Köszönet rezgések nyitott világának
Ezelőtt már írtam neked
hálaadásról, sok tett, képesség áldásáról, jó téteményekről, kedves gondolatokról, melyeket hálával illettem, s az Úrnak megköszöntem.
Most eképpen cselekszem újra,
ám ma hálám száll egyedül a hangokra,
dallamokra, rezgésekre, annak határtalanságára, s az abból fakadó ezernyi áldomására.
Mert megvallom, valóban egy örök kincs,
melyre szó, helyes mondat sincs,
hallani, érteni hangformák mélységét,
füllel észlelni rejtett titkok végtelenségét.
S lépni egyre, egyre feljebb,
a birodalom tárházában mind beljebb,
szélesre tárni zengések mindenkori házainak ajtaját, hallás által fűzni hangszerre, szóra világok sok dallamát.
Gondold csak meg: ebből miféle jóság fakad, a méla csendben egy halkan rebegő ajak súghat, adhat lelkednek vígasz szavakat, dúdolhat számodra kedves, vagy ismeretlen dallamokat.
Hatalmas tömeg ömlik a zajtengerben,
s közben mégis elmerülhetsz énekedben,
a szíveket tele szórhatod üzeneteddel,
s mindegy, hogy kit mely úton talál meg.
Egy hangszer hangja távolról felcsendül, szíveden a rezgés által figyelem fut keresztül, s ha éppen rávezet a lélek, feleletül szólhat ajkadról az ének.
Vagy mikor kezedben hangszered,
a ritmust, s dallamot halló távolságból felveszed, s egymásba ölel a zene benneteket, szavak nélkül hangokon sugárzik a zengő szeretet.
Mikor hallkan sír egy gyermek,
hallatán felé emelheted kezed,
s meglehet, nyújthatsz neki nyugalmat, csendet, nem sokára hallod, amint ártatlan szellő hangon muzsikálva szendereg.
Kattog az írógép, a sor végén csenget,
hamar sort váltassz, kézzel sem kell követned.
Kopog a fehérbot az utca kövezeten,
a hangárnyék koppan, százszor füledbe zsong, s üzen.
Madár dalol a fa ágán,
susog a fa, reszkető bokor, levél zizzen, eső lomha cseppje kopogva szitál, gyermekek zsivaja messzi vidám kacajjal kiált.
Reggeli virradatkor surrannak melletted nesztelen, hallod léptek suhogását talpak alatt csendesen, egy kopogós cipő sarka kong közeledben, hallod, mint elsiet, dolgára tova libben.
Zúg a szél, hajlítja a fákat,
reccsegteti, ropogtatja az ágat,
a virág sziszegve megrebben,
s dobhártyád felrázza, amint az ég megdörren.
Szénsavas ital a kezedben,
füled mellett megrázva buborékja sisteregve zörren, ennél fogva, mit rejteget, nem kérdezed, kupak nagyot szusszan, szomjad olthatod véle...
S mikor dallamod zenged,
mit gondolsz magadban közben,
ha valaki veled együtt énekel,
vagy hang helyett szegődik melléd hangszerrel?
Valaki hozzád szól, felé fordítod fejed, s mindjárt adhatsz neki feleletet, mellette megannyi hangokra fordítod figyelmed, s azoknak sok részletét megjegyzed.
Nem tudom, hallod e a hangnemek apró rezdülését, az akkordok hang helye szerinti csendülését, ahogy hangszer halló távolságban modulálva váltja helyzetét, s egy egy harmónia huncutul új színre fordítja éneked zengedelmét.
Mert most ezért is szól hálaadásom,
hogy hanghelyét zörejdben, dalban egyaránt megtalálhatom, hallgatás közepedte hangjegyeket nevén nevezhetem, hangnemeket fejben egymással egyeztethetem.
Mindközött hang javításban is hasznát veszem, ezzel titkon zenélésem színesítem, észre vehetem, ha lehelletnyit erejét veszti az elem, megsejtem, amint hangszer, vagy hang eltér egy negyeddel.
Közben hangszínek rezgések kavalkádját figyelmemre vehetem, s elmémben olykor a megoldást sorba rendezhetem, vagy csupán a benne rejlő eltérést megérthetem, s ki arra szorul, e képességgel ha ritkán is, megvédhetem.
Ezen összetettségek okán lettek afféle jelzőnevek, mint harmónikus g-mol dallam, mely lett a te lételemed, s óriás hangú énekesből így lett 36 hangú dalnok, s ha kérdeznék, elmondanám, mikor, mely hangnemben zenged dallamod.
Még végére sem érhetek,
hiszen hossza, se vége nem lenne ennek,
így e hálaáradatnak véget vetek,
hogy végső soron hozzád szánt kívánságom elrebegjem.
Mindenkor hallhass számodra kedves dallamot szeretett hangnemedben, mindenkor jusson egy szó, mondat, mely megöleli lelkedet, mindig megérthesd a gyógyító dúdolást, a legcsendesebbet, halld minden rezgésedben csengését az örök szeretetnek!
2015. november 24.
