18. Kézfogás a Kaszással
Aki fegyverrel foglalkozik, annak előbb-utóbb a vért is meg kell szagolnia.
Ez nem egy kellemes történet, de mindenképpen szerves része sorkatonai szolgálatomnak, sőt, az egész további életemnek is meghatározója.
Egy szép tavaszi napsütéses reggel egyedül mentem ki szoliba.
Az ÉÉN feladatom az lett volna,hogy készítsem elő a hajó üzembeállítását.
Azért indultam reggel 8-kor egymagamban, mert több mozgás kellett a területen, hogy az illentájt, tavasz eljöttével már kezdődő próbálkozások a tiszán való kiúszással is megelőzhetőek legyenek,, és egyszerűbb volt a határsértőket a mélységi területeken elfogni.
Így minden egyes szolihelyre más-más időpontokba sétáltunk ki is, meg befelé is.
Így aztán folyamatos mozgás volt, a határőrizeti területen.
Nosza, ki battyogok.
A faluban még elbeszélgetek egy-két falubélivel, majd áthatolok a teljes ártéren, kezdve a holt-Tiszai földhídtól, egészen az élő Tiszáig, aminek már kezd emelkedni a vízszintje.
Csudálatos nap, friss, még kicsit meg-meg borzongató levegő.
Minden Tele boldogsághormonokkal.
Remélem, ma is lesz látogatóm.
9 után kicsivel már a vizen legeltetem a szemem.
Azt tudom, hogy a Barnás járőr csak 10-kor indul, és 11 tájban érkezik.
Tudtam a srácról, hogy most jön vissza otthonról.
Ez volt az örsről az első eltávja, előtte még Halasról járt otthon.
Azt is tudtuk, hogy szerelmes volt, mint az ágyú.
Meg azt is, hogy csak kissé hisztérikus, cserébe iszonyúan féltékeny.
Márpedig a seregben 99%-ban megszakadnak a kapcsolatok.
ÉÉN is úgy búcsúztam bevonuláskor a szerelmemtől, hogy ÉÉN az enyém, Te a Tiéd, aztán majd mögláássuk, mit hoz a jövő.
Hát az legalább úgy is lett.
Szóval, háromnegyed 11 körül mozgást észlelek a Barnán.
Épp váltottak, fent a gáton.
Barmok!
Lent a gát tövében kell váltani, feltünés nélkül.
A régi járőr elindult.
Aztán belegondoltam, hogy ez a kölök szinte futva jött ki.
Hiszen 9 km, 45 perc alatt, az nem kis teljesítmény.
Meg ha még azt is hozzávesszük, hogy Hódmezővásárhelyről indult hajnalban, és azonnal ment is ki járőrbe, tehát nem is annyira kipihent, Bizony elég derekas tempó.
Fél 12-kor elkezdtem azon fondorkodni, hogy van egy viszonylag nagyobb tönk, amin télen hasogattuk a tüzifánkat, hogy azt közelebb varázsolom a rocsóház bejáratához, és azon fogok megteríteni az ebédemhez.
Már ki is szurtam egy kisebbet is, ami majdan a szék szerepét lesz hivatott betölteni.
A Tisza halkan csobog, a madárkák kiabálva csivitelnek, a szél lágyan lengedez, és BUMMM.
...
Azonnal húzom a zümmert az örsre.
Szerencsére nem kopasz volt az ügyész, hanem egy kortársam, így azonnal felfogja, hogy lövést hallottam a Barnáról.
Aztán mondom még, hogy mozgást nem látok, de megnézem, hogy mi történt.
Ezzel lecsaptam a kagylót, és rohanok a gát felé.
Ember azt a 200 métert olyan villámgyorsan még nem tette meg, mint ÉÉN, akkor.
A viszonylag meredek falu töltésre, ami legalább 3 méter magas, nem több, mint 4 lépéssel hágtam föl.
Azonnal körbe pillantottam, de szerencsére közel, s távol, sehol senki.
Lehet, hogy nagy butaságot csináltam volna, mert a Kalasnyikovot még a futás közben csőre töltöttem, és végig a markomban szorongattam.
Ha akkor, ott valaki idegen van, talán le is lőttem volna.
Olyan ideges voltam, hogy csak néhány másodperc elteltével vettem észre, hogy túl nagy a csönd.
A Tiszától már messze voltam, a szél mintha teljesen elállt volna, és minden mozdulatlan volt.
Kis nyöszörgést hallottam.
Arra kaptam a fejem, és akkor, és csak akkor vettem észre, hogy a katona is mozdulatlan.
