetői járat, mert az a Whiskey, ami a temetőbe viszki.
De Ajamamám megkért, hogy hetente menjek ki, és lássam el a sírokat.
Nem esett nehezemre, hiszen az út a híres, hírhedt Séta kerten vezetett keresztül, és itt elidőztünk a játszó téren, és mert a gyerekek biztonságban elszaladgálhattak a sírok között is, hiszen akkoriban még nem voltak a temetők tele a zombikkal, meg hát persze az oda-vissza úton meg kellett állni az Alibi presszóban is.
Ezért vásároltam mindig virágokat is.
Aztán még hazafelé be kellett térni a Laci-pecsenyés sorra.
Itt a marcali hentes áruját szerettem a legjobban.
Egészen speciális ízű volt a hurka, és a kolbász, de az igazi Lacipecsenyék, a sült tarja, az oldalas, vagybármelyik sültje is sajátosan volt fűszerezve.
Be is toltam reggelire legalább 1 méter kolbit, kis Hurka Gyurkával, vagy valami más finomságot.
Szerintem még a kenyere is frissebb, finomabb volt, mint a péké.
Mitöbb!
Még a savanyúságait is maga készítette.
Volt neki egy házi kenőmájasa, annak aztán mindenki a csudájára járt.
Abból mindig vittem haza 1-1 szálat.
A pecsenye zsírt meg ingyen adta, kiló szám.
Külön a sült zsírt, és külön a piros, kolbász zsírt.
Mellette rögtön ott volt a sármeeléki borozó, a fínom kerozin ízű zúzottkő jellegű borával.
Ezt mindig ki is hagytam, mert pár lépéssel odébb megtaláltam a Boglári pincészet borozóját, igazán minőségi borával, és csak pár froncsival volt drágább.
Haza felé általában meg kellett állnom a posta előtt lévő telefonfülkénél, mert fél 9-kor csörgött az Ági.
Akkoriban még nem igazán volt elterjedt a mobil teló, de azok a fülkék már a modern kornak köszönhetően visszahívhatóak voltak.
Otthon meg nem volt telónk.
Tehát megpihentem, és vártam a hívást.
Ha valaki be akart menni, megkértem, hogy ne tegye, különben csúnya nagy dudor fog nőni a búbján.
Aztán a haza vezető úton még kicsit eltévedtem a kocsma felé, és fél 10-kor már otthon voltam, és kezdődhetett a napi rutin.
A következő évben is itt töltöttük a nyarat, csak akkor a savanyúságokat tanultam meg elrakni.
A dolgok érdekessége, hogy Ági, aki ebben a házban élt, és nőtt föl, csak tőlem tanulta meg az eltevés gyönyöreit.

 

doboz alja
oldal alja