Kiáltsunk együtt, hangosan
Jártam fenn a kéklő hegyeken,
Hol a csend, s a békesség honolt,
S a rügyfakasztó napsugárban
Száz kismadár boldog dala szólt.
Jártam lenn a nyíló réteken,
Búzatengert ringatott a szél,
Májusi tiszta ragyogásban,
Traktor hangja békéről zenélt.
Gondolatom aztán messze szállt,
Hol félelemmel telve a nap,
Lövések riasztják a csendet,
S a halál diadalt arat.
Jártam Kábán, néma utakon,
Hol temetetlen fekszik a holt,
Bánatában, ki él - az égre
Átkot szórva - jajongva sikolt.
Láttam anyát - holt gyermek felett -
Szívét a bánat darabolta,
S gyermeket - ki rémült tekintettel -
Halott nő kezét szorította.
Akaratlan gondoltam arra:
Nekem is van férjem, gyermekem!
S szívemben - mint növekvő fa -
Lombosodott ki a félelem.
A háborúk iszonyatából
Mindörökre legyen már elég!
Hiszen az életünk oly rövid
És a tennivalónk annyi még!
Mi -
Anyák! Kiáltsunk egyszerre, hangosan,
Hogy beleremegjenek a fegyverek!
Békét akarunk, és boldog holnapot!
Mi nem azért szüljük gyerekeinket,
Hogy legyen ki fegyverét egymásra fogja!
Dolgozni akarunk! Alkotni! Élni!
Nem sírni, hűlt hantokra borulva!
Kiáltsunk megálljt az agressziónak!
Hol városokra okádnak fegyverek,
A háború gyilkos tüzét kioltva,
Teremtsünk emberhez méltó életet!
Legyen otthonunk, hazánk e földgolyó!
Fogjon egymással segítőn kéz-kezet!
Hol ma gyász, bánat, éhség és könny fakad:
Teremtsünk együtt nevetést, éneket!
