Irodalmi sarok
ugrás a lényegre   ugrás a hírekre
Irodalmi sarok ( A vakok és gyengénlátók alkotásaiból )

Menü

Horváth Zoltán (Matula)


09. Kutya kalandok

ÉÉN születetten gyűlöltem a kutyákat.
Ez úgy mutatkozott meg, hogy amikor kölök koromban kimentünk sétálni belbudán a Bercsényi utcából, a Gárdonyi szoborhoz, akkor már a kapuban megtoroltam a próbálkozást, sikítás szerű megnyílvánulással.
Később az Ősök rájöttek, hogy a hangeffektus elmarad, ha a szemben lévő ház padlásterében, azaz a '6. emeleten, lévő lakás nagyméretű erkélyén nem jelenik meg a tacskó típusú teleszart zokni, és nem kezd el irígykedve nyifogni, miszerint:
Vau, vau.
Nálam ez verte ki a biztosítékot.
Később a szomszédos házban egy kövér hölgy beszerzett magának egy puli kutyát.
A bundzsi névre keresztelt terelő eb nem nagyon volt boldog a dagadt nyanya tempójától.
Ezért nagyon hálás volt, amikor az iszonyú rettegésemet tudatosan leküzdve, megkérdeztem az utcát betöltő látványt, hogy sétáltathatom-e a kutyuli-mutyulit?
Ennek persze jóóól megörült a rettenetes Tonna Donna, mert hogy Neki nem kellett kimozdulnia a földszinti szoba-konyhájából, a féltve őrzött cserpákos üvegcse mellől, és a blöki sem lett akkora, mint ő.
Így kezdődött barátságom a 4 lábúakkal.
Mint már említettem, az örsön a kutya kennelek a konyha mellett voltak.
ÉÉN meg előszeretettel jártam arra, csak úgy barizni az ebekkel.
A baj ott kezdődött, hogy volt egy elmebeteg,a szó legszorosabb értelmében vett vééreb.
Dankó.
Nyomorult állat annyira bánkódott az előző gazdija után, hogy nem evett, nem ivott, és a fejével bontotta le a szomszédos kennelek tégla falát, amíg onnan ki nem lettek telepítve a szomszédai.
Aztán megtörtént a csoda.
A korosztályomból az egyik srácot megkedvelte.
Hosszas barátkozás, és szeretgetés után Tőle, és csak Tőle elfogadta a táplálékot.
A srácot azonnal megtették az első kutyavezetőjének.
Ez annyit tesz, hogy Övé volt a teljes felelőség a kutya iránt.
Aztán lett egy második kutyavezetője, akinek akkor volt a feladata a kutyát etetni, itatni, fürdetni, almozni, és nem utolsó sorban szolgálatba kivinni, amikor az első kutyavezető épp szabin volt.
Hát azért olyankor szoliba nem írták ki a dögöt, mert még mindíg életveszélyesnek bizonyult.
De legalább a kaját már támadás nélkül elfogadta Tőle is.
ÉÉN meg közben bejáratos lettem az összes többi kutyához.
Kényeztettem, tutujgattam őket.
Hamar rám is ragadt a "harmadik kutyavezető" elnevezés.
Bár ilyen beosztás nem létezett, de mivel ÉÉN jóban voltam a többi döggel, mindig rám hárultak a feladatok, ha valaki picit is nem ért rá.
Csak hát erre sem sok időm volt, a hülye csontcsillagjaim miatt.
Egy nap el is határoztam, hogy legyen, aminek lennie kell, ÉÉN megszabadulok a krumplivirágjaimtól.
Először alaposan berúgva jelentkeztem kimarcsi után.
Nem jött be, ezek a tetvek egy szóbeli ejnye-bejnye után az egészet eltusolták.
Az Anyátokat!
Na majd most.
Fogtam magam, és dezertáltam.
Azért ez mégis csak hazaárulás, talán most leveszik a túlsúlyt a galléromról.
Még akkor is, ha egy kicsit bedugnak a dutyiba.
Persze merre vettem a télakolás irányát?
Nanáá, hogy a kocsma felé.
Vágtam magamnak egy szabad szemmel jóól látható ösvényt a közös kerítés felé, és átugrottam bambizni.
Az időzítés teljes sikert hozott, mert hogy ott csücsült a teljes vezérkar, mind a 3 db fő, amikor a hátsó ajtón beosontam.
A büdös parasztok azonnal asztalt bontottak, és statáriálisan vissza kísértek az örsre, mint hadifoglyot.
Ez már meg van.
Úgy is lett.
Igaz, csak fegyelem sértésért vontak felelősségre, ezért aztán nem is kellett lejelenteni fölfelé, tehát a dutyit megúsztam, de a csillagok mentek a lecsóba.
És milyen csúnyán néztek rám!
Így már többet tudtam a kutyák körül somfordálni.
Még akkor is, ha azok a gonosz lovak is a közelben voltak.
Mertem remélni, hogy az egy hónap elteltével elküldenek kutyás tanfolyamra, Dunakeszire.
A cimborám is ott tanult, mielőtt kikerült Fertőrákellenes alsóra.
Nem jött be.
Nem baj.
ÉÉN jártam jobban.

