Köszönet Vitéz Mihálynak
A füzek zsenge fátyla alatt
jószagú, májusi szél szalad,
s a víz fölé hajló lombokon,
folyam tükrén, vizen, fodrokon,
hárfázva, álmodva muzsikál,
s pihenve pihen a délután.
Csend. A fák alatt senki sem jár,
csak puha pázsiton ifjú pár.
A lány, a szépséges büszke virág,
az ifjú halvány, de csupa láng,
de ajkán tündöklő szó fakad,
s most nincs nála senki gazdagabb.
"túlia, lia, szép tulipán..."
lelke fénylik ott a glórián,
mit szőtt a kedves feje fölé,
ki tán soha sem lett övé,
dadogva tör fel ajkán a név:
"Julia, lia!" - Csorog, mint méz -
"Lia, Lillám..." - tán érzi a lány,
hogy ez a szegény, sovány mihály
most ércbe, kőbe, gránitba vés,
s minden, mit más adhat, oly kevés!
"Lilla... Lillám..." költemény e szó,
Lágyan lengő, édes villanó,
napfényt sugárzik, holdfénytszitál,
szárnya már szinte az égbe jár.
Lilla, köszönt most vitéz mihály,
százhetven évnek messzi távolán,
Lilla, kinek te adtad nevét,
s kinek egyetlen kincse e név,
s kire drága örökül maradt,
sok fénylő versed, kincses szavad.
Köszönöm neked költő apám,
s pihenyj nyugodtan Vitéz Mihály.
