Horváth Zoltán (Matula)

Kórházi zárójelentés.

Csak néhány szóban megpróbálom leírni az elmúlt hetek történését.
Kezdetnek egy rövid előzetes.
Egyszer csak elkezdett dagadni a lábam.
Nem gond, csak egy kis ödéma, majd a vízhajtó megteszi kötelességét.
Nem tette. Nem jött le semmi, sőt még tovább duzzadt.
Mondták a csajok, hogy "szép" Lila, meg fekete.
Örvendek! Ez már bizony Orbánc Viktátorunk műve.
Dokit hívom, de nem veszi föl. Ez azt jelenti, hogy nyaral.
Csütörtök van, kibírom hétfőig.
Ekkora baromságot még nem csináltam, mióta élek.
Nem bírtam ki, és még azon a héten is szabin volt.
Már hívtam is a helyettes háziorvost.
Az nagy kegyesen hajlandó volt kifáradni.
A gyerekek mondták, hogy egy anorexiás, alkoholista tépett liba.
Ennek a kritériumnak eleget téve, felírt valami antibióka szurit, ami persze megint nem ért szart sem.
Na így kerültem '19.-én pénteken délután 5-kor a kaposvári Kapossy Mór Oktatókórház sürgősségi osztályára.
Ott elvégeztek néhány vizsgálatot, és már jött is az aneszteziológus doktornő, a maga hihetetlen búgó hangjával.
Karádi katalin gyenge kezdő hozzá képest.
A kérdések végére már félig meg voltam babonázva.
Aztán még betoltak a sebészetre, ahol megismerkedtem két bentlakóval.
Majd a műtő.
A búgó hang bejelenti, hogy most egy kicsit el fog kábítani.
Nem tudom, hogy sikerült-e végig mondanom, de azt akartam válaszolni, hogy:
- Maga ezzel a hanggal engem bárhol, bármikor, elkábíthat!
És hamarosan a sötétség.
Az ébredés messze nem volt olyan borzasztó, mint azt a filmekben mutatják.
Már félálmomban is beszólhattam nekik valamit, mert mire magamhoz tértem, már csak a nevetés, ésa mondat, miszerint:
- Inkább még aludjon egy kicsit.
...
Felmértem fizikai valómat.
A számban egy akkora pecek, amekkorát talán a vizilovak kapnak műtét idejére.
A nyelvemen újabb kaloda, lenyeletés ellen.
Kezeim kikötve, a fejemen kávéfőző bugyborékol beteges hangon, és mindenhonnan csövek, és drótok állnak ki, meg be belőlem.
Miután összevetve mindent, rájöttem, hogy Kufstein várának vagyok foglya Ruzsa Söndör mellett, inkább tényleg alszom egyet.
Ez egyébként a következő 3 napomra jellemző viselkedési forma.
Mármint a mértéktelen mennyiségű alvás.
A következő eszmélésemkor már komolyabban vesznek, és kiveszik a pecket az orcámból, a nyelvcsutorával együtt, sőt a kezeimet is kikötik.
Első szavam:
- Vizeeet!!!
Az aktuális nővér szalad, és hoz vizet. Mitöbb, még szívószálat is.
Iszom keveset, de inkább csak öblögetek, nehogy a nyelvem úgy kiszáradjon, hogy letörjön.
Mikor ezzel végzünk, már kérek is egy kacsát.
A nővérke meg is jegyzi:
- Na ez hamar leért.
ÉÉN azért csak boldogan veszem a combom közé a fent említett tereptárgyat.
Még nem merem azt mondani, hogy: A lábam közé.
Aztán megvizsgálom a műtött felületet, és boldogan veszem tudomásul, hogy nedves is, büdös is, de még a helyén van, és mint ilyen egy egészet alkotunk.
Innentől az alvás szüneteket kihagyom, mert nem is tudom, hogy mikor, és mennyit hunyáltam.
Az időérzékem a nullával lett egyenlő.
Voltak ismétlődő akciók, mint például a kötözés, vagy Ágiék látogatása, vagy mondjuk az étkezés előtti ágyhúzás.
...
Ennek az volt az oka, hogy egy hypermodern ágyban feküdtem, amit gombbal lehetett döntögetni.
Tehát jött az étkezés ideje, és a nővérke már szaladt is, hogy felemelje a háttámlát, hogy kényelmesebb legyen.
