Kérdőjelek zivatarban
Hangsorok dalnoka. Levelem írom kettesben neked a mélyről jövő kérdésekkel, a fel nem fogott eszméletekkel, beszélek tétova betűkkel s kérdőjelekkel.
Megannyi dübörgő zajtenger emelkedik
a magasból zuhannak le ránk,, törvényüket szegik, s tobzódnak Földön s felette, álságos Isten-mímelés végzetesen őket meglelte.
Annyiszor s oly hosszú ideje
tőrnek meg életeket, seregnyi lelkeket,
őket pedig démonizálják kerékbe vetve
a hit nevében sátánkodó kegyetlenek.
Fegyver s vér szava körös körül pereg,
zúgolódik milliárdnyi léleksereg,
de még túl sokan vannak helyeslést intő kezek, kik zombiként hírdetik: A halálzápor az Istenszeretet.
Tudod, e zűrzavaros hangok igazságot követelnek, nem hagyják, hogy lét bármely része szótlanul tova menjen, ének, s szavak rengetege, versek ezre kép és némaság, fohász kér írgalmat esedezve.
Mondd, hogy lehet emberi lét íly elveszett?
Miféle belzebúb erdeje, mely lesz ezen lelkek végzete?
Hogyan képesek elvenni a kollektív erőt hitet belőlük, amelyben minden ember jónak született?
Anyai ölelés helyett jut nekik gyűlölet csepje?
Vagy tán untalan sugároznak élet ellen halált szívükbe?
Tele vannak ördög által teremtett eltévedt elemekkel, üressé vált káosz lett elméjük minden szeglete.
Mit tudsz mondani e félelmes percekben?
Bár meglehet, szavak már nincsenek,
de tán még akadnak reményt hozó énekek.
Ha úgy kívánod, ne szólj, csak tárd ki éneked!
Mondd, mit tegyünk lelkünk rejtekén,
hogy békét teremthessünk fájdalom helyett, hogy senki szívéből ki ne aludjon az örök remény?
Imára, s ölelésre hajlik most sok szerető kéz.
El tudod képzelni, mi járhat e megőrült fejekben, az álmokfutó szétesett létű rezgésekben?
Van bennük holmi régi elfelejtett dallam, vagy helyüket már rég átvette az üvöltő jelszó halmaz?
Mert fegyver-házakat hordanak szerte minden felé, letépik akit csak érnek, lelkeket, testek kezét.
Mert nem ismernek könyörgést, csak feltétlen szenvedést, cseppnyi tétova gondolatot sem hallanak, pedig az oly kevés...
Testvér bátyját, öccsét siratja,
s nem haláláért, hanem mert létét eféle tettre adta, s megtörte élet mivoltának mindenkori törvényét, a család szabad, befogadó szentségét.
Mondd, van mondatod, egy hangjegyed,
csak egy, miként kellene imádkoznunk helyesen?
Honnan lehetne újra formálni az egyetemes szeretetet?
Konokul tiltakozni?
Vagy utolsó lehelletig zengeni tűzzel égő énekeket?
Talán jéggé dermeszteni a megzabolázott elme töredékeket?
Táplálék nélkül hagyni e szénné perzselt talajt, míg végül halovány hallkíthatatlan figyelmeztető ereklyéjük marad?
Kérdések véghetetlen sora áradna még,
de vége érhetetlenül nem hajtogathatjuk: Miért?
Megszelidül az értelem, csend lesz egy percre.
Nézd el nekem, hogy sok kérdőjelem reád szegeztem.
Ám jól tudom, Földi léteddel érzed e kegyetlen rezgéseket, s nem sejtem, hoz-e gondolatod hozzá éneket?
Létednek azért mégis kívánok kifogyhatatlan szeretetet, dalból fakadó megvilágosodást pedig a tobzódó ellentetteknek!
2015. november 18.
