Lódz-ban jártam
Kedves Mindenki!
2015 augusztus ötödike és kilencedike között rendezik meg a világon először
a siketvakok első nemzetközi autóversenyét Lengyelországban. Ezzel a hírrel
először a magyar Siketvakok Országos Egyesületének belső levelezésében
találkoztam melyet a Magyar Vakok és Gyengénlátók Szövetségének nemzetközi
referensétől, Ollé Attilától kaptunk és részvételi szándékomat egy órán
belül jeleztem a vezetőségünknek. Az utazásra elkísért Bodó Zoltán, az
egyesület munkatársa - akinek ezúton is köszönöm mindenre kiterjedő
figyelmes segítségét és odaadó munkáját. Magyarországról látássérültként még
részt vehetett az eseményen Csonka Ferenc, a fehér Bot Egyesület elnöke,
akit leendő felesége Balogh Tímea kísért el. Beszámolóm további részében
keresztnevükön szándékozom említeni a szereplőket, de teljes nevükön sorolom
fel a következőket:
Kamila Dobrzyńska - a verseny győztese,
Sławomir Marciniak - a második helyezett,
Ryszard Grzesiak - a harmadik helyezet, Mateusz Kotnowski - a siketvak autóverseny ötletének gazdája, kivitelezője
az
önkéntesek csapatának önzetlen segítségével,
Aleksandra Leszczyńska - a programok zökkenő mentes lebonyolításában vállalt
oroszlánrészt,
Monika Sobczak - a rendezvény másik oszlopos tagja, az ébrenlét jelentős
hányadában velünk kettőnkkel töltötte az időt lengyel-angol tolmácsként, de
emellett
rengeteg háttér munkát végzett.
* Előkészületek
Tehát július 9-én értesültem a különleges lehetőségről. Több siketvak
sorstársammal szándékoztunk részt venni az eseményen és a július 20-i
határidőig többen is jelentkeztünk a lengyel szervezőknél. Aztán a magyar
ismereteink a költségekről "a minden
költséget viselünk" megfogalmazás némi pontosítás után "a minden költséget
viselünk Lengyelországban" tartalmúra módosult cserébe az 200 zlotys (kb. 15
000 forint) regisztrációs díjért. Szállás, étkezések, helyi közlekedés,
lengyel-angol illetve angol- lengyel tolmácsolás és biztosítás fedezete
magán adományokból, cégek támogatásokból jött össze. A segítőknek,
kísérőknek viszont nem kellet regisztrációs díjat fizetni a
szolgáltatásokért, ezeket teljesen ingyen vehették igénybe. Nem tett jót a
részvételi
lelkesedésnek a jelentkezési határidőt követő 9-10 napos hallgatás a
lengyelek részéről. Fiam például szeretett volna elkísérni, de ő is készült
tajvani utazására, valamint a bizonytalanság és munkahelyének elvárásai
miatt kényszerült kihagyni az eleddig egyedül álló programot. A szervezők 20
résztvevős versenyben gondolkodtak és a világ minden részéből várták a
jelentkezőket. Bár tudtam, hogy idén az orosz siketvakok Moszkva mellé
hívták meg az európai siketvak szervezetek tagjait - nem adtam sok esélyt a
lengyel utamnak.
Július 28-án, kedden jeleztem a kintieknek, hogy egyre nehezebb lesz az
utazás megszervezése. Rá két napra, csütörtökön részletes levelet kaptam
Monikától, a "The Polish Association for The Welfare of The Deafblind
People - Branch of Łódź (magyarul: "A Lengyel Társaság a Siketvak emberek
Jólétéért - Łódźi Iroda") képviselőjétől. Innentől élénk levelezésben
voltunk az utazásig. Monika leveléből szereztem tudomást Ferencről, a másik
magyar indulóról, figyelmembe ajánlotta az egyik lengyel vasúti társaság
weboldalát, írt a szállásról satöbbi. Amikor úgy látszott, hogy egyedül
megyek kísérő nélkül - felajánlotta a varsói iroda önkénteseinek segítségét
a varsói
központi pályaudvaron belüli átszállás lebonyolításához.
Fiam helyettesítésére - egyesületünk elnökének bíztatására - futottam egy
kört a munkatársak körében, hogy van-e kedve valakinek kísérőmül szegődni? A
nemzetközi gyakorlat szerint a vakigazolvánnyal utazók teljes árú jeggyel
utazhatnak nemzetközi viszonylatban, de a segítő ingyen. A helyjegyre
azonban nem vonatkozik a díjmentesség. Zolinak kedve volt a kalandhoz az
egyesület vezetőségének hozzájárulásával. Itt szeretném megköszönni az
egyesületem támogató hozzáállását.