Mármint nekem.
Csakhogy a csúcs technológia nem elégedett meg azzal, hogy a hát támlát felemelje, hanem térd alatt is emelt egy picit, hogy még annál is kényelmesebb legyen.
Azt a kis apróságot persze, hogy a lábam közt ott a talpas tik, senki nem vette figyelembe.
Így aztán, amikor eljutottunk a térdemeléshez, akkor a kacsa tartalmának nagy része visszaömlött rám.
De hogy ezt miért kellett mindennap legalább egyszer megcsinálni?
Ennek a perverziójára nem sikerült magyarázatot találnom.
Az első egy-két nap nagy része valószínűleg inkább alvással telt.
Csak ilyen szűrreális életpamacsokról vannak emlékeim.
Valószínűleg éjszaka lehetett, persze csak így utólag megfejtve, merthogy kevés volt a nővérek beszélgetése, az is halk, és dokit nem is hallottam.
A bretegek is csöndben kussoltak, és tűrték a sorsukat.
Csak az egyéb hangok.
A nővérszoba felől valami tv féle, vagy talán dvd szólt.
A mozit nem ismertem fel, de nem is baj.
Néhány kisebb zaj, amikor 1-1 nővér épp helyre rakta valamelyik gyógyulni vágyót. Tulajdon képpen csak a gépek zenéltek.
Hallgattam őket, és rájöttem, hogy mindegyik 1-1 élet jeleit közvetíti.
Először a totál kakofónia, majd hosszas figyelés után elkezdett letisztulni a kép.
Az egyes betegekhez tartozó gépeknek más-más hangmagassága volt.
10-en voltunk, és az mind más hangon nyilvánult meg.
Aztán minden egyes gép más ritmusképletet mutatott, attól függően, hogy milyen hiányosságot tapasztalt.
Másként zenélt, amikor elfogyott valamelyik vegyszer, másképp, ha lecsúszott a testoxigén mérő, vagy megváltozott az E K G.
De másként figyelmeztetett a drasztikusan megváltozott vérnyomásra, vagy a magas lázra is.
Lassan-lassan kezdett összeállni a kép, és kezdett kibontakozni egyfajta zene.
Eszembe jutott a "Harmadik típusú találkozások" című film, ahol a marslakók Bartók zenéje segítségével vették fel a kapcsolatot velünk, földi porhüvelyekkel.
És láss csodát, mi történt a film vége felé, a nagyon véneket, és halálos betegeket, vagy éppen frissen halottakat hozták vissza közénk, épen, és egészségesen.
Igen.
Pont, mint az intenzív osztály feladata lenne.
Végső konklúzióként megállapítom, hogy a zene valóban uralja az emberi életet, és tökéletesen alkalmas mind a fizikai, mind a lelki állapotunk valósághű leírására.
Egyik alkalommal kötözés címén elkövetett kínzáskor elkezdtem faggatni Dr Mammud Safamri-t, a műtő orvosomat, hogy mégis mit művelt velem.
Az orromra kötötte, hogy tulajdon képpen egyszerűen csak beírdalta a lábam, mint a kaucsukfát, hogy kifollyon belőle a fölösleges testnedv, hogy a gyulladás ne terjedjen tovább.
A műtét egyébként, mint utólag megtudtam, összesen 4 vágást jelentett.
Egyet a talpamon keresztben, egyet a lábfejemen keresztben, és egyet-egyet a vádlimon jobbról-balról hosszában.
Míg az előtző két seb mindössze 10-10 centisek, a vádlimon lévők 30-30 cm hosszúak, és 4-5 cm szélesek.
A luk mostanra kezd föltelni.
Később elmesélték, hogy a műtét alatt készült szexfotókon az látszik, hogy a gyömöckölésnek köszönhetően, csurog kifele a vérrel kevert elhasznált üzemanyag, kb liter számra.
Aztán ezt mindennap megismételte napi rutin jelleggel, pusztán gyógyítási szándékkal.
Meg is lett a pozitív eredménye.
Még egy emlékkép, Dr Szörényi mellettem áll, és tunkolja a torkomba a centrál granült, tudod, azt a vastag csövet, amiből legalább 6 cső vezet ki, meg be, hogy egyszerre több mindent lehessen belém önteni, és ugyanakkor még kifele is folyhasson az éltető nedű, és közben megjegyzi:
- Nem tudom, mi lesz még velem, fogalmam sincs róla, hogy hova vet még a sors, de magát soha nem fogom elfelejteni.
