Kató néni fecskéi
Azok voltak a szép idők, amikor a helyi pék hetente kétszer csacsifogattal vitte át a gyerekeket a szomszédos faluba. A kis kocsin kosarakban letakarva friss kiflik illatoztak négyesével-ötösével összekapaszkodva, ahogyan a péklapát kiemelte őket a kemencéből. Illatoztak is, ízlettek is, mert ők is kaptak kettőt-kettőt. Amíg Rot bácsi a kifli vásárt végezte, addig Péter és Ilonka, uzsgyi! ? szaladtak a Cinca-patakhoz játszani. Itt, Simontornyán is voltak játszópajtásaik, ám ők Igar községben laktak. A hazafelé tartó úton meglátogatták Kató nénit, magányos, mesebeli anyókájukat, és Rot bácsi jóvoltából kiflit vittek neki. Ezen a településen régóta szőlőtermelésből éltek az emberek, s a dimbes-dombos vidék ma is őrzi ezt egyik földrajzi területének nevében, melyet Vámszőlőhegynek hívnak. Igar, Vámszőlőhegy és Vámpuszta ma már összetartoznak, egy települést alkotnak. Az Igar elnevezés az óorosz Igor névből származik. Itt élt Kató néni, akinek nem volt családja, férje már régen meghalt, gyermekei sem voltak, s így egyedül lakott a szőlő aljában egy szobakonyhás kis lakásban. Azt itt épült apró lakások voltak valamikor az uradalmat kiszolgáló cselédség otthonai. Kató néni és férje átjártak dolgozni Vámpusztára, a Zichy-kastélyba, mely mára már csak szomorú emlék, ásító, üres ablakaival, romos falaival. Ahogy idősödött Kató néni, a szeme egyre rosszabb és rosszabb lett. Nehéz volt neki mind az öregség, mind a gyengén látás, s egyszer csak azon vette észre magát, hogy egyre ritkábban jár már emberek közé. Miután elvégezte napi munkáját, a konyhaajtó előtt üldögélt, ha sütött a nap és hallgatta a madarak csicsergését, a munkába induló emberek beszélgetését, és elnézegette a gyönyörű, zöldellő fákat:, már amennyit látott belőlük. Ez volt legnagyobb boldogsága, a természet közelsége: tudni és érezni a nyíló tavaszi virágokat, érezni a szellő simogatását, amint feléje hozza az akácok méz-illatát.
Az egyik tavaszon történt, hogy figyelmes lett az udvarában röpdöső fecskékre. Megörült Kató néni a madaraknak; jó sorsa ajándékának tekintette őket, pedig ebben nem volt semmi különös, hiszen a fecskék, a jó idő beálltával azonnal itt vannak nálunk, szép Magyarországon.
Kató néni csak ült, és hallgatta, ahogy a fecskék beszélgetnek, röpdösnek s mintha a konyhából hallotta volna a csicsergésüket. Tudta, hogy csak nyugodt, biztonságos helyen építenek fészket, ahol békésen lerakhatják tojásaikat. Kató néninek a szíve megtelt szeretettel, és melegséggel, már szinte meg se mert mozdulni, nehogy megzavarja őket.
Akkor még nem sejtette Kató néni, hogy miért ez a nagy röpdösés az ő konyhájába ki s be, minduntalan? Hiszen nincs ott semmi ennivaló, mert bizony nagyon üres volt a konyha s a kis kamra! Neki magának sem volt mindig ennivalója, bár igaz, voltak olyan gyerekek, s nemcsak Péter és Ilonka, akik néha-néha meglátogatták, vittek neki egy kis ennivalót, amit a szülők nagy szeretettel küldtek az idős asszonynak.
De Kató néninek most egyáltalán nem ez volt a fontos, van-e ennivalója, vagy nincs, izgatott volt, sőt még annak is örült volna, ha nem is jönnek a gyerekek, nehogy megzavarják ezt a különös élményt a madarakkal. Órák hosszat ült ajtaja előtt, észre sem vette, hogy telnek az órák. Dél felé közeledett, s ő még nem is evett..
