Irodalmi sarok
ugrás a lényegre   ugrás a hírekre
Irodalmi sarok ( A vakok és gyengénlátók alkotásaiból )

Menü

Veres Tamásné


Különös nap

 

 A redőny rései között beszűrődött a hajnal, kirajzolta a bútorok körvonalait, amik lassan testet öltöttek, a négysávos útról néhány autó zaja törte meg a csendet, a város még aludt. Automatikusan tettem a dolgom, gondolataim, érzéseim a lelkem rég messze járt. Hidegen ittam meg a kávém, ha későn ébredek ő mindig megmelegítette és mosolyogva hozta be nekem.  Eleredt az eső amint kiléptem a lépcsőházból, de könnyű permetként néhány csepp esett csak. Nem áztam meg, míg kiértem a buszmegállóig.  Hosszú út állt előttem, a busz lassan haladt, így soha nem érem utol a lelkem. A levegő lehűlt és az eső újra eleredt, először csendesen fürösztötte a végtelen határt, majd egyre jobban kopogott a busz ablakán. Lehunytam a szemem, most a táj szépsége sem tudott magával ragadni, inkább az idő fonalán töltöttem az időm.

 Olyan mintha nem is rég történt volna, amikor mondott egy időpontot, mit szólok hozzá az egy különleges nap lesz. Néztem a naptárt az egy szombati nap volt.

- Ez egy szombati nap. Számomra akkor különleges, ha találkozunk- mondtam mosolyogva. Egyébként egy sima, szürke szombati nap.

- Ez különleges lesz - mondta és lágyan átölelt.

- Miért? - kérdeztem, de igazából nem is érdekelt a szó, elég volt hogy éreztem az ölelését.

- Akkor házasodunk össze- mondta mosolyogva és a szemembe nézett.

A pillanat töredéke alatt páni félelem lett úrrá rajtam. Nekem így jó, miért kellene? Miért kellene kitenni ezt az érzést a szürke hétköznapok taposó malmának. Miért kellene, hogy lásson kócosan, fáradtan, mérgesen, amikor a vad hirtelen természetem elragad és minden kontrol nélkül, kimondom, amit gondolok. Mert én kimondom, nem bírná ki az igazságérzetem. Vad, makacs, akaratos vagyok, önfejű, ha az igazságérzetem a büszkeség palástjába bújik, akkor még én sem tudom mi lesz. Még csak húsz éves vagyok és a csalódások, arra intenek várjak, ismerjem meg önmagam és másokat is, jobban. Nem akarok férjhez menni, mert a múltkor is... amikor a kamaszkor és a felnőtt lét határán tévelyegtem, azt hittem minden rendben fog menni, de nem ismertem azt a világot, amibe beléptem, és ami nem fogadott be. Megfizettem az árát, mára már teljes és mozgalmas életem van, tudom mi a célom, hol a helyem, harmóniában élek a világgal és önmagammal is.

 Csak annyit tudok, most boldog vagyok vele, és látom rajta ő is boldog velem. Most, de mi lesz később? Mi lesz, ha csalódunk és összetörjük egymás életét.

 - Nem biztos, hogy hozzád megyek, miért vagy benne biztos? - kérdeztem - egyébként is meg sem kérdeztél!- bontakoztam ki az ölelésből és igazán mérges lettem. Na lám megint, nyújtottam az eredeti formámat. És ha már nem kérdezi meg? Akkor mi van nagy okos, hát szereted nem?- gondoltam magamban.

- Hozzám jössz feleségül? - kérdezte. A nézésében kicsi csodálkozás volt, hogy én miért nem érzem ezt sorsszerűnek.

- Hozzád- mondtam ki sokkal gyorsabban, mint szerettem volna.

Lágyan átölelt és táncolni kezdtünk. A zene belül született meg, mindketten hallottuk és ugyanazon ritmusra léptünk, ha valaki látott volna bennünket elcsodálkozott, volna rajtunk.