Péntek délután a Déli pályaudvaron került megvételre az oda-vissza vasúti
jegy Budapesttől Varsóig vakigazolványos kedvezménnyel, helyjegyekkel.
Szombat este interneten keresztül fiam segítségével zajlott a jegyvásárlás
Varsó és Łódź
közötti szakaszra. A Varsóba érkezés (a helyjegyen 7:32) utáni első vonatra
(8:15) már nem volt hely, így a következőn (10:11) foglaltuk az
ülőhelyeket. Aztán egy kis izgalom: a vasárnapi visszaútra nem volt a
verseny
vége (16:00) és a Varsóban Budapestre induló vonat (21:05) között foglalható
helyjegy ...Vasárnap délelőttre derült ki, hogy másik lengyel vasúti
társaságnál helyjegy nélkül is utazhatunk. Hétfőn néhány telefon a
vakigazolvány idei érvényesítése és az angol nyelvű igazolás kiállítása
érdekében, utazással kapcsolatos beszerzések vártak rám. Kedd délelőtt a
vakigazolvány érvényesítése, igazolás átvétele a tagegyesületi
ügyfélszolgálaton valamint a megjavított hallókészülék kipróbálása és
hazavitele volt a feladat. Amíg az üzletben megfelelően működött a masina
addig az otthoni üzembe helyezésnél már nem szuperált. Hát ez nem jött
össze! Maradt a jó öreg, 22 éve hibátlanul működő hallókészülék ... A
pályaudvarra indulás előtt 2 órával megérkezett Tamás fiam egy közepes
méretű bőrönddel. Nagyon ügyesen tud csomagolni így rá bíztam a dolgot, de
magam is figyeltem hogy mi hova került. A hátizsákba pedig az utazás közben
szükséges dolgok gyűltek: vasúti jegy, innivaló, ennivaló. Igazi nyári idő
lévén a sok, cipzárazható zsebes dzseki is a hátizsákba került.
* Az odautazás
Augusztus 4, 20:05-kor Budapest Keleti Pályaudvarról induló Metropol
vonathoz kísért ki a feleségem és a fiam. Itt indulás előtt fél órával
találkoztunk Zolival annál a vagonnál, ahova a helyjegyünk szólt. A
fülkénkben katlan hőség fogadott minket. Visszamenekültünk a peronra és amíg
más utastársak nem kerültek a fülkénkbe - húztuk az időt családtagjaim
körében. Eljött a búcsú pillanata és pár perccel később kigördültünk a
csarnokból. Megkértem Zolit, hogy hívja fel Ferencet és pár perccel később
személyesen megismerkedhettünk Tímeával és Ferenccel. Pár mondat után a
varsói viszontlátásig elköszöntünk egymástól.
A Metropol EuroNight nemzetközi vonat Varsóba tartó kocsijában
tartózkodtunk, de az éjszakai utazás során több helyen megálltunk, több
kocsit
lekapcsoltak illetve hozzákapcsoltak szerelvényünkhöz. Van közvetlen kocsi
Bécsbe, Berlinbe, Prágába és Krakkóba, de a lengyel határ előtt sokáig
álltunk - valószínűleg nem érkezett meg időben a csatlakozás. De kihasználva
a Katowicéig tartó szakaszt - több mint 3 órát végig feküdtünk az üléseken
és
fél éber állapotban próbáltunk pihenni.
Hajnal 4 óra után a második lengyel megállásnál két kis öreg lépett a
fülkénkbe: elrendezgették holmiijaikat, keresztet vetettek, néhány percet
beszélgettek majd elszundítottak. Fél 7 után próbáltuk megtudni, hogy
szerintük mikor érünk Varsóba. Percekig tanácskoztak, majd a mellettem ülő
utastársunk
vad kutatásba kezdett a csomagjában: hosszas keresgélés után előhalászott
egy noteszt és felírta - 7:20! Aztán egyikük el kezdte sorolni szép tiszta
magyarsággal: Puskás, Grosics, Buzánszky, Hidegkuti ... Leesett az álunk!
