Látogató éteri ének virágtengerén
Eljött emlékezésünknek másodnapja,
s most elviszlek egy hatalmas sírhoz,
mely fedi orvul elvett 36 hangú dalnokot, legalábbis azt, mit ő testként akkor itt hagyott.
Tegnap szótlan voltam hozzád,
ám még sem voltam csendben,
mert édesanyám földi őrző helyéhez látogattam, ott téged is elmeséltelek neki pontokban.
Most téged vezetlek,
mint ujjhegyek a két formákból tapasztaló kezet, közben láttatom újra veled, mint hang a hangot múlt s minden idő egységében.
Ahová most elmegyünk,
minden figyelmeddel koncentrálnod kell,
hisz egy busz megálló közelében helyezkedik el, így a beszűrődő zajon át kell a rejtett hangfoszlányokat meglelned.
Odaérünk 3 lépcsőhöz,
két szélén vastag sima oszlop,
fémből, vagy megmunkált vasból,
ad nekünk nagyszerű támpontot.
A lépcsőkön lassan lehet haladni,
hatalmas virágözön felületét beteríti,
egymás mögött vállra tett kézzel kell emelkedni, előttünk titkos kísérőnk, most már ő fog minket vezetni.
Tetejére felérve mielőtt e síremléket nézzük, valamiképp sorba kell rendeződnünk.
E kísérő alak adja át szamam,
éppen még nem sejthetjük hogyan.
Mert arra intenek óvó figyelmek,
fordítani bisztonságos volna braille-ben, ám ő előtte ismeretlen e jel-rendszer, hát mondd, most mit tegyek.
Már nyúlik a körvonalhoz kezem,
s most mégis gondolkodnom kell,
a megoldást hamar meg kell lelni,
azután csak e monumentális helyre figyelni.
Hogy meg ne szegjük e kitételt,
hívd hát oda, ki a lépcsők előtt fogta kezed, a fordított hangtalan szavakat írja kezedre, a ponthalmaz által formált jelrendszerben ujjhegyeivel.
Most négyen leszünk ilyen formán két sorban, haladunk ez óriás kriptával egy vonalban, egy-két lépésre lépcsőkkel szemben a síremlék virággbirodalommal tarkított fedelét lelheted.
Két váza s virág levélen át
a kövezetet egy-egy ponton érintheti kezed, az egészet ennek útján kell elképzelned, mert eltakarja előlünk a szeretettel szétszort virágrengeteg.
Jobb kéz felé hatalmas márvány-zongora,
mely jelkép, e hangjegyből szőtt élet szinbóluma, terül el ott is sok virág rajta, egy kisvirágban billentyű részlet maradt.
E zongora némán hírdető hatalmas alakzat, hisz nincs mód, hogy azt megszólaltasd, benne csak kis lélekrész árválkodik, szobor módjára emlékeztetőül ékeskedik.
Tapintása tekintéjes erővel bír,
felülete egyenletes, - akárcsak egy jégtükör hív - talán elérheted a konokul mozdulatlan billentyűket, mit hangra semmi hatalom rá nem vehet.
inkább helyeznek rá milliárdnyi virágtengereket.
Vannak, kik ott hagynak leveleket,
rajzot, szívből írt verseket,
talán egyesek papírba vésett hangjegyeket.
Ha visszahajolsz sír fölébe,
nyújtsd ki figyelemmel előre kezed,
talán nagy korona peremét eléred.
Érezheted a nagy háromszögeket,
körforma melyet következetesen körbe vesz.
Díszítik azt sima, fényes ékkövek,
melegséget sugárzó fennséges ékszerek,
óvón fedi ott is sok virágrengeteg,
ez az ő formált, és írott örök jelképe.
Sír baloldalán a fejfa szívszorító alakja, azt szinte már el sem érik az elszánt ujjak, így csak maradnak távoli ujjhegyni részletek, körvonalak, hol őriznek róla pár szót, vésett mondatokat.
Mielőtt visszafordulnánk az útra,
még zengem néhány érte szétszort dallamomat.
S neked volna kedved imádkozni legmélyebb dallamoddal?
Hisz e lélek csodás harmóniát mindig szeretettel hallgat.
E zenei tisztelet után,
óvatos léptekkel haladunk visszafelé lépcsőkön át, addig is, ha lelked égeti kérdések szava, mond hát ki, hátha lesz, ki választ adhat.
Össze tudtad-e rakni a kézbe írt szavakat, az írások közt eléd táruló hatalmas formákat?
Mert neked e nagy emlékműről ezt adhattam, ám hidd el, sokkal többet jelent ő megmásíthatatlan dallamában.
Nem dobálom tovább az esetlen szófoszlányokat, inkább hanghordozó repítse feléd a rezzzenő dallamokat, mert követheted a felcsendülő hangsorokat, közben én is figyelemmel nyitom előtted a hangtérben llévő zárakat.
E tömérdek képözönből most kilépve
kezed összes ölelő képének oltalmát,
emlékezet minden felüdítő mozzanatát,
hangok legszebb zendülő alakját kívánom neked.
2015. november 2.
