Képek az ablakban
A buszmegálló zsúfolásig van emberekkel, az aszfalt és a beton összegyűjtötte a nap minden melegét, harmincöt fokot mutat a hőmérő, meleg van. Néhány fát a beton fogságába ültettek, a gyökerek, hogy a fa élni tudjon, megemeli a betont, ami forróságot lehel, mintha sóhajtana. Várom a demjéni buszt. Ránézek az órára, ami hol az időt mutatja hol a hőmérsékletet. Mindegy hány fok van, tűz a nap, esik az eső vagy éppen mínuszok röpködnek, én minden szerdán megyek apámhoz Demjénbe, az év minden évszakában.
A busz elhagyja a hőforrást és már lassan lehet látni Demjén házait. Ma felbosszantott egy kollégám indulás előtt, de már nem haragszom.
- Hogy van ez, hogy te minden szerdán elmehetsz?
- Megbeszéltem az igazgatóval, az apámhoz megyek.
- A fizetésedből akkor levonja ezt a heti két órát?
Nézek rá, még szóhoz sem jutok, amikor az igazgató lép be. Hallja is, amit beszélünk.
- Nem, nem vonom le. És ő minden szerdán mehet az apukájához. Igényes a munkájára, és ha a határidő miatt maradni kell, mindig marad szó nélkül. Azt nem veszed észre?
A kollégám elsomfordál. Amikor eljövök, utánam szól.
- Szia, te kivételezett. - A hangja nem ellenséges, inkább évődő.
Ránézek, mosolyog.
Beér a busz a megállóba, ahol le szoktam szállni. Apám ilyenkor mindig kint van már a kapuban, vár. Most nincs ott. Lassan beérek a lugas alá. Hallom a hangját:
- Ó de szépen megnőttél, milyen nagy vagy már, és milyen egyenes a törzsed!
Apám észre sem veszi, hogy odaértem. Az udvaron az akácfához beszél. Összerezzen, majd zavartan nevet.
- Szia kisjányom, én meg az akácfát dicsértem. Nézd már, még beszéltem is hozzá - néz rám, és várja, mit szólok mindehhez.
- Én is szoktam beszélni a növényeimhez.
- Igazán?
- Igazán.
Helyet mutat maga mellett a lócán. Leülök mellé. A táskát, amiben a tiszta ruhákat hoztam, csak leteszem a lócára. Az öreg lóca egyet nyikordul, sokat tudna mondani, ha beszélni tudna! A minap az öcsém is itt járt, de sok munkája miatt csak rövid ideig. Néhány szót váltottunk, aztán a lócához ment, és megnyikorogtatta a bábut. Csak egymásra néztünk és mosolyogtunk, úgy mint régen. Nem kellett ahhoz szó, hogy tudjuk, a másik mire gondol. Mert a tárgyak is mesélnek a régi idők emlékéről, amíg van, aki meghallja azt.
- Nézd! - Apám a különálló kis szoba ablakára mutat.
Látom, egy fényképkeretben több képet válogatott össze. Ott van az ablakban, ha arra néz, látja. Ha ugyan látja, mert nagyon rossz a látása.
- Apu, innen nem is látod jól.
- De hogy is nem.
- Szinte kizárt.
Közelebb megyek az ablakhoz, és nézem a képet.
- Látod, a bal felső sarokban Édesanyád iskolás képe van. Nézd meg, milyen szép volt, már kislánynak is.
A hangja teljesen ellágyul. Egyébként erőteljesen zengő hangja van. Most lággyá válik, mint a selyem. Aztán sorolja, hogy a többi képen ki van.
- Látod, hogy tudom?
Rájövök - a képet nem láthatja, csak belül, egészen legbelül. Kicsit csend lett, most nem kellett a szó.
- A Jánosi tanyán készült, ahol született és ahol felnőtt. Szerette a Jánosi tanyát, mindig úgy emlegette.
- Nagyon szerette azt a földet?
- Úgy, mint Te Kömlőt és az ugart.
