24. Két évvel később
Ahogy februárban még csak-csak elmúlt a veszély, úgy kaptam meg újra az invitálót, december elejére.
Hát ez még nagyszerűbb!
No de hát nem lettem vóna önmagam, ha nem előzöm meg a bajt.
A bokám ugyan már teljesen meg gyógyult, de csak februárban szedték volna ki a platinát.
Azért volt így előre kiírva a műtét, mivel egy drága, sorszám szerint nyilvántartott anyag, amivel például külföldre is csak kiviteli engedéllyel léphettem volna.
Abba az évben vééletlenül, ééppen nem akartam külföldre menni.
De hát csak nem fogok katonásdit játszani, ilyen beteg lábbal!
Ennek megfelelően viselkedett a lábam is.
A 6 csavarból az egyik már legalább 5 miliméterre kiállt, merthogy a szervezet szabadulni akart a betolakodótól.
Ezzel mentem be a Karolinára, a klinikára.
Doki ránézett, és közölte, hogy ez semmi, egy ilyen stramm szervezet még kibírja így februárig.
Nono!
Nem úgy van az ám!
Lesz szíves ezt is elolvasni hozzá.
És az orra alá dugtam a behívómat.
A következő mondata már imígyen hangzott:
- Emmá döfi!
A láb állapota súlyos, és azonnali műtétet igényel...
Úgy is lett.
December '20.-ára ki lettem írva, a súlyos, eltávolító műtétre.
Amúgy tényleg nem volt egy egyszerűvarratkiszedés, hiszen újra fel kellett tárni, kicsavarozni az egyébként addigra egész kellemesen benyőtt vasat, majd visszavarrni.
Így is eltöltöttem bent vagy 3 napot.
Azért a vérszipolyra már nem volt szükség, és a varratokkal is szaladgálhattam, és csak két ünnep közt kellett visszamennem varratszedésre.
Mondjuk még említésre méltó volt az a tény is, hogy mielőtt hátba szúrtak volna, megkérdezték, hogy hozzá járulok-e ahhoz, hogy ezt az újfajta érzéstelenítőt rajtam próbálják ki.
ÉÉN marha!
Aláírtam.
Csak amikor a 4. napon haza mentem, akkor mondták meg, hogy sajnos az elő szokott fordulni, hogy a hatása elmúlása után még kicsit fájhat a fejem.
Fájt is.
Még a varratkiszedéskor is.
Most már el is merték mondani, hogy hát igen, e miatt csak kísérleti anyag, mert az emberek felének utána legalább 1 hónapig is fájhat a feje.
Sajna nem tudtam betörni a doki fejét, mert nagyon fájt a fejem.
Szerencsére, csak két hétig.
Arra viszont pont jó volt ez az egész herce-hurca, hogy mesmeg ne tudjak bévonullani.
Ezt az oldalt már akkor lerendeztem, amikor a műtét ki lett írva.
Ám de, azért a kotonnák sem voltak teljesen hülyék, csak 80%-ig.
Már áprilisra újra küldték a papírt, de már csak egy 3 hetes variációra, és már csak őrmit akartak faragni belőlem.
Na jó.
Egye fene, ennyit még megteszek a kedvükért.
Meg már tényleg nem találtam kibúvót.
Hát be is vonultam.
A meghívás, még mindig a külső Váci úton elterülő nagyhírű Petőfi lakatnyába szólt.
Nekem akkor már volt egy 1200-as Zsigulim.
Tudtam is róla, hogy a laktanyával azonos közigazgatási területen nem parkolhat a sorállomány saját gépkocsija, de úgy döntöttem, hogy ez rám nem vonatkozik.
Úgyhogy reggel neki lódultam a Váci útnak, és 6-kor már a kaszárnyában vóóttam.
Össze állt a színtársulat, és megkaptuk az első eligazítást.
ÉÉN hoztam magammal a lopott 10 parancsolatot, a katonai szabályzatot.
Azért kellett ellopni, mert állítólag, leszereléskor, Kiskunhalason a rovancskor le kellett volna adni.
ÉÉN meg elsumákoltam, az étkészletemmel, és a derékszíjjammal együtt.
