Kép és forma hasonlatosságok
Ma e sorokban képeket vetítek,
apró jeleneteket írok körül neked,
mit megéltem, s amit elmeséltek,
36 hangú dalnokról, s melyeket benned éltem csendben.
Mert szándékomban áll e percben,
a két kép sorozatot egybe vetítsem,
mint a film, most betűkben pereg,
külön élet, mégis egybe cseng.
Megkezdem azzal, mit Ő és mások elmeséltek,
később majd megélésemre áttérek,
hogy végül elrejtett keretnek
reá vetítsem eddig megélt belső képedet.
Emlékezett egy mély merengőre,
egy fiatal fiúra, ki nézett reá meredve
miközben ő zenélt egy étteremben,
hallgatói szívét egészen megremegtetve.
A hang felé koncentrált elme
ült az asztalnál; gondolhatták, szendereg,
ám a dalnok látta, mi ott végbement,
énekelt, és szegény figyelő az asztal alá esett.
Mert testéből a hangjegy felett hírtelen kiesett,
lélekként egyetlen akarattal a rezgés forrásához közeledett.
Az ijedt gyermek rémülten kapkodhatott felfelé,
hogy mihamarább ülő helyzetben helyezkedjen asztal mellé.
Egy leány, ki épp úgy forma-hangok világát éli,
mamáját égő tűzes könnyel sírva kéri,
segítsen dalnok érintett formáját megnézni,
s lám, egy kedves ember meghallgatta: Segít megtenni!
Hamar jött a pillanat, elébe került,
micsoda erő, és átélés futhatott rajta keresztül.
Megérintette arcát, hegyezte az elme ujját,
hogy soha többé ne felejtse e világos pillanat örökkévalóságát.
Drága mamája e megéléstől könnyekre fakadt,
hisz tudta, lánya e képben örökre megmarad,
s bárhová is viszi az élet szele,
él benne erővel, s léttel megőrizve.
Nevét sem tudom ezen emlék hordozójának,
nem ismerem őt, s még sosem láttam,
de minden benne volt e részletes elmondásban,
kit a közvetítő kedves meghallott kellő pillanatban.
Mert e meghallgató segítő adta mindenki tudtára,
egy emlékműsor két dal közti csend áthidalásában,
s ki tudhatja, benne rejlő üzenetet ki hallotta?
Én megtettem, s hogy megélhette, ezért hálát adtam.
Évekkel ezelőtt egy felvételt hallgattam,
mit dalnok kinyilvánítóvá tevő barátomtól kaptam,
fürge két keze sebesen a zongorán szaladt,
még az is lehet, maga sem tudta, mit játszhat.
Mert improvizált folyóként áradó hangokra,
mellyek belülről hajtották őt dallamra,
ám szöveg nélkül sodorta az útja,
s mit rejtett benne: Ki kutathatja?
Kedvenc hangnemében zengett az ének,
a-mol-t ki sejti mitől látta világ legszebbjének?
Csak azt tudom, e rohanásban mit éreztem,
bohóc-komédiát tragikomédiába belehengergetve....
Elérkeztem az első képemhez,
mikor a kinyilvánítandót hozó első tekercset elém tette,
felmentünk a kis szobába hallgatni,
s a törékeny egy hangszórós magnó bezengette.
Tudtam én, hogy fél hanngal feljebb rezzen,
hisz e magnó butaságát jól ismertem,
ám ez sem zavarhatta e cselekedetet,
ezen első pillanatok örökre feledhetetlenek.
Első percekben még szavait sem követtem,
csak hangjában fürödve merengtem,
a végtelenül sugárzó rezgésben lebegtem,
betűit csak későbbi időben értelmeztem.
Az első karácsony este,
mi hangjának ismeretében ért engem,
Szenteste egy tv előtt fülünk hegyezve,
hallgattuk őt áhitatos néma csendben.
E mögött két ok is lapult,
nemcsak csodás, leírhatatlan áhitatunk,
hanem egy membrán recéit élesítgető fültanu,
az a törékeny műanyag burkolatú.
Forgatta a tv előtt vékony tekercsét,
csak a hangfogó meredt a dalnok felé,
ezért nekünk őrizni kellett minden rezzenés hangtalanságát,
hogy szemtelen tekercs-zaj közepébe más oda ne keveredjen...
A tragédia utáni fagyos jelenet
élénken szorítja össze ma is szívemet,
mikor az utolsó hír mondata bevégeztetett,
ott kuporogtam a már összekarcolt hangszóró mellett.