Vissza térve a kutyákhoz, megmaradtam örökös harmadik kutyavezetőnek.
Télen néhányszor kiküldtek szoliba kutyával, de csak bvégszükség esetén.
Akkor igen jót aludtam az aktuális Blökin.
Isteni dolog volt, hiszen Ők állandóan figyeltek.
No nem azért mert ezt kívántuk meg tőlük, hanem pusztán ösztönből.
Így aztán a kutyust lefektettük, és kispárnának használtuk.
A legkisebb változásra nagyon halkan morogtak, de mivel a fülem a hasán volt, ez is oroszlán üvöltésnek hallattszott.
Csak hát ott volt a Mackó kutyus, akinek a büdöske becenevet adták, mert olyan bűzhödött volt a szentem, hogy kiszállítás közben a nyitott teherautó platón is nehéz volt meglenni mellette.
Pedig a többi állattal szemben Mackó naponta fürdött, mégmeg samponosan!
ugyan akkor a farka teljesen érzéketlen volt.
Egyszer, amikor az IFÁN mentünk szoliba, a kolléga Macival a "Barnára", (a szolihely titkos neve,), ÉÉN meg a tőle 200 méterre lévő rocsóházba, ÉÉN véletlenül ráléptem a farkára.
Igaz, akkor még csak 75 kg nyers marha hús, + a felszerelés voltam, de akkor sem rezdült meg rá.
Aztán a gazdija megmutatta, hogy ha a csizma sarkával direkt tapossa a fent említett test részt, Maci arra sem reagál.
Viszont kitűnő nyomozó kutya volt, rendkívüli szimattal.
Vagy ott volt, a Cézár.
Egy 60 kg-os 1001 éves, félvak, rozoga, nyugdíj előtt álló vééreb.
Amikor a teherkocsi mögé értünk, ott magátol fel kellett volna ugrania, a "platóra" vezényszó hallatára.
Cézi, fel is tette a mellső lábait a lépcsőre, és várt.
Meg kellett emelni azt a rohadt nagy seggét, és föltenni a hátsólábait is a lépcsőre.
Akkor nagy kegyesen feltette a melső patákat a platóra.
Nem ám jóindulatból, hanem mert nem fért a lépcsőn.
Aztán oda is fel kellett tolni.
Lefele már magától leesett.
De legalább büdös nem volt.
Remekül lehetett rajta aludni, és Ő is 500 méterről már jelzett minden mozgást.
Aztán később kiderült, amikor március '15.-én Szögedébe mentünk tömeget oszlatni, hogy Cézi nem is olyan lomha!
A szájkosarával iszonyú pusztítást vitt véghez a békésen tüntetgető egyetemista fiatalok közt.
Akit Cézi utol ért, az nem ment tovább, és még boldog is volt, hogy mehet a kaptárba.
Bármi, csak a kutya ne!
Vagy ott volt Harnos, a BM díjnyertes kutyája.
Abban az évben Ő volt a bajnok.
Minden ből a legjobb.
Egyszer kipróbáltuk, hogy mennyire parancsfogadó.
Szokás szerint a Rocsóra mentem, és a Barnás járőr volt Harni első vezetője.
Kifele menet, a Tisza árterében megláttunk egy őzet.
A parancs elhangzott.
Fogd!
Tied!
Tudván tudtuk, hogy tilos a kutyákat vadásztatni, mert az ösztön, az mindenek előtt.
Azért csak lássuk, hogy az ország legjobb ebe mit tud. Ösztön, vagy parancs.
Parancs, vagy ösztön.
Harni nekiiramodott, mint akit puskából lőttek ki.
A távolság gyorsan fogyott.
A vadon látni lehetett a pánikot.
Rendszertelenné vált a mozgás iránya, meg-meg ingott, hogy most mit tegyen, és elkezdett belassúlni.
A végkimenetel nem volt kérdéses.
Már csak másodpercek voltak a gyilokig, és a kolléga elordította magát:
