Lázongó világ
Hideg tél volt februárban,
De a világ forrt nagyon,
A hónap végén Párizsban,
Kitört a forradalom.
Márciusban elhangzott,
Kossuth nagy beszéde:
Az Ellenzéki Nyilatkozat,
Megtartását kérte.
Nagyon akart az országnak,
Saját alkotmányt is,
Akkor még azt hitték,
Mindez puszta frázis.
A Császár és a Főrendek,
Mindent megígértek,
Mert addigra már Bécsben is
Forradalmak égtek.
Az események hírére,
A lelkek bátrak lettek,
Páran, tizenötödikén,
A Pilvaxba mentek.
Petőfi ott felolvasta,
Híres Nemzeti Dal-át,
Jókai,a Tizenkét Pont,
Akkor még, kéziratát.
Petőfi kokárdát tűzött,
Mi, a nap jelképe,
Majd indulttak, hogy vágyukat
Tett kövesse végre.
Először az egyetemek
Ifjaihoz mentek,
kik a nemes eszmékből,
Sok valóra leltek.
Majd a Landerer nyomdába,
Közösen vonultak,
Ahol a sok tiszta szónak,
Nyomatékot adtak!
Ezt osztották a tömegnek,
A Múzeumkertben,
Hol Petőfi szavalata
Lángolt a szívekben.
Majd, Táncsicshoz indultak,
Rideg börtönébe,
Az embersereg magát fogta,
Hintaja elébe.
Megnyittatták estére,
A Nemzeti Színházat,
Hol a színészek színpadra,
Kokárdában álltak.
A Bánk Bánt kérte a sok hős szív,
S ők lelkesen játsztak,
A Himnusz, Szózat dallamára
Egy lélekké váltak.
Szép nap volt ez, nagy nagy súllyal,
Mert ennek hírére,
Felelős Magyar Kormány lett,
Az országban végre!
Mely nem tartozott elszámolni,
Az osztrák császárnak,
Batthyány vette kezébe,
Sorsát kis hazánknak....
A változáshoz kevés,
A kezdeti siker,
Az osztrák-orosz erők,
Minket tiportak el.
Hiába írtotta,
Bem apó az ellent,
De Görgey végül,
Letette a fegyvert.
Tűzünk ma kokárdát,
Emlékezve arra,
Egy kis országnak is van hangja,
Ha hallatni akarja.