Miután a madarak egy ideje elcsöndesedtek, bement a konyhába körülnézni, miből főzhetne egy kis levest? Ebben a váratlanul beállt csöndben izgalom és félelem fogta el. Attól tartott, hogy Péter és Ilonka hangosan zsibongva befutnak s oda lesz törékeny kapcsolata a fecskékkel. Szerencséje volt, mert aznap valamennyi gyerek a tavaszi szünetet élvezte a napsütésben, örültek a szabadságnak, lementek a Sió partra, hogy megnézzék a halakat, ahogy ezüst hátacskáik ki-kivillannak a víz sima, fénylő tükréből. Máskor meg az igari horgásztavaknál találták magukat, ahová egyre többen jártak az ország minden részéből a szenvedélyes horgászok. Eközben Kató néni benyitott a konyhából a kamrába, körbenézett: vajon mit talál, miből főzhetne egy tál ételt? Három-négy szem krumpli, egy kis száraz tészta, ? ez volt minden. Nekilátott a leves főzésnek.
Amikor elkészült, kiült az ajtó elé s ott kanalazta az egytálételt. Ebéd után bement a kisszobába, s azzal a reménnyel aludt el, hogy mire fölébred visszajönnek majd a fecskék.
Így is történt. Nem lehet tudni, Kató néni mennyi ideig pihent, aludt, vagy csak gondolkodott, vagy elmerengett a régmúlt, szép időkön. Amikor ismét fölébredt, első dolga volt kiülni az ajtó elé s várni az ő drága, szeretett kis madárkáit. Nem kellett túl sokáig várnia, mert ismét megjelentek a fecskék, és továbbra is, sürögtek-forogtak a konyhában, szinte megállás nélkül. Ahogy ott csöndesen ült és figyelt minden zajra-neszre, hallotta amint a távolban jönnek a gyerekek.
- Szervusztok - mondta halkan. Mutatóujját az ajkára téve tette hozzá: - Pszt, csak csöndesen! Vendégeim vannak! A gyerekek elcsodálkoztak, és halkan megkérdezték:
- Vendégek? Kik?
- Fecskék - válaszolt tömören Kató néni s halvány ajkai mosolyra húzódtak.
- A fecskék nem jönnek közel az emberekhez! - szólt a gyermeki tapasztalás.
- Dehogynem, Képzeljétek, itt vannak a konyhában, repülnek ki s be, jönnek-mennek, sürgölődnek, de hogy mi az oka, nem tudom!
Péter letette a kis kosarat Ilonkával együtt leültek az ajtó előtti lépcsőre, Kató néni mellé. Elcsöndesültek, majd összesúgtak s figyelmesen lesték a történteket. Ahogy az egyik fecske megérkezett, beröpült a konyhába, ott is az egyik sarokba, a mennyezet alá, és szorgosan dolgozott! Nagyon elcsodálkoztak a gyerekek, Kató nénihez fordultak:
- Ilyet mi még soha nem láttunk, itt, a konyhában építenek fészket a fecskék!
- Még ilyet! - csodálkozott Kató néni. - Az én kis konyhámba költöztek a madarak, és itt fogják fölnevelni a fiókáikat?
- Hát, bizony Kató néni, ez könnyen meglehet!
Kató néni repesett a boldogságtól. A gyerekek pedig csöndesen elköszöntek, Péter az üres kosarat lóbálva elindult húgával hazafelé.
Eközben a fecskék tovább dolgoztak, építették a családi fészket, s nem zavartatták magukat Kató nénitől, akinek ez az esemény megváltoztatta a hétköznapjait. Minden figyelmét lekötötték a madárkák, s nagyon boldog volt, hogy szálláshelyet adott nekik akaratán kívül.