Jézusom!
Hát ennek meg mivel léphettem bele a lelki világába?
És egy utolsó idevágó.
Egyszer csak behozták John Dow-t. (Ejtsd: Dzson Dó.)
Tudjátok, amerikába így hívják az ismeretlen férfi hullákat.
Emberünkről néhány dolgot tudtak mindössze, például azt, hogy koponya műtét után van, egy-két napig még nem lesz magánál, és hogy Kaposújlak, és Kaposmérő között elütötte egy autó.
Nosza, Szörényi doktor a javaslatomra felhívja a randőrséget, és rákérdez.
A rendőr a magához illő ostobasággal reagál a dologra, miszerint:
- Ott, és akkor nem is történt semmilyen baleset.
Hát akkor ez itt mégis ki a csoda?
Később, vagy két nap múlva barátunk hozzánk tért, bemutatkozott, és elmondta, hogy Istvánnap alkalmábol berúgott, mint albán csacsi, és elájult.
Ezzel az új infóval először a mamáját, és a hugát értesítették, majd ismét irány a nyomozó szervek.
Na erre már méltóztatott felemelni a seggét a hülye fakabát, és kivonult a helyszínre.
Szóval, a kórház teljesítette bejelentési kötelezettségét, csak a szerv elfelejtett utána nézni.
Hát így lett Dzson Dóból egy cserbenhagyásos nyomozás.
Vasárnap reggel meg egyszerűen betámadott a vajas kalács.
Azt csak később tudtam meg, hogy az kalács volt.
Mondjuk a különbség nem számottevő, mindössze annyi, hogy a kalács legalább két ujjnyival nagyobb, de ugyan olyan 3 mm vastag gumi szerű szelet, mint a kenyér.
Szóval nővérke a jobb kezembe adja a szelet kalácsot, balba meg a teát.
Megpróbálom a kalács sarkát orcámba igazítani, de valahogy sehogy sem sikerül, mert az említett élőlény, a továbbiakban az egyszerűség kedvéért nevezzük csak Aliennek, erősen támad.
Minden áron meg akar foytani, még pedig azon módon, hogy egyszerre zárja el az összes lélegeztető szervemet.
Rá telepedik az arcomra, ÉÉN meg küzdök mint Laocon csoport.
Csak Ő nem kígyósdit játszik, hanem mint mélytengeri szarok rája, próbál meg teljes felületen betakarni. És hogy ne legyen könnyű dolgom, még be is vajazta a támadási felületét. A heroikus küzdelem végén csak sikerült belőle kiharapnom egy hatalmas falatot.
Naná, hogy a közepéből.
Ettől megtört az ellenállása, és szép lassan magamévá tudtam tenni.
Már csak egy fontos dolog maradt hátra, hogy szerencsére hoztak egy nálam betegebbet, és szükség lett a helyemre!
Végre!
Irány a sebészeti osztály!
A csere a következő képpen zajlott.
A cuccaimat összekapta egy nővérke, és ki tette az ajtó elé.
Kb 20 perc múlva jött a fivérke, hogy engem, és nem velem, kitoljon.
Mikor be akart jönni, látott egy idegen, azaz civil csomagot az ajtó előtt.
Már-már kihívták a tűzszerészeket, hogy bomba, amikor elkezdtem kiabálni, hogy szerintem az csak az ÉÉN cuccmányom.
És mert nem tudta, hogy ÉÉN nem látok, készségesen el is hitte nekem.
Már nem is volt olyan bomba gyanús.
Mikor az ajtóhoz értünk, megfogta a bombát, és a takaró alól kilógó, tehát szabad szemmel jól láthatóan bekötözött, tehát valószínűleg nem rég műtött lábamra hajítja.
Erre azonnal idéztem neki, Kossuth-díjas írónk, Moldova György, "A szent tehén" című regényének első mondatát, miszerint:
- Józsi! A kurva anyádat!
Rögtön összebariztunk.
Szerencséjére, többet nem találkoztunk.
Föl a '3.-ra, be egy szobába, és közölték, hogy mostantól itt fogok lakni.
Mikor éppen be akartam mutatkozni, rám szól egy már majdnem ismerős hang, hogy:
- Na mi van? Látom megúsztad.
