Kéz koppanó ablakai
E levélben egymásra borulnak
események, gondolatok, múlt, jelen,
sok töredék, félszavak, mik az út porában vannak,
és kérdések, mik válasz nélkül maradtak.
Tudod, nekünk e hét egészen
képnélküliség sok színű világáról szólt,
rácsodálkozhattakk mindenféle furcsaságra, kik beléptek,
persze, nekünk mindenképpen természetes.
Megtapasztaltunk érdeklődést, olykor félelmet,
megszeppent, értelmetlen vélelmet,
kisebb gyermek, nagy kamasz,
felnőttek, és idősebbek, sok újat együtt hallgattak.
Mutattuk az ügyes segéd ezközöket,
volt ott beszéd alapú, és braille,
braille írógép, tábla, számítógép,
virgonc természetű okos vezető kutya...
S akárki, elmondta, vagy némán elhallgatta,
bizony mindet egy-től egyig meglepve megcsodálta,
s ki tudja, addig erről mit gondoltak?
Talán valamit némelyek maradandót megláttak.
S eljött a mai nap,
keretet adtunk e gondolatnak,
díszes alapra helyeztük sorstársaink néhány versét,
keretként illettük közéjük pár szép zenét.
Mert méltóságot kívántunk e napnak,
nem gőgbből, megszokásból,
csupán elköteleződő szeretetből,
hálából, a jóság öröméből.
S hogy lassan végetér e nap,
elfogott kérdés, és kósza gondolat:
Vajon, máshol miként ünnepelnek?
Országunkban ilyenkor szerteszét szállnak a hírek.
Rádió, olykor a tv,
jót és más semmiséget is zeng még,
a legszebbek közösségek tettei,
azok szavai, kik szívből zengik.
Mindenféle versek, muzsikák csendülnek,
gondolatok, újítások előkerülnek,
s van, ki később olvad feledésbe,
ám mindig lesz, ki ekkor villámlik fel megértésben.
Úton hazafelé észrevétlen ezt kérdeztem:
Most éppen e napon mit teszel?
Dallal szövöd társaiddal hanghálóval köteléked?
Teremben, vagy tér közepén hangsorból zeng az ének?
S egyáltalán nektek mit hoz ez az ünnep?
Koppanás kezedről út kövén visszaverődve
vasból, fából, műanyagból kong e benne?
Akad-e egyel több ponthalmaz papír ujhegyedre?
Feltűnik-e egy is, ki rég elfeledett,
vagy épp most ismer meg egy arra tévedt?
Felveri-e út porátt régi hallgatóid visszaemlékezése?
Hallod-e, ha elsuhan egy hangjegy melletted léggömben?
Szabadabbe ezen órákban a zárt falak ajtaja?
Az áruló láthatatlanságok ekkor kis időre elhallgatnak?
Lehet-e elejtett szavad e nap éjszakájában?
Egy gondolkodó újra gondolja-e hitét forma-hang világának ártatlanságában?
Lopott hangok hídján összekötve
végig sétáltunk napunk kicsiny szegletében,
kötöttünk egybe régmultat, közeli jelent,
belecsempésztem a kimondatlan szimbólumot az esténkbe...
Megvallom, nem tudom, mit mondhatok,
s mit kell óvatosan elbújtatnom csendben.
Nem tennék én gondolattal sem rosszat,
ám ismeretlen előttem, mely tettektől kell elmém óvjam...
Lassan befejezem levelem,
többet ma már nem kérdezek,
szépeket most is kívánok neked,
hisz mindig van, mit szívből lehet...
Ma éjjelre tartalmas álmokat,
bár nem sejthetem, miként éled álmaidat,
én sok számú, végtelen kezekkel,
álmomban mindent befedő, megjegyző ujjhegyekkel.
Éjelli álom lopakodó mélységében
szallagon hangszerből hangsor száll feléd,
az éji órák beszédes csendjében
zeng lágy fúvósból hangokon átfedett dal lelkedbe.
Emlékezz hát álmodra,
mikor a rezzenő hanghullám szól távolban,
mert tudom, felismered szándékot, erőt a beburkolt dallamban,
teljen most örömöd e napban!
2015. október 15.