Ott fekszik a töli alján, mozdulatlan, és nyöszörög.
Még egyáltalán nem volt biztos, hogy ez az, amire gondolok, de a zsigereimben már éreztem.
Remegett kezem, lábam, de még a szám is.
Lerohantam hozzá,És rákérdeztem:
- Mi van Koma?
Felnyög, és ahogy próbálkozik megmozdulni, meglátom az alatta terjeszkedő vértócsát.
...
...
...
Hát mégis!
Uram Isten!
Most mi lesz?
Hogyan tovább?
Még annyi tudatom maradt, hogy visszarohantam a tölire, és beleordítottam a TBK-ba, hogy:
- Ez a barom szíven lőtte magát!!!
Aztán vissza a sráchoz.
A hátára fordítottam.
Úszott minden a vérétől.
Érdekes.
Ami az állat megölésénél nem jelentett semmit, az az ember haláltusájánál émelyítő volt.
Rosszul lettem a vér látványától.
Aztán összeszedtem magam, és felemeltem a fejét, és az ölembe vettem.
Fogtam a fejét, és próbáltam Vele beszélgetni.
Nem tudom, mennyi idő telt el.
Talán 1, vagy maximum 2 perc lehetett.
Annyit megtudtam Tőle, hogy a szerelme otthagyta, és ezért szándékosan ölte meg magát.
Aztán meghalt.
...
...
...
Az ölemben.
...
Szószerint a kezeim közt.
...
Az adrenalin eddig is csúcson volt, de még mindig kúszott fölfelé.
Az agyam lüktet, a szemem ki akar ugrani.
Néhány másodperc, vagy talán néhány óra múltán-e, nem tudom, de elkezdtem Vele ordítani, hogy azonnal keljen föl, meg hogy ne tegye ezt velem, meg ilyen marhaságokat.
Aztán elkezdtem bőgni.
De olyan hirtelen, ahogy csak a kis gyerek tud, amikor véletlenül tönkre teszi a játékát, pedig még akart volna vele játszani.
Kezem lábam olyan szinten zsibbadt, hogy már nem is éreztem velük semmit.
Ordítva bőgök, ölemben a halott katonatársam fejével.
...
...
Semmire se gondolok.
De nem üres volt a fejem, hanem tele volt a SEMMI-vel.
Egy jó darabig így ültem, üvöltöttem, mire az eszembe jutott, hogy még mindig csak ketten vagyunk.
Addigra kezdtem már lenyugodni, és kezdtek rosszabbnál fosszabb gondolatok befészkelődni az agyamba.
Először kicsit körbe néztem, de csak a Gépházas járőr, a mafiban, volt az egyetlen élőlény a közelemben.
Mondjuk Őt nem láttam, csak a mafit, azt is gyengén.
Aztán elkezdtem keresni a szemüvegem.
A vérben tapicskolva, meg is találtam.
Föltettem, de még rosszabb lett.
A vöröses ragacstól még annyit se láttam, mint szemüveg nélkül.
El is tettem a zubbonyom zsebébe.
Aztán egyszercsak hallottam a teherautónknak a jól ismert hangját.
Az első kérdés, ami felmerült bennem, hogy honnan tudják, hogy már meghalt, és nem kell a mentőautó?
Aztán, hogy mennyi idő óta ülök itt?
Válaszokat majd 10 perc után kaptam, amikor odaértek.
Döbbentem konstatáltam, hogy csak gyalogok vannak itt, és mindössze egy fehér ruhás.
Mivel az előző eseményeket nem igazán lehetett űberelni, ezért aztán nem is csodálkoztam tovább.
Nagy nehezen leemelték rólam a testet, és megpróbáltak talpra állítani.
Nem ment.
Ekkor tudtam meg, hogy kereken 1 órácskát ültem a halottal a kezemben.
Amikor felismertem a disznóól ajtaját, akkor már végleg össze voltam kavarodva.
És elindult a gyászos menet a teherautó felé
A legelején 4 járőr vitte az ólajtóra kiterített kollégát, futva.
Mögöttük a körorvos kocogott.
Termetes alkata ellenére zokszó nélkül tartotta a fiatalsággal a tempót a sárban is.
A végén kullogtam ÉÉN, és a két elhárítós tiszt, akiket már jól ismertem az elcsúszás óta.
Mivel alig bírtam haladni, és különben is azt kértem, hogy még ne szóljanak hozzám, az IFA elvitte a srácot az örsre, majd visszajöttek értem.
A falu határában vártunk rájuk kicsit, de olyan csatak véresen csak ne kelljen át battyogni a falu lakóssága közt.