Mondom: Mit is?
- Hát a szeletelést.
Ekkor felderengett, hogy mielőtt betoltak volna a műtőbe, akkor hallottam ezt a hangot.
Rákérdeztem, és kiderült, hogy ugyan abba a szobába kerültem, ahonnan elindultam, és ráadásul a két Gazember is ott volt.
Nagyszerű! Indulhat a pezsgés.
A szoba 5 fős volt. Összesen volt 6 lábunk.
Csak a gyengébbek kedvéért jegyzem meg, nekem még mindig 2 van.
Na ezek között viccelődj.
Szerencsére, a gazemberek ugyanúgy hülyére vették a helyzetüket, mint ÉÉN.
A 71 éves feri bácsi például már a műtét utáni napon fölkelt, és járókerettel elkezdett önállóan járni.
De ez mind semmi ahhoz képest, hogy a '3. napon már követelte a nővérkén a személymérleget, hogy megtudja mennyit fogyott a műtéttől.
A '3. teljesen lusta volt, és kicsit lökött is.
Egyrészt olyannyira sajnáltatta magát, hogy együtt lakásunk 12 napja alatt még a WC-re sem volt hajlandó kimenni.
Telerakta a pelust, és boldogan várt a megváltóra.
ÉÉN meg pattintottam a nővért, mert hosszan nem kedveltem a szarszagot. Hogy fonnyadna el a kakilója!
A lütyőségére meg ott kezdtem felfigyelni, amikor az ügyeletes doki, vizitkor megkérdezte:
- Jön magához látogató?
Mire az öreg azt válaszolta, hogy persze, délután jön a felesége.
Előtte néhány órával mesélte el, hogy pont 14 éve özvegyült meg.
Vagy a másik nevezetes hülyesége az volt, amikor 3 napig volt '30-adika, mert Neki megígérte a doki, hogy talán '30.-án már valószínűleg haza mehet.
Így aztán '28.-án elhatározta, hogy máris '30.-a van, és mi rohadt gazemberek, beleértve a dokikat is, mind hazudunk Neki.
Aztán észre vettem, hogy napi 4-5 ilyen botlása volt.
A negyedik meg matt süket volt, tehát esélye sem volt a fecsegésre.
Még akkor sem hallott minket, amikor a lánya bejött hozzá, teszem hozzá naponta, sőt volt, hogy többször is, és berakta Neki a hallókészülékét.
Tulajdonképpen egy kedves emberke volt, a maga 158 cm-ével, és a műtét előtti 47 kg-jával.
Őt a továbbiakban csak a "pici ember"-ként aposztrofáltuk.
Az első héten kiderült, hogy állatkert itt is van.
Konkrétan:
1. A görény.
A velem szemben fekvő, szintén Zoli, rögtön azzal fogadott, hogy éjszakára be kell csukni az ablakot, nehogy a görények bejöjjenek.
Persze.
Majd pont a '3.-on.
2. A denevérek.
Miután a görényeken jókat kacarásztunk, másnap éjszaka berepült a szobába két denevér.
Mi csak hallgattuk őket, de amikor kirepültek a folyosóra, a nővérkék kedves sikoltozással fogadták az újdonsült társaságot.
Ez úgy vagy hajnali 3 körül elég nagy riadalmat keltett.
Ezen is csak mi kuncogtunk.
3. A ló.
A Pici ember nagyon kalandvágyó volt, és a műtétje '4. napján nekilódult a klotyónak, egyedül, a járókerete társaságában.
Naná, hogy éjszaka.
A táv elérhette talán az 5 lépést is, úgyhogy félúton elcsúszott, és nagyot placcsant.
Az ujja beleakadt a járókeretbe, így vér is folyt.
Nővérke beszalad, összenyalábolja a Pici embert, felteszi az ágyra, és közben megkérdezi, hogy:
- Mi van Öreg?
Tán leszédült a lóról?
Aztán még azt is megjegyzi, hogy:
- Itt egy kicsit sérült a karosszéria, majd mindjárt újra dukkózom. Ezzel bekötötte az ujját.
Volt egy másik ló is, azt az örökbecsűta másik fivérkének, Ágostonnak köszönhetjük, miszerint:
- Én nem tehetek róla, hogy a csaj belém esett, mint ló a kútba.
...
4. A döglégy.
Ez megint a szomorú valóságot jelezte.