8:20 körül érkeztünk a varsói 6 pályaudvar egyikére, a nemzetközi vonat
kapcsolatokat bonyolító Központira, tehát lekéstük volna a 8:15-ös
Łódź
i csatlakozást. Így lett a balszerencséből szerencse! Szerettük volna
kideríteni, hogy melyik vágányról utazhatunk tovább. Csomagostul
mozgólépcsőn mentünk az első emeletre, de az információs iroda a második
emeleten volt található, melyre már hagyományos lépcsőn fellépkedve
jutottunk. Az A21-es sorszám, melyet némileg morcos biztonsági őr nyomott a
kezünkbe nem tűnt hosszadalmas várakozásnak a kiírt a06-hoz képest. Hiába
volt 4 kiszolgáló asztal - csak 45 perc után szabadultunk ... Még mindig
időmilliomosok voltunk, hát kávé után sóhajtottam. Az első szóba jöhető
helyen 16 zlotys árat (egy zloty 72-75 forint) lemondani kényszerültem
szenvedélyemről, a 9 zlotys ár már barátságosabbnak tűnt, de végül 6 zlotyn
belül úsztam meg káros szenvedélyem kielégítését. Közben Ferencék is járták
a maguk útját, időnként összefutottunk majd a csatlakozásnál találkoztunk.
A menetrend szerint 111 perces utazás számomra pillanatoknak tűnt vagy már
én voltam fáradt. Az út vége felé megtapasztaltuk a nemzetközi és a helyi
vonat mosdó közötti színvonal különbséget. Egyik útitársnőnk kedvesen
jelezte a közelgő Kaliska állomást, Zoli átszaladt szólnia másik fülkében
utazó Ferencéknek, de utólag kiderült: idő előtt tömörültünk a leszálláshoz.
Kakukkos óra madarunk korrigálta hibáját, de már nem hurcolkodtunk vissza.
Megérkeztünk a célállomásunkra, ahol Monika fogadott minket.
* Łódź
Járási jogú város. A népesség pillanatnyilag 707000 fő, területe 295
négyzetkilométer. A város nevének jelentése "csónak", kiejtése magyar
betűkkel leírva: wudz. A magyar írásmódhoz közelebb áll a német: Lodz. A
Łódźi vajdaság központja az ország közepén, az łódźi fennsíkon fekszik,
amely vízválasztó a Visztula és Odera vízgyűjtő területe között. Nevének
eredete nem tisztázott, a számos feltételezés - egyesek szerint a odzic
nemzetségnévből, mások szerint a łoza (fűzfa) szóból, a Łódka folyó nevéből,
a łódź szóból (csónak, ladik) vagy a Włodzisław személynévből ered - de ezek
a feltevések a
kutatások fényében valótlannak bizonyultak. Łódź területén 18 kisebb-nagyobb
folyó és patak folyik keresztül. A számos testvér város között megtaláljuk a
magyar Szeged városát (2004).
Łódź falut először 1332-ben említik oklevélben, városi jogokat és ezzel
együtt vásárok szervezésére jogot 1423-ban kap. A 17. században helyi
kézműves és kereskedelmi központtá válik (nyolc malom, valamint kerékgyártó,
kádár, szabó, ácsműhelyek és vágóhidak működtek a városban). Ennek a
periódusnak a tetőpontján, a 18. század elején a városka 800 lakost
számlált. A svéd támadások miatt a század közepén hanyatlás következett be
és a város részben elnéptelenedett. Lengyelország második felosztása során
1793-ban Łódź Poroszországhoz kerül. Ebben az időszakban mindössze 250
lakosa volt. 1820-ban a kormány döntése értelmében Łódź csatlakozott az
iparvárosok hálózatához, és a posztó- és textilipar központjának szerepét
töltötte be. Az iparvárosi létre predesztinálták a természeti és jogi
feltételek is: az állami tulajdonban levő földet az esetleges betelepülők
számára fel lehetett parcellázni, az építkezésekhez rengeteg fa állt
rendelkezésre a környéken, és a sok rövid, ám nagy esésű vízfolyás az
energiatermelést tette lehetővé. Rohamos fejlődés indult meg, néhány évtized
alatt az apró helységből, amelynek 1830-ban csupán 4 000 lakosa volt,
1914-ben már 500 000 polgára volt, ami demográfiai világrekordnak számít.
* Ismerkedés: délután és este
Menetrendszerinti pontossággal érkeztünk a Varsó felöl harmadik, Kaliska
nevű állomásra. Az aluljárón keresztül mentünk a buszmegállóhoz, majd a
80-as helyi járat légkondicionált utastere enyhítette a déli forróságot.