Hát ismét bele-bele nyalogattam, nehogy valahol nagyon kibasszanak velem.
Hát igen.
A nyelvhasználat.
Az első nap még mindenki teljesen hibátlanul beszélte az Európai nyelvek legékesebbjét, a magyart.
Aztán másnap fölriadtunk, és az egyik taxis kolléga megjegyezte, hogy:
- Jó reggelt Köcsögök!
Csak nem egy kib*szott kaszárnyában vagyunk? A k*rva Anyját!
És innen már csak a katonai szakzsargont használtuk, a legutolsó napig.
Az utolsó napon ébredéskor ugyanez a taxis kolléga köszöntött minket, a következő szavakkal:
- Jó reggelt Uraim!
A kávé már gőzölög az automatában.
Kérem Önöket, tisztálkodjanak le, kivételes figyelemmel a nyelvükre is.
Kávézás közben meg cseréljünk névjegyet, hogy kint is egymásra ismerjünk...
Na de térjünk vissza az elejére.
Az már tisztán látszott, hogy mi vagyunk a tartalékosok.
Miből is?
Ja, persze.
A mi gyakorlónk, vagy ahogy a határőrségnél hívták, a zsávolyunk volt a legtisztább, hiszen mi null kilométereset kaptunk a hadkiegen, mint tarcsisok.
A slapicok meg a már jól ismert szakadkában jártak fel s alá.
Nézzük a további előnyöket is.
Először is, tőlünk nem tudtak, de nem is mertek alakiasságot követelni.
Másodszor is, nekünk nem volt teljes időbeosztásunk, azaz akkor mentünk, és oda, ahová, és amikor akartunk.
Kivéve persze a szolgálatot, amit nagyon komolyan kellett venni.
Hát ennyi engedményt csak megengedhettem nekik.
Mi kaptuk a konyhán a legjobb falatokat, ami mellesleg még mindig csak egy aprócskával volt ehetőbb, mint a moslék, amit a desznyók kaptak.
De legalább a büfében megkaptuk a betétes paradicsomlevet.
Szóval, a Bladí Maryt.
Sóval, borssal, macskapöcse paprikával, és legalább fél deci Wodkával...
Vagy például bármikor kimehettem a kocsimhoz, a parkolóba, ami a laktanya előtt volt.
Az első napon körbevezettek minket a kaszárnyán, majd megbeszéltük a szabályokat.
Mármint hogy mit követel a piros könyvecske, és mit követelnek a tiszt eftásak, valamint azért a rend kedvéért a legminimálisabb elvárásokat is.
Ez már egészen úgy nézett ki, mint egy majdnem civil szolgálat.
Kezdett tetszeni.
Délelőtt iskola, délután szoli, a többi szabad.
A beosztásunkat is megkaptuk, mindjárt az első napon.
ÉÉN rögtön kikaptam a tutit.
Éjszakai ügyelet, a kikötőben.
Épp kezdtem volna interpellálni, de nem hagytak rá időt.
Másnap reggel aztán meg is kezdtük a tanulást.
Zseniális!
Kezdődik minden előről.
Előkerültek a 3 azaz három evezős ladikok.
ÉÉN már ismertem ezeket a szörnyeket a kisgéphajó vezetői tanfolyásról, de rajtam kívül csak egy volt HŐR volt, akinek már volt szerencséje a csudácskákhoz.
Amikor először kisétáltunk az öböl végébe, és vízre kellett volna szállni, akkor derültek ki a turpisságok.
Mi ketten, volt rocsós járőrök, csak pislogtunk, hogy honnan a francból érkeztek a társaink.
Volt közöttük legnagyobb részt nyulak, tudjátok, a gyalogos, vagyis az "egy bokor, egy hurrá", volt köztük hadtápos, eü katona, vagyis szanitéc, volt utász, de még előfordult egy-egy repülős, és tankos is.
Ennek a remek csapatnak pont a fele úszni sem tudott, tehát marhára kellett vigyázni, hogy vizet ne érjen a ruhájuk...
Na azért ezt az aranyszabályt sikeresen megszegtük, a megfelelő pillanatokban.
De egy közös volt bennük, hogy hajón egyikük sem volt soha.