Sajnos naponta legalább 3-4 döglegyet kellett agyoncsapni, nehogy valamelyikünk sebét beköpje.
(kis ízelítő a kórházi higéniáról.)
5. A büdös bogár.
Róla már az előbb írtam, végül is Ő a mellettem fekvő bácsika volt, aki csak a tiszta pelusra várt, és már engedte is el a bél tartalmát.
6. A farkas.
Ebből is 2 akadt. Az első, amelyik megrágcsálta a Zoli lábát.
Ugyanis a doki, aki az Ő lábát szeletelte, már nagyon sietett nyaralni, és olyan rondán összecsapta a sebet, hogy az olyan volt, mintha farkas rágta volna le.
A másik farkas ÉÉN lettem.
Méghozzá vééérfarkas.
Történt, hogy az egyik nagylabor alkalmával kitalálták, hogy rossz a vérképem.
Gyorsan kaptam két egység vért.
Jobban is lettem tőle, de nem volt elég.
Summa summariska, kaptam még kétszer kettőt.
Ez így már 2,4 l vér volt.
Na erre mondták a kollégák, hogy iszom a vért, mint a vérfarkas.
7. A menyét.
Egy alkalommal megmertem kérdezni, hogy van-e itt vajon légkondi.
A többiek mondták is, hogy van, csak nem működik.
Erre jött be a nővérke, és elmondta, hogy egy terjedelmesebb menyét család költözött a kábelcsatornába, és jóízűen belakmároztak a műanyag részekből, ezzel jelentős károkat okozva a kórháznak.
8. A macska.
Az úgy volt, hogy éjszaka az egyik beteget hánytatták a szobánkkal szemben lévő közös mosdóban.
Mi persze felébredtünk a zajra.
A Feri bácsi, a másik Gazember, még fel is ült az ágyában, és úgy kémlelt kifelé.
Erre a Zoli meg is kérdezte, hogy:
- Na mi van Öreg?
Miaz?
Mire Feribácsi rezignált hangon megjegyzi:
- A macska.
Ezzel vissza is hanyatlott, és ordítva folytatta a horkolást.
Mi meg a Zolival, pukkadoztunk a macskától.
Reggel persze Feri bácsi semmire nem emlékezett, és meg volt róla győződve, hogy csak hülyét akarunk csinálni belőle.
9. A barom.
Feri bácsi reggelente mindig töltött magának egy bögre forró vizet, a kávéjához.
Ez nem volt nagy mutatvány, hiszen az ágya mellett volt egy mosdó kagyló.
Ámde, egy nap elbízta magát, és járókeret nélkül akart felállni, úgy, hogy közben a kukára támaszkodik.
El is csúszott, ahogy azt kell, és jóóól rázutyogott a szeletelt lábára.
A seb jóóól bevérzett, és emiatt két nappal később mehetett haza.
Nem sokkal később be is jött a műtő orvosa, aki éppen az aznapi ügyeletes is volt.
A doki megkérdezte, hogy mi is történt.
Feri bácsi elmesélte, töviről hegyire.
Mire a doki egyetlen megjegyzése ez volt:
- Maga Barom állat!
10. A sakál.
Mivel a két gazemberrel folyamatos jókedvünknek nem a leghalkabb formában adtunk hangot, valamelyik nővér ránk fogta, hogy folyton röhögünk mint a beteg sakálok.

Hát ilyen kis állatkertünk volt nekünk.
Visszatérve a kórházi pihenéses gyógyulásra, még az jutott az eszembe, hogy a légkondink az ablak volt.
Ha még emlékeztek, akkoriban voltak azok a 40 fokos melegek.
A redőnyöket leeresztettük rácsosra, és az ablakokat megpróbáltuk kinyitni.
De ez sem volt hibátlanul kivitelezhető, köszönhetően az építkezésnek.
A kórház új szárnyát pont a mi ablakunk mellett építették.
Reggel 7-kor beindultak a gépek, és mentek mindhalálig.
Ez azt jelentette, hogy este 7-ig minimum, de voltak olyan napok is, amikor még éjjel fél egykor is dolgozott vagy két gép.
Te meg pihenj, gyógyulj, és aludjál.
Meg is egyeztünk a két gazemberrel, hogy ez nem is igazi építkezés, hanem egy Afganisztánból áttelepített helikopter leszállópálya, amit a Tálibok folyamatos gépfegyvertűz alatt tartanak.