Nagyjából 20-22 perces buszozás után értük el szálláshelyünket, a Cynamon
turista szállót. Az internet révén már előzetesen lehetett tanulmányozni a
körülményeket. A három emeletes épületben zömmel 6-8 ágyas hálótermek
voltak, mindössze 2-4 olyan szoba volt a 26-ból amelyben 1-4 ágy volt
elhelyezve. Megkaptuk a recepción a nekünk szánt szoba kulcsát és Monika
vezetésével felmásztunk a második emeletre. Belépve a helységbe - a
következő
berendezés fogadott minket: 3 emeletes és 2 szimpla ágy, közéten asztal 6
székkel. Kínos percek következtek: Tímea és Ferenc bejelentették, hogy külön
szobára tartanak igényt. A rendezvény szervezésével és a hotel vezetésével
folytatott 15-20 perces telefonálgatás után Monika az első emelet valamely
szobájába vezette őket. Ekkor nem volt igazán jó érzés magyarnak lenni ...
Hozzánk visszatérve Monika némi aggodalommal a hangjában kérdezte, hogy
megfelel-e nekünk a szállás, bár még további 2 fiú és 2 lány kerülne a
szobánkba. Hogy oldjam a feszültséget, tréfásan megjegyeztem: jöhetnek, de a
lányok minél fiatalabbak legyenek ... Most már mosolyt is kihallottam úti
kalauzunk hangjából amikor további szándékaink után érdeklődött. Amíg Zoli
tolmácskodott a kialakult helyzet megoldása érdekében feltérképeztem a
szobát
és éltem az első választás lehetőségével: az ajtó közelében balra található
ágyat vettem birtokba az esetleges éjszakai illemhely látogatásra gondolva.
Zoli ugyanazon az oldalon következő emeletes ágy alsó szintjén helyezkedett
el. Egyébként úgy alakult, hogy az elkövetkező négy éjszakából 3 alkalommal
aludt velünk Alekszandra, a verseny előtti éjjelen pedig csak Zolival
voltunk a szobában. Sok dolga lehetett szobatársnőnknek a rendezvénnyel,
mert mindig aludtam mire bejött a szobába és csak az egyik reggel észleltem
a szobában, de mire visszatértünk a fürdőszobából - már nem volt a
hálótermünkben. Az ajtónkon kilépve vagy balra fordulva 12-13 lépéssel
juthattunk mosdó, toalett és zuhanyozási lehetőséghez, vagy egyenesen a
lépcsőház irányában ugyan ekkora távolságban kisebb kapacitású vizes
blokkhoz tudtam menni. Többnyire a nagyobb fürdőszobát használtam.
Az első hivatalos program este 7 órakor várt ránk. ismerkedési est és
vacsora vagy fordítva. Monika szándékainkat firtató kérdésekor viszont nem
volt még 3 óra. "Körbe kellene nézni" - mondtuk és bájos kalauzunk
vezetésével nekivágtunk a sétának. Meleg étel végett betértünk egy étterem
teraszára, de annyira variáltak az étlaphoz képest az ételek alkotó
elemeivel, hogy odébb álltunk. Kérdeztem Monikát, hogy hol szeret enni?
Kiderült, hogy kedvenc éttermében vegetáriánus ételeket szolgálnak fel. Még
sohasem voltam ilyen helyen, ideje kipróbálni. Választásom paradicsom leves
tésztával, mexikói pörkölt, üdítőnek vagy 5 féle lé keveréke volt gyömbér
ízesítéssel. A pörköltnek hús íze volt, de természetesen valamilyen
zöldséggel helyettesítették. Az üdítő gyömbérrel való megszórása rossz
választás volt részemről, mert a túladagolt keserű zamat elnyomta a többi
alkotó elemet. De most már jobban tudtam mosolyogni az esti vacsoráig ...
Még egy erős kávé és neki eredtünk Lodz városát kettészelő és kereskedelmi
valamint társadalmi élet központját képező Piotrkowska utcának. 4200 méteres
hosszával ez Európa leghosszabb sétálóutcája, Lodz legnagyobb
turista mágnese. Neoreneszánsz és szecessziós épületek, kávézók, éttermek,
sörkertek szegélyezik. Itt áll Lodz leghíresebb szállodája is, a Grand
Hotel, melyet 1887-1888-ban építettek. Vendégei között volt Román Polanski,
Tito és Himmler is (az utcát a II. világháború alatt Adolf Hitler utcának
nevezték). Közvetlenül a szálloda előtt, a járdán látható a hollywoodi
mintájára készített lodzi "Walk of Fame", ahol Lengyelország leghíresebb
színészeinek és rendezőinek kézlenyomatát foglalták csillagokba. Magam is
megtapogattam néhány mintát. Sok turista keresi fel az utcában a 78-as szám
alatt álló házat, ahol a világhírű lengyel zongoraművész, Artúr Rubinstein
töltötte gyermekkorát. A házba nem mentünk be, de az épület előtt
elhelyezkedő zongorát tartalmazó szobrot megtanulmányoztuk.