Testetlen ám nagy lelkek figyeltek reám,
s a hangot, messziségbe miként ment át,
éreztem, újra kell teremteni széttört álmok világát,
sátán képűeknek nem lehet hagyni a virágzó fák ágát!
Azon a napon, mikor testét végleg befedték,
sokat sírt, könnyezett az ég.
Mi is álltunk lambériás szobában,
hallgattuk, mi történt e szomorú pompániában.
Ugyan azon magas hangszóróból
jött a tüzes vasként súlytó millió szó,
képet, miket mások fájdalommal néztek,
engem a hangok csatabárdként lélek-tövig értek.
Itt is honolt írtózatos csend,
ekkor a fagy, a köd szorongatta fásult szivünket,
megtartó kezek őrizték zokogó, törött lelkünket,
az imádság, gyász áhitata járta át szellemünket.
Olykor arcunk kezünkbe temettük,
néha egymás tenyerét ujjainkra illesztettük,
tétova lehelletben állt meg a görbülő száj,
volt, ki úgy érezte: Teste levegőtlen, de élni muszáj...
Látod, micsoda dráma hullott reánk?
S mégis, voltak, kik űztek komédiát,
kik a tömeg közepében maszkjuk festményét játszották,
csepp őszinte megélésük sem villant fel,
előttük csupán silány színdarabként illant el.
Később létezett egy emlékhely,
mit bár minden percben megaláztak,
mégis ő erejét ott megleltem,
kinyilvánításom kitörő énekemmel tehettem.
Álltam a színpad hangtér-közép pontján,
a dalt zengtem, mit Ő számára írtak,
ám úgy tudjuk, nem rezzent már saját hangján,
de átéltem, és formáltam: "Szívem húrjain...." f-molban dallamát...
Hallottam ott, kik szintén benne éltek,
mikor neki, s róla énekeltek,
kiket követőként örömmel megszerethettem,
s olyanokat, kiket száraz fadarabként elfelejthettem.
Emlékezetes hosszú zenés mulatság
kedves már ismert régi barátommal,
mikor 36 hangú hangjegyeit zengtem furulyán,
éreztem, állok a diadal-létra tetőfokán.
Nem azon okból, mert én játszottam,
csak azért, mert Őt dallamra formáltam,
s főként, mert volt, ki így örömmel hallgatta,
pedig hangját valahogy ki nem állhatta...
S ha eként legalább befogathatják,
én gyorsítok az úton, zengem hangját,
szövegek, szavak csak képzelet mezején úsznak,
szóljon hát érte a betűk nélküli furulyám!
S most elérkeztem a te képedhez,
a kusza, és morzsás jelenetekhez,
oly törékeny, víz cseppekként képlékeny,
mégis formába fonom, keretre téve.
Azon a lágy szellős májusi napon,
űltem a vonalas terítővel fedett asztalnál,
testem fájdalmasan küzdötte magát a sok színű hangokon,
lelkem figyelt, s testem is megállt a figyelő szónál.
Hogy hiánytalanul koncentrálhassak,
épp az említett merev helyzetbe kellett maradjak,
minden hangjegyben hajszál pontosan elmerüljek,
ám lélekjelenlétem volt sok, asztal alá nem kerültem.
Ott és akkor még azt sem sejthettem,
hangod mely iránybol érkezik,
csak a foghatatlan, láthatatlan szál kötődik,
a szellem végződései az emelkedő hang-hegyet keresik.
A g-mol dallam hirtelen felzengett,
féktelen hőfok körbe kerített,
egy hamar illanó béke testben s lélekben megszelidített.
Csak a szám nem tudott hallgatni: kérdezett, kérdezett!
Régi hangnem után kérdezett,
persze választ ott és akkor nem lelhetett,
dehát honnan tudhattam volna azt,
hogy hangneme mindenkoron azonos, mindig megeggyezett!
Furcsa erődet szivembe mélyen belevéstem,
akkor még értelmem utol nem érte nevedet,
töredezett hangod mögött a tiszta hangképig mégis elvezetett,
lassan a hangsorok osztatlan fontosságát megértettem.
E vihar verte képletet hoztam magammal,
javítgatom, építgetem, formálom hangokkal,
kéz a kézben épülő, s omladozó hangsorokkal,
szépítgetem néma, hangos, vagy túláradó dallamokkal.
Elfogytak a képekbe írt szavak,
csak cseng tovább a hangjegyek halmaza,
a csend összehajtogatta domború vetítő vásznamat,
egy alázattal kiterjedt hangsorral zengve megáldalak!
2015. október 3.