A gondolat onnan származott, hogy a kórháznak is még csak most építették a leszállópályáját, mert eddig Újlakon szálltak le a gépek, és onnan hozták a manusokat mentővel.
Ámde!
Ennek ellenére, minden hétfőn, és csütörtökön hajnali 4-kor elszállt felettünk két igazi, gyári helikópáter.
Hogy minek? Maradjon titok.
Az állandó alapzajhoz hozzá tartozott Feri bácsi rádiója.
Ez úgy félig jó, félig rossz volt, mert a Kaposvári rádió műsora nem volt pocsékos, de a hangerő, hogy hallani is lehessen, az már egy kicsit soknak tűnt.
Ennek volt köszönhető az állandó hangoskodásunk.
Üvöltve kommunikáltunk, és még hangosabban röhögcséltünk.
Nézzük az étkezést.
A reggelit, és a vacsit viszonylag könnyű leírni: két szelet kenyér, és két szelet felvágott, a párizsitól kezdve egészen a zaláig.
Kivéve a pénteket, amikor májkrém, vagy húspástétom volt, és a vasárnapot, amikor vaj, és lekvár volt.
És ne feledkezzünk meg az elmaradhatatlan teáról.
Ez legalább viszonylag jóízű volt, hiszen instant teából készült, és a granulátumot nem bííírták elrontani.
Az ebéd már egészen változatos volt.
Kb 70%-ban főzelék volt, a legváltozatosabban: kelkáposzta, zöldborsó, tök, krumpli, zöldbab,és azt hiszem másféle nem is létezett.
Feltétnek kaptunk a fasírttól kezdve, a sűlt szeleten keresztül egészen az apróhúsokig mindent.
De egyéb köretek is szóba jöhettek, mint például a rízs, vagy akár a krumplipüre is.
Ezek persze mindig apróhússal keveredtek.
Az üdítő kivételt itt is a péntek képezte, amikor is tuti volt a tészta.
Mákos tészta, túrós tészta, vagy a jól ismert darás tészta.
A leveseket is viszonylag könnyű leírni.
A nővérke mindig mondta, hogy ez most piros, vagy zöld, vagy generál barna.
Ízre tök egyformák voltak.
Huszonegynéhány napom alatt két kivétel volt, az egyik nap televolt a lé grízgaluskával, amit nagyon szeretek, a másik a túróscsuszás péntek volt, amikor is gulyás leves volt, és az enyém tele volt szín tiszta hússal.
A gazemberek meg is jegyezték, hogy egy erős könyökgép vagyok.
Na nem is híztam el nagyon, csak 15 kg-ot fogytam, és a változatosságba sem szakadtam bele.
Ide kívánkozik még egy megjegyzés: A rádióban hallottam, hogy ehhez a remek étrendhez a Magyar Állam naponta, és fejenként 550 Ft-tal járul hozzá, ugyanakkor, amikor a börtön kosztot naponta, és fejenként 2.000 Ft-tal támogatja.
Számomra ilyen fényben már teljesen érthető, ha a részeg jól megveri a mentőst, hogy kórház helyett inkább a börcibe kerüljön.
A nővérek általában majdnem kedvesek voltak.
Azért megvolt köztük mindenféle.
Volt a lusta, a buta, az okoskodó, a jópofi, és természetesen a precíz, pontos, segítőkész, igazi, a szó jó értelmében vett szakember.
Sajnos ilyen csak két nővér volt, és még Ők is elfelejtkeztek az inzulinomról.
Összesen kb 20 napot feküdtem a sebészeten, ez még köztünk szólva is legalább 60 alkalom.
Ebből jó, ha 10-szer nem kellett külön rinyálnom, hogy:
- Nővérke! Étkezés előtt vércukor mérés, és inzulin!
Volt persze Okoska, aki elfelejtette reggel, majd az ebédnél, amikor is megint elfelejtette, még sértődötten megjegyezte, hogy Ő ezt 21 éve csinálja, és pontosan tudja, hogy mikor mit kell.
Aztán amikor vacsinál visszakérdeztem, hogy hogy is van az, hogy 21 év tapasztalat után pont ma felejti el egy nap alatt harmadszor is?
Akkor még volt arca bevágni a durcit.
De hát ez már megmaradt örök küzdelemnek.