Még kiránduló hajón sem, nemhogy még irányítani, és hajtani is kellett volna.
Hát óriási volt az első vízreszállás.
Szénné röhögtük magunkat.
A szokásos körözgetés követte a ladikba zuhanásokat.
Mi ketten meg máris versenyeztünk az öbölben.
Majd ebéd, és szabad idő.
Délután a többieknek elmélet, tanulták a vízi kreszt, amit akkoriban még hajózási szabályzatnak híttak.
Kettőnknek persze volt vizijártasságink, tehát fel voltunk mentve.
Mindjárt be is jártuk a laktanya területét, és felfedeztünk két salakos teniszpályát, a tiszt eftásak számára fenntartva.
Mivel az előző évben építettem a SZIKKTI-nek egy, akarom mondani 4 teniszpályát, azonnal megláttam az összes hibájukat.
Amíg a többiek már megkezdték a szolit, ÉÉN meg még vártam az éjszakára, elkezdtem dumálni a góréval, egy fiatal hangya eftással.
Elmondtam, hogy szerintem ezt rendbe kellene rakni, hogy lehessen rajta játszani.
Mire Ő rávágta, hogy:
- Minek?
Úgysem tud itt senki teniszezni.
Dehogy nem!
Hát ÉÉN.
Nosza, kijárt nekem egy kimenőt, amiből délelőtt 11-re kellett visszaérnem, megrendelve mindent, ami a javításhoz kellett.
Csak mondom, hogy már a második éjszakámat otthon töltöttem, az éjszakai szoli helyett...
Be is futottam, majd magamhoz vettem a másik hőrt.
Csupán csak egy kis fegyvernemi sovinizmus.
Neki álltunk, és másnap estére készen is voltunk.
Közben lenyomtam az első éjszakai szolimat is.
Azonnali szerelem!
A következő dolgok derültek ki.
Először is a kikötő nappali díszkivilágítással rendelkezett.
A laktanya felől, amerről az ellenőrzés jöhetett, nem lehetett elbújni, és mialatt átvágtak az alakuló téren, az legalább 10 perc volt.
Még a süket is meghallotta, hogy jön valaki, aztán csak egy pillantás, és már fel is lehetett szólítani a közeledőt, természetesen a sötétbe burkolózott állóhajóról.
Közben az embör fia felöltözött, felkapta a puskáját, és már lehetett is ellenőrözni.
Ja, még a TV kikapcsolására is jutott idő.
Igen, a TV kikapcsolására.
Mert ott még az is volt.
Meg rádió, lemezjátszóval, meg tea főző, kis hűtő, meg egy kényelmes kanapé.
Mi kellhet még, egy ilyen szoli helyhez?
A sör.
Később lett az is.
Még vagy két napig csak locsolgattam a pályát, és hajnaltól meg száradozott.
A hét végére már egészen jól beiszapolódott a pálya.
Azért a csábító játék helyett inkább haza mentem.
Következő héten mindjárt beérkezés után elővettem a tenisz szerkót, és a hangyával ütöttünk is párat.
Sajnos, Ő valóban tudott teniszezni, velem gyökeres ellentétben.
No de végül mégis csak elkerültem a totális megszégyenülést.
Miután ugyanis jól bemelegítettünk, vége is lett a napnak.
ÉÉN márdélután 6-kor kimentem a hajóra kicsi zenét hallgatni, és dumcsizni.
Erre mikor belépek a kajütbe mit látok?
Zsugáznak a fiatalok!
Szolgálatban!
Égbekiálltó!
Megnyugodtam.
Ebben a korosztályban is megvannak az utódaim.
Mondok, akkor kiolvasom az Esti Hírlapot, mert ÉÉN meg a kártya, az két külön világ.
Majd amikor a srácok előhúznak a lábuk mellől egy-egy söröcskét, kicsit eltátom a számat, majd legorombítom Őket, hogy:
- Mi az ŐŐŐRdög!
Sörözgetünk szoliban?
Végre engem is megkínáltak.
Elkezdtem firtatni az eredetét, mire mondják, hogy csak kiugrottak a Megyeri Csárdába, és ott a Marcsi már tudja mi kell.
Hogy, hogy nem, felkeltették az érdeklődésemet.
