Lángjaim
...Ha meggyújtassz egy apró gyertyalángot,
a kezedre ég az eredendő fény.
Az álmaidban újra vissza látod,
Hogy hogyan jön meg, s hogy múlik el az éj.
Vakságod tényét már nem vitatod rég,
Beletörődtél..., vagy mégsem fogadod el,
Hogy szemedben már a gyertya lángja sem ég,
s kérdésre tényként, csak az orvos felel?
A fénynek már csak a melegét érzed,
...Tudod, hogy létezik, mint megélt elem,
de hiába kérded, s hiába érted,
a holnapra a fény már nemmel felel.
Hiába lobban fel a gyufa lángja,
Csak a szagát érzed az orrod hegyén,
A szemed a fényt már hiába várja,
De te már tudod, hogy úgy sincs több remény.
Az őrület még belemar szívedbe,
A pánik, a szitok, s minden ami kell,
De a fényt nem csalja vissza szemedbe,
S a miértjeidre senki nem felel.
Sokan vagyunk, kiknek nem játék a fény,
Csak létének árnyéka játszik velünk,
És alig fogadjuk el, hogy ez már tény,
S az élettel szemben hiába megyünk!
Fényeim az emlékeimben élnek!
Őrzöm őket, mint legszebb kincseimet.
S emlékeimben megmaradnak szépnek,
Hiszen a helye meg van mindegyiknek.
A gyertyák lángjai ezek a versek,
Így játszik velem, az árnyék és a fény.
...Talán szívedben egy kis fényre lelnek,
s szívemben maradhat egy csöppnyi remény!
...Ha tudod a lángot, őrízd melegét,
tudatban kihülni ne hagyd sosem,
s szívedben őrizd meg örök erejét,
s ha kell hogy segíts, hát fogd meg a kezem!