A két kötöző nővér közül szerencsére mind a kettő vér profi volt.
A Kata, (nem az enyém,) volt a gyakorlottabb, a Viki pedig volt a vörös démon.
Egy alkalommal, amikora doki is ott volt, azt mondja a doki, hogy forduljak oldalt, hogy a vádlimat alul is tudja ellenőrizni.
Erre a Viki naívan azt mondta, hogy:
- Kapaszkodjon belém!
Naná, hogy úgy megmarkoltam a seggét, ahogy azt illik.
A válasz egy szerény köhhintés volt, és halkan megjegyezte, hogy:
- Talán a derekam egy stabilabb pont.
ÉÉN meg hangosan elkezdtem szabadkozni a vakságom miatt, meg hogy ezt miért nem mondta korábban.
De azért nem engedtem el.
A doki meg csak röhögött, mint a fakutya.
Még két emlékezetes kötözésem volt.
Az első, amikor már '3. napja feküdtem a sebészeten, és jött a doktor!
Kicsomagolták a patámat, és nemes egyszerűséggel, ott a kórteremben, az ágyamon neki állt szeletelni a lábam.
Egészen konkrétan ő csak levágta az oda nem tartozó darabokat.
Arról igazán nem tehetett, hogy az nem volt mind elhalt darab. ÉÉN meg majd beszartam a fájdalomtól.
Nyüszítettem is, mint dobogó az elefánt alatt.
Szerencsére, az egyik nővérke megsajnált, és adott egy lórúgás erejű fájdalomcsillapítót.
Aludtam is tőle, vagy 4 órát.
A másik hasonló eset, 10-12 nappal később, amikor már szóltam a dokinak, hogy szép lassan megy fel a lázam.
Erre jól átnézte, és meg is találta az új gennygócot.
Nem is tökölt vele sokat, azonnal feltépte csipesszel, és a már jól ismert módon kinyomkodta.
Ugyanaz a nővérke volt, mint az előző kínzásnál, úgyhogy mire a doki végzett, már ott is volt a lórúgás.
Másik alkalommal, a reggeli mosdás előtt kimentem a kávéházba. (Szintén csak a gyengébbek kedvéért, a kávéház alatt a klotyó értendő.)
Mire visszaértem, mind a két nővér ellepte a szobát, a fürdetéshez, és az ágyazáshoz szükséges szerkezetekkel.
Ehhez tudni kell, hogy egy 70-80 cm széles polcos szekrényre kerekeket szereltek, és ezt tolták maguk előtt.
ÉÉN meg gyanútlanul kitámolyogtam a kávéházból, és neki a szekrénynek.
Mire nővérke azonnal ugrott, hogy kisegítsen szorult helyzetemből.
Mondtam is Neki:
- Nyuszika! Most ne zavarjon! Nem látja, hogy táncolunk?
És még sok ilyen marhasággal töltöttük az időt, amíg a két gazember is ott volt.
Aztán egy szép napon azt mondta a doki, hogy mindketten hazamehetnek.
Zoli rutinosan megrendelte a barátait, a Feribácsi meg a mentőt.
Aznap, fürdetés után rögtön megérkezett a kötözőnővér, hiszen a mentő reggel 7-től volt kiírva.
A Zoli 9-kor el is ment, de a mentő csak délután 4-kor érkezett.
Addig a Feri bácsi se enni, se inni, se gyógyszert nem kapott.
Azonkívűl, hogy tök hisztis lett.
Utánuk már lapos volt a hangulat.
Hoztak kettőjük helyére 4 faszit, amitől már közlekedni is alig lehetett.
Aztán elment a másik két régi emberke is.
Ott voltam csupa süket, 80 feletti 1 lábúval, akik mind a Mosdósi elfekvőbe készültek.
Volt is kripta hangulat.
Nagynehezen végre engem is haza engedett a doki, de azért még egy kicsit megmérgezett.
Otthoni használatra ugyanis felírt mégegy antibiókát, ami olyannyira tönkre tette a gyomromat, hogy már egy hete nem szedem, de még mindig hasmenésem van tőle.
Egyébként, hétfőn, szerdán, és pénteken jár hozzám ápolónéni, és átkötözi a lábamat.
A doki bácsi is jön hetente egyszer, és megállapítja, hogy:
- Gyönyörűen hámosodnak a sebek.
Hát itt tartok most.