Az örsön úgy, ahogy voltam, ruhástul, cipőstöl beálltam a hideg tus alá, és kértem magamnak egy stokit.
És ott is ültem vagy 1 órát.
Közben persze neki is vetkőztem, és a piperémet is behozta valaki.
Ja, azért tiszta váltást is kaptam.
Ez idő alatt a tiszteftikék meg kibeszélték az ügyet nélkülem.
Hát Ők az irodába zárkózva dumáltak, ÉÉN meg elmentem lefeküdni.
Mintegy 4 órácskát sikerült abszolválni, amikor már mégis csak raportra rendeltek.
ÉÉN ott tudtam meg, ami hiányzott.
Például azt, hogy ami után beszóltam, az ügyész azonnal beszólt az irodába, a Főhangya, a poltisztünk már hívta is a mentőket.
Azok is ismerték ám a terepet, úgyhogy azonnal le is döngöltek a rakparira, arról meg fel a töltésre.
Csak a tavaszi zöldár kezdetét nem vették figyelembe.
Konkrétan, pár száz méter után egy kicsit félre húzta a kormányt a pilóta, a töli ártér felöli oldalán megzuhant a part, és a mentősök 10 másodperc alatt az ártéri mocsárban találták magukat.
Ekkor beszóltak, hogy indul a másik kocsi, de csak Röszkén keresztül.
Remek.
Alig 15 km-es kerülő.
Az örsre meg kiszóltak, hogy szükség lesz segítségre.
Amikor megérkezett a kocsi az örs elé, kiderült, hogy csak a nagykerekes, behajtható lábú mentőágy van a kocsin.
Erre elkezdték keresni az örsön az ott kötelezően tartott kézi hordágyat.
A kurva anyját!
Az sincs!
Hát aztán a lovászgyerek szólt, hogy ilyenkor a tanyán az ólajtót viszik.
Így került az ajtó az IFÁ-ra.
Na most amikor elindultak, a teheren már ott kotlottak az elhárítósok is.
Megindultak, de a mentő már a falu szélén lerohadt.
Szépen felkészített jármű?
Mii?
A továbbiakban már mindenki az IFÁN páváskodott.
És természetesen amikor elértek a Földhídig, már látták is, hogy a belvíz azt is alámosta már annyira, hogy az nem fogja kibírni az Ifát.
Onnan már valóban csak 1 km volt hátra.
Ezért kaptam azt az 1 óra menedéket, amíg magam, magamban lerendezhettem a történteket.
Aztán még jött a kihallgatás, az ítélkezés, de ezek már csak a játékszabályok betartásáról szóltak.
A tény, tény maradt.
A Katona öngyilkos lett, szerelmi bánatában.
A ronci-bonci jelentése alapján még ilyen közelről sem találta el a motort, csak a tápkábelt.
Az aortát lőtte ketté.
Esélye sem maradt.
A kíválló ténykedésemért kaptam megint egy csillagot, meg 1 hét jutalomszabadságot.
A csillagot megint nem volt időm felvarrni, a szabit meg megint Gyálán töltöttem.
És ezidő tájt volt elég lehetőségem, hogy átértékeljem az emberi létet, az egész katonásdit, vagy akár az emberek közti kapcsolatokat is.
Gondolok itt mondjuk a jóban, rosszban együtt elméletre, vagy azon a bizonyos bajtársiasságon, hogy a mai napig sem tudom a nevét, pedig legalább 1 hónapon keresztül egy örsön szolgáltunk, egy ebédlőben ettünk, vagy együtt röpiztünk, stb,stb,stb.
Miért nem figyeltünk jobban a srácra, amikor igazából egy kis gondolkodás után ki is derült volna, hogy ideg gyenge, és mint ilyen alkalmas az öngyilkosságra.
Vagy az ÉÉN szerelmem miért tudta kivárni a rossz hírrel a leszerelést?
Az Övé meg miért is nem?
De az élet egyéb dolgairól is gondolkoztam sokat.
Sajnos, ezeket a gondjaimat nem sikerült Gyálán hagyni.
De pszihológusra semmi szükség se volt.
Így is ember lett belőlem, és mégcsak nem is a gyengébb fajtából.
Bár a fegyverek szeretete erősen alább hagyott, és ugyan a félelmet nem érte el, de megáltt annál a fajta tiszteletnél, ahol már inkább csak ismerjem őket, mint használjam.
Aztán még a hátra lévő szolgálataim során teljesen ki is találtam az életem folyását, egészen 2000-ig.
...
