Korcs ez a század, mégis enyém
Gurnyasztó szavaim mögött
Keserűmandula-íz kúszik a semmibe.
Utamon lehorgadnak a fák koronái,
S látom a lomha tetőket az éjszínű égen.
Korcs ez a század, mégis enyém.
Rozsdavirágnak korhad a szára.
Talpam alatt herseg a kavics.
Zúzott életű táborlakókat nyúznak
Keleten s nyugaton egyként.
Semmi sem számít!...
Züllik a föld.
Sárba tiporva az eszme.
Egyre kavarják a pénz viharát,
S a vadorzók tömegestül gyűlnek a dögre.
Páncélt tör a lélek.
Dallam igézete, haj, alig tölti be már e vidéket.
Bomba se rettent már sziveket.
Dalol a semmi.
Roppan a múlt.
Törik a történelem.
Keresd meg a béke szigetét.
Találd meg a liget lágy ölét.
(Mindez csak romantikus, már avitt álom.)
Tovatűnik a hajdani munkás,
Sokasodnak az árva szegények,
A pókhasu gyermeki lények,
A korcsult ifjú vének.
Szabad-e lázadni,
Szabad-e törni-zúzni rabbilincset,
Nem kérdezem!
Az életet a tobzódó, vad pazarlás
Ostoba rákja járja át.
Diadalt ül a fondorlatos butaság.
Földünk haragra gerjed,
Szenved és nyüszít.
A bálványos kelet,
A reklámos nyugat
Egyre csak ugat.
Rágcsál a divat.
Óhajtom a testvériséget.
Kívánom a nem szószékről harsányan prédikált,
Százszor elárult, százszor deklarált,
Díszes ünnepélyeken cukormázba öltöztetett
Szeretet helyett
Az átélhető és oly régóta áhított
Egyszerű egymásra találás igaz örömét,
Melyet idő nem koptathat el soha,
Mely nem lehet álbölcseknek ostora,
Mely bölcsességgel, rációval egyesül,
Melyben emberek maradhatunk,
S vétkeinkkel, bűneinkkel együtt sem
Lehetünk majd egyedül,
És nem szentülünk már végre
Magasztosan tekintve fölfelé az égre.
Barbár dalokat zeng a szív.
Keresztüllátok minden csalfaságon.
Lekornyasztom a nyárfák lombjait,
Ha valakit hamisságon kapok
Vagy csalárdságon.
Most fürdik az éjszaka csendjében a világ,
De bősz vihar készül odaát.
Felhőkből zúdul a harag,
Kéjes őrülete a rögbe harap.
Megsebzi a földet,
Bőrét lenyúzza,
Úgy vigad.
De meddig még?
Holnapig tán?
Vigyázz,
Az ember nem titán,
Nem ám.
Dőlnek a szobrok.
A kártyavárak most omlanak fejünkre,
És nincs tanács, se biztatás.
A szó csak pelyva, semmi más.
És mégis van valami valahol,
A megnevezhetetlen,
Ami nincs sehol,
Amiről annyit írtak össze,
Pedig a szó őt fel nem övezhette igazán.
Érezzük őt,
Ez a vigaszunk
Nekünk,
Akik még itt vagyunk
Nagy várakozásban,
S kergetjük életünk
Örök elmúlásban,
Örök indulásban,
Örök kárhozásban.
Lefoszlott már a termékeny csend a föld burkáról,
De maradt még néhány oázis.
Azt keresem,
Ott a helyem,
Ahol a csend áldott szava szól még,
Ahol a madárdal még nem üres emlék.
Nevetni jó,
Nevetni kell,
Az élet úgy
Kisebb teher.
Ki lehet bölcs?
Az, aki néma?
Ki lehet jó?
Az, aki kába?...
Kering az eszme, mint a vér,
Bár sokszor egy garast sem ér.
De nélküle meg merre mennél,
Ha nincs benned valami más,
Mint csont és hús
És számítás?...
Görnyesztő gondok emésztőgödre mellett
Tort ül a tespedt bénaság.
Semmit se tudsz,
De sose bánd,
Mert semmi-tudásod legalább
Szinte végtelen.
Madách, Dosztojevszkij, Einstein, Freud: Segítsetek!
És te is jöjj,
Te szigorú,
Te bölcs szavú
Nagy tanító:
Szilárd Leó!
Bach, Mozart, Bartók: El ne hagyjatok!
Nélkületek az élet csak átok és szitok!
Iljics, kezedből kihullt a jogar.
Tudod-e, Krisztus, hogy néped mit akar?
Van néped még?
S volt valaha?
Hát neked, Buddha?
S neked, Mohamed?
S nektek, ti többiek?
Ki mondja meg?...
Vezessetek, ha tudtok,
De tudtok-e vajon?...
Kísérjen minket inkább
Létünknek szelleme.
Megyünk a járt és járatlan, kanyargós utakon,
Keringünk, pörgünk, forgunk,
Körtáncot táncolunk.
Fogjuk egymás kezét,
S egyszer csak meghalunk.
De miért is beszélek borongó, gyenge hangon,
Mindegyre csak zörögve rácson és börtönajtón?
Fogoly vagyok, bizony,
Pedig szabad a lélek,
Dogmák nem kötnek gúzsba már,
Szárnyalok, míg csak élek.
Széttörök minden tiltó táblát,
Utat vágok magamnak.
Saját belső törvényeim,
Amelyek célt mutatnak.