Azután elérkezett a nap, amikor a fecskemama kiköltötte fiókáit. Gondozták, ápolták őket a szülők, és a kis fecskék lassan megnőttek, röpülni tanultak. Mire eljött az ősz, megerősödtek a kicsi fiókák, és a szülőkkel együtt egyre távolabb és távolabb röpültek a fészektől. Hosszú út várt rájuk, a hideg idő beköszöntével nekik már meleg országba kell költözniük, és addigra bizony meg kell erősödni, meg kell tanulni jól repülni, hogy kibírják az előttük álló utat.
Az egyik kis fecskefióka azonban gyöngébb volt, mint testvérei, s egyszer nem jól számította ki a távolságot, és mielőtt egy faágra szállt volna, hupp! - leesett a földre! Szegény fecskepár nagyon elszomorodott, hiszen lassan már útra kell kelniük, mi lesz a gyönge fiókával, ha nem tud majd a testvéreivel együtt röpülni? Szegény szülők! Szálltak egyik ágról a másikra, kétségbeesve keresve a segítséget. Végre találtak egy segítőtársat! Egy tapasztalt, idősebb fecskét, aki azt tanácsolta nekik:
- Összehívjuk valamennyi testvérünket, építünk egy kis kosárkát, amit majd a csőrünkben viszünk a gyönge fiatokkal, nem hagyjuk itt magára, a hideg télre, nehogy elpusztuljon!
- De hiszen hogyan fogjuk elbírni azt a nagy terhet?
- Óh, ezért ne búslakodjatok, úgy visszük majd, hogy mindig párban fogjuk a kis kosárkát benne a fiókával. Útközben pedig cserélünk, váltjuk egymást, ha már egy fecskepár elfáradt.
Így is történt. Mire beköszöntött az ősz, elkészült a kis kosárka, abba szépen belerepült a gyönge fecske. Fölszálltak a magasba, Kató néninek hálát csicseregve elindultak a hosszú útra. Amikor a tenger fölött repültek a kis kosár csőrből csőrbe vándorolt. A végeláthatatlan víztükör fölött fáradhatatlanul röpültek mindannyian. Amikor egy hajó tűnt föl a tengeren, rászálltak megpihenni, további erőt gyűjteni., mígnem eljutottak egy melegebb vidékre, melegebb országba, ahol nyugodtan kivárhatták a jövő tavaszt, hazánkba való visszatérésüket. A hajó átvitte őket a tengeren, a fecskék hálával telve a szívükben fölemelkedtek a magasba, vitték a kis kosárban a kicsiny fiókát, aki időközben megerősödött, a meleg vidéken kirepült s boldogan ment a szüleivel és a többi fecskével együtt új életet kezdeni.
Tavasszal útra keltek, visszamentek Kató nénihez, aki már várta őket ajtaja előtt ülve, figyelte mindig az eget, vajon mikor tűnnek föl kedves barátai? Bár a szeme egyre rosszabb lett, azonban meghallotta a fecskék csicsergését. Boldog izgalom lett úrrá rajta, a szíve hevesen dobogott, örömében fölnyújtott karral integetett az ég felé: Gyertek, csak gyertek! A fészek ugyanúgy várta őket, mint ahogy otthagyták. Kató néni a világért sem szedte le onnan, és meszeléskor kikerülték a fecskefészket, hogy otthont adjon ismét a fecskecsaládnak.
Így élt aztán boldogan még sok-sok évet Kató néni, az ő szeretett fecskéivel, a gyerekekkel, akik rendszeresen látogatták, ellátták étellel, ha kellett tüzelővel, és így Péter és Ilonka megszokták, hogy nem szabad a fecskéket bántani, mert azok nagyon hálás kis madarak. Senkinek nem ártanak, sőt hasznosak. Elpusztítják a férgeket, a legyeket, de semmi olyanhoz nem nyúlnak, ami az embereké. Így a gyerekek is megtanulták, hogy mind a madarakat, mind az állatokat védeni kell, segíteni rajtuk, ha bajban vannak, mert ők az emberek életéhez ugyanúgy hozzátartoznak, mint a növények, a Nap, a Hold, a tavak, a folyók és a tengerek.
Szeretném, ha ezt a mesét megszívlelnétek és ti is csak jót cselekednétek, mint Kató néni és a gyerekek.