Milyen gyorsan múltak a napok, és énbennem hol az öröm, hol a félelem kerekedett felül.

És már ott is voltam. Előttem a hosszú piros szőnyeg, megszólalt az Áve Mária. Kíváncsi szemek rám szegeződtek, és nekem végig kellett menni a szőnyegen. Talán jobb lenne elfutni, de gyáva lettem. Tehát nem mindig van nagy szám, nagy bátorságom, gyáva vagyok és megyek a piros szőnyegen, és nem igazi a mosolyom. Erről álmodik minden lány? Nem akarom elhinni. Nem éreztem magam királylánynak, egy gyáva nyuszinak éreztem magam.

Az anyakönyvvezető egy férfi, aki hosszú felsorolásba kezd, mi a nő feladata, összefogni a családot, őrizni a tűzhely melegét, blabla- blabla. Reméltem azért azt is megemlíti mi a férfi feladata, de nem. Végig hozzám intézte a szavakat, és már ki sem láttam a feladatok halmaza alól, egy királynőhöz nem így beszélnek! Hátranéztem az Édesanyám pillantásával, találkozott a tekintetem, pontosan tudta, mit érzek, és mit szeretnék tenni. Ő ismert engem legjobban a világon.

 - Akarod-e.....- tette fel a kérdést az anyakönyvvezető.

Milyen csend volt, még a légy zümmögése is hallatszott, és mindenki várt. Rám várt, de én nem tudtam pontosan, mit akarok. Talán elszaladni. Ő megérintette a karom, és én rá néztem. Mosolygott és biztatott. A tekintete gyönyörű volt, még nem nézett rám ilyen szépen egy fiú sem.
-Igen - mondtam ki halkan, miután hátranéztem a hosszú piros szőnyegre. Igen itt kellene végig futnom. Azt hiszem, mégis bátor vagyok, hogy ki tudtam mondani ezt az egy szót, ki kellett mondanom, hiszen annyi szeretetet, megértést ígért a tekintete és én is szeretem.

Milyen boldogok voltunk, nem változott meg semmi, sajnos első hónapban elfogyott a pénzünk, mert hát az esküvő is fizetés utáni napon volt. Mit lehetett várni. Csak az első hónap ilyen nehéz, gondoltam és hozzákezdtem a nagymosáshoz, mert ugye ez is a nő feladata. Szokásomhoz híven kifordítottam a zsebeket, és lám csak pénzt találtam a férjem zsebében. Aztán minden zsebet megnéztem és itt is, ott is pénzt találtam.

- Lám, csak mégis jól mentem férjhez - mondtam ki mosolyogva.

Önkéntelenül mosolygok még ma is az akkori önmagamon.

Kinyitottam a szemem és már a Hortobágy, közelében járunk. Szakadt az eső. Jó, hogy hoztam az ernyőm. Nem ragadott magával a szabadságvágyam, nem gyönyörködtem a tájban, már rég máshol szerettem volna lenni, a szívem a lelkem már rég Debrecenben volt az Augusztán. Lecsuktam a szemem, és újra az idő fonalán utaztam.

Aztán jöttek a hétköznapok, senki nem mondta, és ne is mondja hogy a házasság könnyű. Két ember, két önálló egyéniség, sokszor két ellentétes akarat. Az anyakönyvvezető is megmondta, mi az én feladatom, ó hányszor gondoltam rá az elmúlt évek alatt. Olyanok voltunk, mint a tűz és a víz, vagy mint két kavics, akiket addig lök egymás felé a folyó sodrása, míg simává nem kopnak, hogy aztán egymáshoz illeszkedve állják a vad hullámokat. Nem sodortak el a hullámok egymás mellől, pedig el is sodorhattak volna. Egyik legnehezebb dolog együtt megöregedni, nekem ne mondja senki, hogy könnyű dolog a házasság. Mára már egymás legközelebbi hozzátartozói lettünk az élet, az évek folyamán. Mire beért a busz az állomásra kisütött a nap, a sugarak mohon csókolták fel a fák levelein remegő vízcseppeket.  Azt hittem az ernyő ellenére bőrig ázok, de nem. Valaki vigyáz rám - gondoltam, hiszek a szeretet hatalmas erejében, hiszem, hogy ez az erő nem ismer térbeni és időbeni határokat.