Csend van. Ránézek, és tudom, hogy most lát mindannyinkat az ugaron, gyerekként szaladgálni. Mert kell a csend is, hogy az ember látni tudjon, úgy igazán és legbelül. Aztán a ráncai teljesen elsimulnak, az élet teleírta az arcát ránccal, láthatóvá tette a küzdelmet, amit életében vívott.
- Jánosi tanya Kömlő és Sarud között van, egy kis földút vezet oda.
Újra csend következik. Most a Jánosi tanya felé megy, képzeletben, a ringó búzatáblák mellett, amit néha tarkít egy-egy búzavirág. A távolban már látja a tanya épületeit, ott ahol a föld az éggel összeér, és azon a földön olyan emberek születtek, mint az én Édesanyám.
- Anyukád haja szőke volt, mint a ringó búzatábla.
Lám csak megint tudtam, mire gondol.
- Itt a napon tönkremennek a képek, apu. Most is ide tűz a nap, és már kezdenek kifakulni. Az enyészetté válnak. Kár lenne értük.
- Azt mondod, kisjányom? - Ez a szó: kisjányom, ahogyan kimondja, íze, zamata és tapintása is van. Bársonyos tapintása.
- Azt.
- Hozd ide.
Odaviszem a képet, a kezével megérinti.
- Amelyiket szeretnéd, vidd el magaddal, ott jó helyen lesz.
- De apu, ezeket te nagyon szereted!
- Csak válassz, és vidd!
Tétován nézem a képeket. Melyik legyen hát? A Jánosi tanyán készült képet választom.
- Én ezt választom, de neked is kedves ez a kép, apu.
- Csak vidd, én úgyis látom. Hogy vagytok, kisjányom, mi újság nálatok?
Ránézek és a mondanivalóm közül kihessentem a rosszat, mint a búza közül az ocsút. A tiszta búzát hagyom meg, azt mutatom felé. Csak a szépet és a jót mondom. A többi az én dolgom, majd lerendezem, ha kell, küzdök érte, hogy az életem olyan legyen, amilyennek szeretném. Most minden rendben van. A mosolya mindennél többet ér. Kiül az arcára a nyugalom, tehát nagyon jól megy a sorom. Amikor Édesanyám nagyon beteg lett, akkor tanultam meg, hogy csak a jót mondjam, ne terheljem a gondjaimmal. Csak a jót, hogy nyugodt lehessen az életem felől. Közben a kiválasztott képeket a táskámba teszem. Figyeli a mozdulatom. Kicsit biccent a fejével, a képeknek jó helye lesz, gondosan raktam el.
- Jaj, már előbb kellett volna. Meglepetésem van neked - ugrik fel a lócáról. Az ajándékozás öröme tíz évet fiatalít a mozgásán.
- Vettem valamit, gyere.
A hűtőből egy hatalmas dinnyét vesz elő. Mosolyog, huncutság csillan a szemében, ezt jól kigondolta.
- Ez nagyon jól fog esni, ekkora hőségben. Apu, miért nem ettél már belőle?
- Úgy-a, még mit nem. Téged vártalak!
- Ilyen nagy forróságban kell a folyadék, miért nem szegted fel?
- Nem és punktum - mondja határozottan, mint kisgyerekkoromban, amikor elhatározta, hogy nem enged. A ráncoktól barázdált arcából a szeme ugyanazzal a nézéssel néz rám, teli van szeretettel és egy csipetnyi huncutság csillan meg benne.
Esszük a dinnyét egymással szemben, beszélgetünk. Nem kell sokat beszélni, mert apám szerint a sok szónak sok az alja, ha két nő találkozik, akkor az heti piac, ha három - az már országos vásár.
Régen, még gyerekkoromban, az esték gyerekzsivajjal teltek az asztal körül. Apám egyik este a szokásostól is hallgatagabb volt. Majd az asztalra csapott.
- Csend legyen, vagy én hallgatok!
