"Kedves Dévényi Úr!
Tudom, hogy e levél kezdete nem mindennapi az ön számára, de
számomra sem, hogyíly kedves, neves embernek írhatok. Szerettem volna, ha levelem személyesen olvassa el, bár nem vagyok benne biztos, hogy a ("három" kívánságokat) személyesen szokta elolvasni. Még ma sem hiszem, hogy kívánságommal jó helyen kopogtatok, de talán az ön segítségével teljesülhetnek. Ezért hosszú vívódás után fordulok önhöz, s bízva várom válaszát."
Levelem folytatása immár rímekbe torkoll,
Habár még szárnyam nem repít a legeken át,
Erőtlen, gyenge, s vállamra ráomoll.
Hetenként egyszer, szerdán a hegytető,
Mint megannyi mást telenként vonz,
Minket is vár, vagy mi őt? Mint síelő.
De a fehér táj számunkra nem látható, csak torz,
Mégis minden csúszás öröm, s gyors diadal,
Síléceink mögött a hó magasan porz.
Sokak előtt a gyorsaság csak álom, s fal,
Ledönthetetlen, mint ahogy előttünk álomkép,
Hogy eddzőnk igazi havon kiabál: "bal!"
Mert bár igaz, a műanyag pályára a tél,
Havat hozott és jeget nem is keveset,
De az álom valóságként szebb, mint egy tűnő kép.
S mi is szeretnénk igazi havon síelni egy hetet,
Hol az eddző még hangosabban kiabál,
Irányít; pótolva a látást és szemünket.
"Csússzál bátran! Mehetsz még!" S végre megáll,
Érezve azt, hogy a hegy alján laposra ér;
S ismét fel, fel a hegytetőre felsétál.
Vagy egy aliglátó társa, eddzője kíséri míg felér,
S ott sílécet csatol, s türelmesen várja,
míg társai csúsznak, s mind a hegytetőre ér.
Mert biztonságosan csak egy csúszhat, hisz rája,
Az oktató vigyázza: hóeke; lassíts, kanyarodj,
A hegyen le-fel akár százszor is így navigálja.
A heti egy óra oly hamar elszáll. Mosolyogj!
Ezt senkinek sem kell mondani, hisz kipirulva
Egymást nógatjuk: "Lefele már gyerünk! Robogj!"
Öt nagy van, ki már egész jól tud síelni,
S egyszer jártak havon, Szlovákiában
Az idén már jár, mint kezdő tíz kicsi.
Igaz, eddzőmtől kérdeztem: "Hová szeretne legjobban,
S mikor ér rá velünk síelni egy hetet,
De az ötlet az enyém, s én szeretnék elmenni majdan.
Ám egyedül mit sem érek, sajnos nem mehetek,
Kell egy hat gyerekből álló sícsapat
És két oktató, ki tanít bennünket.
S e nyolc fős hadsereg, vagy hadcsapat,
Tirollba szeretne leginkább elmenni.
S íme hát elregéltem első kívánságomat.
Március végén, mikor itt kezd tavaszodni,
A hegyekben, verőfényes napsütésben
Azt mondják: síelni ilyenkor az igazi.
A gondolat az enyém, de tolmácsolom társaim nevében,
Kiknek ez mind-mind meglepetés,
Titok a februári műsorig egészen.
Tudom, hogy hárommal is felér ezen kérés,
De ha már van, elmondom mi a másik kettő.
A zene is a kedvencem nemcsak a síelés.
Bár manapság kevés zene az, mi elviselhető;
Inkább a régi sztárokat szeretem, kivéve
Horváth Charliet aki ma a nagymenő.
Nem reppet, technot énekel és nem monoton szövege,
Ezért gyűjtöm kazettáit, bár manapság;...
Már rég minden albuma meglenne.
Ha nem lenne ilyen nagy a drágaság,
De Horváth Charlie és Tátray
De hiába minden pénz és jóság,
A havi zsebpénzből lehetetlen megvenni.
A harmadik kérésem, már el se mondom;
Mert szavamra, nekem elég ennyi.
E két kívánság is felér tudom
Akár tízzel, százzal is,
És már ezért is köszönettel tartozom.
(Pest, 96. 02. 22. csütörtök)