Már a helyi járatra vártam Debrecenben, ami persze megint elment előttem öt perccel.

A fa alá álltam, kicsit távolabb a buszmegállótól, mert itt hűvösebb volt. Rágyújtottam, mindig rágyújtok, ha türelmetlen vagyok. Három öreg cigányasszony tűnt fel. Talán ezer évesek, én is ezer évesnek éreztem magam, a kezem megint bedagadt, és vörös volt, mint a láng, de nem törődtem vele. A közelgő asszonyok a meleg ellenére nagyon be voltak öltözve. Sok és cifra szoknya a földig ért, szinte söpörték vele az utca porát, cifra volt a felsőrész is. Talán a múlt századból bukkantak elő. Az egyik odalépett hozzám.

- Van egy cigarettája?

- Annyit hoztam magammal, ami az útra elég.

- Tudom hogy nem - mondta, és rám nézett. A szeme olyan fekete volt, mintha csak pupillából állt volna.

Valóban eszembe jutott még Egerben vettem a trafikban két dobozzal. Adtam neki egy szálat és gondoltam tovább áll. A két társa kicsit távolabbról figyelt bennünket.

- Mutassa a tenyerét- nyúlt a kezem után.

- Nem fog látni semmit, mert beteg a kezem.

- Na, mutassa - mondta és a hangja jó szándékú volt. Ő is akart valamit adni nekem, talán az ősi tudásból ami a génjeiben van.

Arra fordítottam a kezem már amennyire, tudtam.

- Őszintét megmondhatom?

- Csak azt mondja, az őszintét - válaszoltam.

- Maga igaz ember, de ezért van jó pár haragosa.

Nem szóltam semmit. Igen sokszor mondtam meg a véleményem másoknak, főleg hozzám közel állóknak, nem tudtam alakoskodni és bólogatni, ha nem értettem egyet. Ő újra a kezemet nézte.

- Ne féljen baba - mondta szinte szeretettel és hatalmas csupa pupilla fekete szemeivel nézett a szemembe. Olyan volt a nézése mintha a lelkemig látna.

Legalább hatvan három éve már nem szólított senki babának, gondolom a szüleim, amikor még meg sem születtem, így emlegethettek.

- Ne féljen baba - mondta újra - a férje meg fog gyógyulni, és haza viheti a kórházból, ne féljen még sok boldog évet fognak együtt tölteni.

Pénzt kért, hogy varázsol nekem sok pénzt, de nem volt nálam, csak ami az útra kellett. Sok váratlan kiadásunk volt már ebben az évben, adtam hát neki még cigarettát.

- Ne féljen, meg fog a férje gyógyulni- nézett rám hatalmas fekete szemeivel.

Akkor éreztem elindult a könnyem, hónapokig tartottam magam. Olyan voltam, mint egy burok, ne lássák, mit érzek, mert ami belül van és meglátom én is, összetörök. Ömlött a könnyem és rázott a zokogás ott egy idegen városban, a buszmegállóban. Az egész év keserűsége kijött belőlem. Amikor szétnéztem a hatalmas fekete szemű asszony eltűnt a társaival, mintha a föld nyelte volna el. Soha nem láttam azelőtt, nem ismertem, de a burkot, amivel körbevettem magam sikerült feltörnie. Szeretnék még találkozni vele, biztos tudja, hogy szeretnék még találkozni vele, hisz az évezredes tudásával a lelkemig látott, és megajándékozott vele.

 Jött a helyi járat busz és felszálltam, hogy utolérjem a lelkem, ami már rég az Augusztán volt.

doboz alja
oldal alja