Kanizsai visszatekintés
Derengő félhomály mögött állva
Lobogtál időt, s én alig láttalak,
De lelkemet nyitott kapud várta,
Hogy szép ívű dallamot írjak általad.
Sokszor tétova tér fut köröttünk,
De a kezek, mik mindig mögöttem vannak,
Melegséget őriztek fölöttünk,
S a mának újabb fényszálakat adtak.
Bevéstem lelkembe a közös perceket,
Mely a tél fölé vidám tavaszt hoz,
ogy sötétség világa, eltemesselek!
A percek ideje olykor hát visszanéz,
Hogy győzelmet kössön önmagához,
Mely mögött összeforr az a sok ezer kéz.