Táncoltak a tányérok az asztalon, még a petróleumlámpa fénye is megremegett.
Eddig is csendben volt Édesapám, mi lesz akkor, ha ő hallgat? A kíváncsiságtól újra zajongani kezdtem, majd néztem a szüleimet. Édesanyám mosolygott az apámra, a tekintete azt mondta neki:
- Csak gyerekek és a mieink. Édesapám is mosolygott, és a nézése ezt válaszolta:
- Tudom, hiszen én is szeretem őket - mosolygott, és ez a mosoly elterült, mint a kiöntött méz, és a színe is olyan volt, aranyszínű. Akkor azt gondoltam, milyen érdekes, a mosolyok is beszélnek, és van színük, illatuk, tapintásuk.
Azon kapom rajta, nézi, hogyan eszek. Mosolyog.
Még hátra van, hogy rendbe tegyem a konyhát, elmosogassak, eltegyem a tiszta ruhát, összeszedem a mosnivalót, amit haza viszek.
- Apu jó neked, te voltál a tengernél - évődök vele. Tudom, hogy a szó fogva tartja, és míg elmeséli a történetet keserűen a fogságáról, mindig ugyanúgy, hűen önmagához. Addig elvégzem a munkát. Mire vége a történetnek, készen is vagyok, és akkor mellé ülök, és együtt érzően átölelem a vállát.
- Ne haragudj, hogy felidéztettem veled!
- Ugyan. Nem számít. Most itt vagyunk, ez a lényeg.
- Igen, ez a lényeg, te nagyon bátor voltál.
- Az már igaz.
- Készülnöm kell.
- Kikísérlek.
- Jó gyönyörű nyári este van.
- Igaz.
Felszállok a buszra, még utánam szól:
- Csókolok mindenkit. Vigyázz rá!
- Úgy lesz- a táskámra mutatok, amiben a fénykép van.
Mosolyog és bólint. Tudom, addig néz a busz után, amíg el nem kanyarodik az úton, még egy kicsit tovább is, ezen a gyönyörű nyári estén, mint mindig.
*
Most itt van a kezemben a kép. Nézem az én drága Édesanyámat. Ott áll tízévesen, büszke Vitkóczi fejtartással. Nem tudja még, mit hoz az élet, hiszen itt a képen csak egy kislány. Nem tudja, hogy olyan ember lesz a férje, aki még kilencvenegy évesen is szereti őt, pedig a családjából nem mindenki ért egyet a választásával. Némelyik testvére sokáig haragszik rá a választásáért. Könnyebb életet kívánnak neki, de jól választott. Olyan embert választott, akinek két dolgos keze és hatalmas szíve volt. Nézem a képet. A férjem mellém lép.
- Az én drága jó anyám - mutatom neki. Kicsit elcsuklik a hangom.
- Sarudon most emléktáblát avatnak az ott élt emberek emlékére. Mindenkiére, aki ott élt valaha, az Édesanyáméra is. Még soha nem jártam ott, elmennék arra a földre, jó volna látni azt a helyet, ahol Édesanyám a gyerekkorát töltötte.
A képről iskolás gyerekek néznek rám. Vajon mi lett velük, mit hozott nekik az élet, hogy vészelték át a kegyetlen háborút?
Apám megtanított a csendre. A csend, ami körülölel, és mégis megelevenedik minden. Itt őrzök hát belül mindent, hogy egyszer el tudjam mondani az unokáimnak vagy bárkinek, akit érdekel. Nézem a képet és felelevenedik, amit mesélt Jánosiról Édesanyám.
A szerzői jogi védelem automatikusan, a mű keletkezésével, a törvény erejénél fogva jön létre, nincs nyilvántartásba vételhez, bejegyzéshez kötve [Szjt. 9. §-ának (1) bekezdése].
A szerzői jogok a szerző életében és halálát számított hetven éven át, az ún. védelmi időn belül részesülnek védelemben. [Szjt. 31.§ (1) és (3) bekezdés
Veres Tamásné