- Haaarnos!
Lááábhoz!
És megtörtént a csoda.
Harni behúzta a vészféket.
A seggével beleradírozott a fűbe egy külön nyomsávot, majd a cél előtt 6-8 méterrel boldogan megfordult, és farok csóválva jött vissza a gazdihoz.
Győzött a parancs.
Nem semmi!
Pár héttel később úgy gondoltuk, hogy illik megajándékozni a "nagy vadászt" a remek teljesítményért.
Meg hát szerettem volna már enni egy kis vörösboros őzpörköltet is.
Meg láttuk az ebédet, és megint elhangzott a parancs:
- Fogd! Tiéd!
A blöki megint célra tartott, és megint ő volt a gyorsabb.
Csakhogy!
Az őz, ugyan tudatlanul, de Yugoszlávia felé vette az irányt.
Át is sietett a nyomsávon.
Harnos viszont jól tudta, hogy neki az tiltott terület.
Egy hang parancs nélkül akkorát fékezett, hogy orra bukott, és csak úgy gurult.
De semmilyen nyomot nem hagyott a nyomsávon.
Azért ez már a feltétlen hűség maximális jele!
Innentől kezdve tiszteltem Harnost, mint csoda kutyát.
Később, "Egy széép nyáári nap" (Gemini), úgy hozta a sors, hogy mint örsellátó, kitaláltam, hogy sütünk palacsintát az állománynak.
Mondták is a tisztek, hogy:
- Ezen az örsön 30 éve biztos nem készült palacsinta.
Mondok:
- Épp itt az ideje.
Szakácsot ugyan nem kaptam hozzá, de kinek kell szakács, mint egy 1000 db plecsint legyártásához.
Szereztem magam mellé még két kollégát, a KISZ titkárt, meg az örmit, aki épp aláírta a TSZ-t.
(Csak zárójelben: TSZ= Tovább Szolgáló.)
Átmentem a szomszédos Tiszaszigeti örsre, hogy elhozzam a palacsintasütőiket.
Haza felé beugrottam a Szögedi lakatnyába is, így lett összesen 9 serpenyőnk.
Lekevertem a tésztát, 20 kg lisztből, 80 db tojásból, 20 liter tejből, további 25 liter szódából, 8 púpos evőkanál sóbol.
Ehhez persze használtam a dagasztó gépet.
Mindezt hajnali 3-kor, mert akkor értem vissza a szoliból.
Ébresztő reggel 6-kor.
Irány a konyha!
És hárman neki áltunk fejenként 3-3 serpenyővel sütni.
Délre el is készült az 1000 db.
Lehet, hogy nem annyi volt, de így ment át a köztudatba, hogy Horváth, és az 1000 db palacsinta!
Még Szegedről is kijöttek az elhárítósok kóstolni.
Sütés közben persze rohadt meleg volt.
Ezért volt nyitva a konyha összes ablaka.
11 óra tájban a szakácsok feltették a levestésztát főni.
A kotla az ÉÉN serpenyőim mellett volt, és amikor a kolléga beletörte a száraztésztát a lobogó vízbe, egy halom rözme belehullott a félkész tésztámba.
Mit volt mit tenni, kicsit megmozgattam az anyagot, majd egyetlen kecses mozdulattal kihajítottam a hátam mögött lévő ablakon.
Hatalmas röhögés.
Hát ha ennyire tetszett, akkor megismétlem a mozdulatot.
És lőn.
És csak ekkor vettük észre, hogy Dézi épp fürdetésen van szabadon, így a plecsintek földet sem értek, mert Dézi még a levegőben abszolválta a silót.
Egy esetben, éles határzárást rendeltek el.
Nem kispálya, hiszen egy fegyveres többszörös gyilkost jelentettek le szökésre.
Kb60 órás volt a zárás.
ÉÉN épp betegácsiban voltam, és így tudtam bevállalni, hogy a Simson Mustánggal lelátogatom a járőröket, és viszek nekik vizet, és valami kis hideg kaját.