Elmesélték az ösvényt, amin egy 3 perces séta után belebotlunk a Csárda hátsóbejáratába.
Később ki is kísértek, és bemutattak a csajszinak.
Este 10 után, amikor már nem volt bejárása senkinek a hajóra, megint átmentem, és bevásároltam néhány sörövicskét.
Ez volt az a pont, amikor másnap reggel kérvényeztem, hogy engem ha itt vagyok, akkor osszanak be a kikötőbe, éjszakára.
A katona társaim meg tök hülyének néztek.
Pár remek éjszakai szoli, és már el is jött a csütörtök, amikor egy ales megkérdezte, hogy ki akar földet ásni.
Ez megint csak kevesünknek tetszett.
ÉÉN úgy gondoltam, hogy bármi jobb, mint a kaszárnya belülről.
Úgy is lett.
Amikor már összeverődtünk már vagy 8-an, akkor mondta csak meg az Ales, hogy mindössze arról van szó, hogy Alsóörsön van egy tanyája a hegyen, és csak saját zsebre viszik föl odáig a csatornát, az meg nem két fityinka.
Ha legalább az árkot kiássuk államköltségen, akkor már csak a bekötést kell kifizetnie, mert a csöveket már ellopta hozzá.
Cserébe a műtét 1 hetes.
Addig van szállásunk az Ő házába, és minden ami kaja, vagy sör, azt meg ingyen kapjuk a strandon a Macájától.
Csak az asszony meg ne tudja.
Szerencsére a nem létező autóm a parkolóban állt, és mindenkinél ott volt a bevonuló, avagy leszerelő civilje.
Így aztán villámgyorsan által ötöcködtünk, és a két autóval, a másik egy raj-gaz volt, nekilódultunk a híres, hírhedt M hetesnek.
Az első talcsi a Fészkesfehérvári kagylóskútnál volt.
Mondtam a Górénak, hogy nem lehet eltéveszteni, mert pont a 66-os kavicsnál van.
A 60-asnál volt.
Minő pech.
Azért Ők sem mentek túl rajta.
Pisike, kakika, kávécska, pogi.
Fizet a gazda.
Aztán még megálltunk Kenesénél, végülis onnan már az Ales vezetett, ÉÉN meg szépen libasorban követtem.
Kora délután, úgy 2-3 tájban megérkeztünk.
Megálltunk a strand bejáratával szemben lévő utca sarkán, és onnan az ásatások mellett elmenve felsétáltunk a tanyára.
Mit mondjak.
Volt vagy 300 méter, és legalább 10%-os emelkedő.
Megijedtem, és még meg jogosan.
Igeeen.
Oda kellett feljutni az ásással, mégmeg max 6 nap alatt, hogy még egy kis pihenő is beleférjen.
Megkaptuk a szerszámokat, és neki álltunk ásni.
Mintegy 3 órácskát ha dolgoztunk, amikorra már ki voltunk, mint a libák.
Legalább is ÉÉN egészen biztosan.
Persze voltak, akik tudtak dolgozni, de ÉÉN mindig is rettegtem azoktól a szerszámoktól, amiknek nyele van.
A földtúráshoz szokottak szépen, látványosan haladtak is, de ÉÉN csak innen oda, és onnan meg ide tologattam a földet.
Nem lesz ez így jó.
Estére lementünk a strandra, és fejenként egy-egy méteres kolbász, meg pár sör mellett próbáltuk megváltani a világot.
Az Ales, még aznap éjjel haza ment, mi meg egy igen jót aludtunk.
Másnap reggel 6-kor ébredtünk, és először egy kis reggeli feredőzés, kis lángos-sör kombó reggelire, majd indul a gálya.
ÉÉN már 9-kor elfáradtam.
Mondtam a srácoknak, hogy ÉÉN most kicsit körül nézek a környéken.
Persze, hogy mindenki jött velem.
Séta közben, pár száz méternyire észrevettem egy keskeny kanalas markolót.
És támadott a szikra.
Megkérdeztem emberünket, hogy mégis mennyiért csinálná meg azt a 300 métert, az Izé-bizé utcában?
Azt mondta, hogy 2000-ért délutánra már kész is.
Mancsoltunk, és egy óra múlva már el is kezdte.
Ugye az történt, hogy az a 2000, az fejenként csak 250 Ft, és annyi meg mindenkinek lapult a zsebébe.
Este aztán, amikor elkészült, kifizettük, és elintegettük.
Aztán nyomi-nyomi a strandra.
Mikorra a negyedik napon megérkezett az Ales, mi már szépen lebarnulva, néhány leányzó kíséretében pancsiztunk, és még csak nem is a sörben, hanem a Balcsiban.
Nézett ránk, mint borjú az újkapura, meg forgatta a fejét, hogy már ki is van száradva a gödör széle, tehát már rég készen vagyunk, de állta a szavát, és még 3 napot maradhattunk.
Mellesleg az utolsó napra már be is volt kötve, csak agyagot nem tudott szerezni, hogy lefedje vele a csatornát.
Ezzel úsztuk meg, a föld visszahányását.
Vasárnap este meg már újra a kaszárnyában találtuk magunkat, és éjszakára már el is kvártéjoztam magam a hajón.
Az utolsó 5 napban már csak 1 említésre méltó esemény történt.
Bár poénosnak tűnik, de ha belegondolok, hogy a dolog valóban megtörtént, már semmi kedvem sincs mégcsak mosolyogni sem.
A történet arról szólt, hogy a laktanya parancsnok eftás volt az ügyeletes tiszt.
A nevét már nem tudom, mert annyira fontos személyiség volt.
Szóval, egyik nap csak azt hallom, hogy úgy este 10 körül egy lövés dördült el.
Erre azonnal csőre rántottam a kalasnyikovot, mert túl közel volt, és egy perc múlva már jött is a másik, majd még egy perc, és sorba, a többi, egy komplett tár, a Parabelllumból.
Aztán kiszoltak a laktanyából is, hogy teljes készültség, és küldenek erősítést is.
Na mondok: Most üt be a krach, amikor holnapután le kellene szerelni!
Majd jött az erősítés, és elmesélte a sztorit.
A Pk már odabent atom részegre itta magát, amiben ugyan semmi újdonság nem volt, csak máskor ilyenkor szépen elvonult aludni, és reggelre már egész emberi formátuma lett.
Most azonban felcsatolta a szolgálati marok lőfegyverét, azaz a pisztolyát, és kivonult a Megyeri Csárdába, utánpótlásért.
Amikor odaért,azonnal magáévá tett egy deci páleszt, majd megszólalt, hogy:
-Na! Most mindenki szépen vonuljon a bal sarokba, mert a jobb sarokba lövök.
Erre mindenki ránézett, és természetesen maradt a helyén.
Mindaddig, amíg a baromarcú tényleg be nem lőtt a jobb sarokba.
Akkor aztán egymás hegyén-hátán rohantak a bal sarokba.
Ekkor jött a narancs ízű meglepetés.
Mesmeg megszólalt az öreg.
- Na, most akkor mindenki rohanjon a jobb sarokba, mert a bal sarokba lövök.
Pánik szerűen átrendeződött a korcsma népsűrűsége.
Azaz, mindenki igyekezett mihamarébb a jobb sarokba érni, még a lövés eldördülése előtt.
Ez is sikerült.
Ám az Öreg disznó nem hagyta annyiba a dolgot, és elkiáltotta magát, hogy:
- Most meg mindenki szaladjon ki merre lát, mert én össze-vissza fogok lövöldözni!
És meg is tette.
Csak az Isteni csodán múlott, hogy senkit nem sebesített meg.
Mire kifogyott a tár, addigra már a riadó csoport is megérkezett, és azonnal földre vitték az Öreget, lefegyverezték, és megbilincselték.
Azonnal begyömöckölték a riadó kocsiba, és soha többet nem láttuk.
Így a végén mégis sikerült a megadott időpontban leszerelnem, és végre nyugodt voltam, az őrmesteri kinevezésemmel, és azzal a tudattal, hogy megvolt az átképzés is.
Ebből arra következtettem, hogy ha csak nem tör ki a 3. világháború, akkor már további használat nélkül fogom leadni a katona zsákomat, az obsit átvételekor.
Nanáá, hogy nem így lett.
...