A parancsnokság viszont a veszélyes helyzet miatt ragaszkodott hozzá, hogy kutyát vigyek magammal.
Dézit választottam, mert róla köztudott volt, hogy baromi gyors, és kitartó.
Úgy is volt.
Először lassan mentem, hogy tudjon követni.
De amikor azt vettem észre, hogy 30-40 kilométer/óra mellett csak üget utánam, hát kitekertem a Mustáng nyakát.
Repültem vagy úgy 70-nel, és egy kilométer után megnéztem, hogy Dézi hol van.
És láss csodát, talán 10 méterrel lemaradva ott loholt a nyomomban!
Azért ez már döfi!
Tartósan 70-nel!
Aztán persze lelassítottam, és azzal az 50-nel végig kocogtuk a 14 kilométeres távot.
Az örsön Dézit nem kellett buzdítani, hogy kaja után pihizzen kicsit.
És még egyet el kell mondanom.
Egyszer az őrült Dankóval, és gazdiával mentünk ki szoliba.
Ez egy őszi, nyálkás, ködös éjszaka volt.
A köd olyan szürke volt, hogy az elemlámpáink fénye max 1 méterre világított, mint egy lézer kard.
A több napja tartó nyálka miatt a talaj teljesen át volt ázva.
Először is olyan melegünk lett a dagonyázásban, hogy a pufajka azonnal leköltözött rólunk, és a tártáskát boldogította.
100 méterenként meg kellett állnunk, hogy letakarítsuk a surcira ragadt sarat.
A kint lévő járőrök, akiket váltani mentünk, már előre szóltak, hogy Ők bizony időben elindulnak befelé, mert különben a következő szoli előtt nem lesz idejük alucikázni picikét.
Fél úton talcsiztunk is.
Ők is olyan csapzottak voltak, akárcsak mi.
Itt már jelentős röhögésbe torkolt a szolgálat.
Aztán tovább haladva a cél felé, azt vettük észre, hogy úgy emelgetjük a lábunkat, mint idétlen rajzfilm figurák.
Ennél nagyobb derültséget már csak az okozott, mikor észre vettük, hogy Dankó is ugyan olyan hülyén dobálja kifelé a tappancsait, mint mi.
Néha- néha megálltunk, és egy bottal lekapartuk a bakancsunkról azt a 2-3 kiló földet.
A harmadik ilyen megálláskor a dög is odajött, és tartotta a lábait, és szinte kérte, hogy segítsünk rajta is.
Segítettünk.
Nagy nehezen elértük a szoli helyünket.
Megnéztük, hogy meg van-e.
Aztán beszóltunk az örsre, hogy időben indítsák el a váltást, de minket ne keressenek, mert mi elindultunk befelé.
A hazafelé vezető utat szintén az a sírásba hajló idétlenül kínos röhögés jellemezte.
Sőt szerintem még Dankó is velünk vigyorgott.
Már, ha a blökik tudnak vigyorogni.
Na az nap sem kellett álomba ringatni.
...
Ide kívánkozik még egy mondat.
Miután leszereltünk, Dankón ismét erőt vett a búskomorság.
Nem evett, nem ivott, és már-már majdnem el altatták, amikor a Poltisztünknek eszébe jutott, hogy ha már úgy is használhatatlan mint HŐR eb, akkor ne altassák el, hanem ajándékozzák a katonatársamnak, akit gazdijaként tisztelt, és szeretett a kutya.
Így is lett.
3 héttel a leszerelés után ismét a Röszkei örsön voltunk, és a Puding, a katona társam ünnepélyes keretek között átvehette az ajándék kutyust, mindenki legnagyobb megelégedésére.

...

doboz alja
oldal alja