Még számtalan köztéri szoborról, szobor csoportról, épületről és
látnivalóról hallhattam Monikát és Zolit. Szóval nem unatkoztunk. Eljött az
idő a szállodába való visszatérésre. A földszinten egymásba nyíló helység
közösségi célokat szolgált: itt fogyasztottuk a reggelit, vacsorát, de a
nagyobb terem szolgált a megbeszélések színhelyéül. A vacsora, reggeli közös
elemei a felvágott, kenyér szeletek, ecetes paprika, nyers uborka,
paradicsom, forró tea, nescafé. Vacsoránál főtt virsli mustárral, reggelinél
müzli vagy kukoricapehely tejjel egészítette ki a választékot. Az ebéd
műanyag
rekeszes tálcákon melegen érkezett a mindenkori helyszínekre és műanyag kés,
villával került
kiosztásra. Egyszer ettünk egybe húst (ekkor megkértem Zolit a darabolásra),
egyébként valamilyen apróhús volt rizs, krumpli vagy főzelék körettel. No
ennyit az étkezésről.
Az első megbeszélésen megismerkedhettünk a fő irányítóval, Mateusszal,
néhány fontos információ után mindenki bemutatkozott.
Kiderült, hogy a Sri Lankából, Kenyából és Grúziából várt résztvevők vízum
hiányában nem tudnak beutazni Európába így Ferenc és jómagam képviseljük a
külföldieket. A tolmácsolás mindig úgy történt, hogy Monika leülve velünk
szemben fordította a lengyelt angolra. Amikor elhallgatott Zoli elmondta
magyarul. Mivel Ferenc keveset értett angolul, leendő felesége Tímea meg
semennyire, mögöttünk ültek mindig és Zoli tolmácsolásából követték az
információkat. Egyébként Zoli segítségét sokszor kérte és vette igénybe
Ferenc a legkülönbözőbb helyzetekben, már-már kellemetlen mértékben.
Ezen az estén már csak egy programunk volt hátra: a csapatépítésben vettünk
részt, amit a helybéliek integrációnak hívtak. Lefordítom magyarra:
elmentünk sörözni. Végig az öt nap alatt tombolt a nyári hőség, jól esett az
alig csökkenő melegben a jó ízű, hideg sör. Huszonhatan ültük körül az
asztalt. Nem csak üvegből ittuk a pivót, de a hátamra is jutott: a pincér
eldobta a tálcáját telibe találta a mellettem ülő szakálas, zöld színű sörét
iszogató sorstársat és félig megöntözve engemet. Az ingem annyira megszáradt
fél óra alatt, hogy már újra vissza vettem, másnap reggelre pedig szaga sem
maradt az esetnek a ruházatomban.
* Gyakorlunk!
Egy órával előbb ébredtünk a kelleténél, hát elmentünk sétálni. A
recepciónál Mateusszal futottunk össze, aki pár szóval javaslatot tett az
útvonalra. Átmentünk a sétáló utcára, elindultunk jobbra, majd a párhuzamos
úton tértünk vissza. Reggeli és a megbeszélés után még felugrottunk a
szobánkba - aztán beszálltunk a minden reggel ránk váró buszba.
Gyakorló pályára vittek bennünket. A tanpályától 200 - 300 méterre a nap
sugarától védő sátrak alatt asztalok, székek vártak ránk. A versenyen induló
19 résztvevőt 4 csoportba osztották: rózsaszín, kék, zöld, piros színnel
jelölve. A 2 magyar, a lengyel siketvakok elnöke és két helybéli jutott a
kezdő ötösbe. Az egyszerre gyakorlók számát nem annyira a rendelkezésre álló
kocsik száma, mint inkább a gépkocsi vezetést oktatók létszáma limitálta.
Mert hogy a rendezvényt támogató 3 autós iskola oktatóiból felkészített
irányítók közül naponta
öten tudtak jelen lenni. A terepen kézi és automata sebváltós kocsik közül
lehetett választani. Azoknak, akik még sohasem vezettek, az automata
sebváltós kocsikat javasolták. Számomra is ez volt a kézenfekvő és ha jól
emlékszem a típus nevére, egy Toyota Yaster volt a versenyautóm.
És akkor most a kérdés: hogyan tudnak autót vezetni a siketvakok? Egy
egyszerű jelrendszer segítségével. Az anyósülésen helyet foglaló irányító a
kormánynál ülő jobb térdén jelez a teendőkről. Térd felett lassítás,
fékezés. Térd jobb oldalát ütögetve jobbra, bal oldalát ütögetve balra kell
forgatni a kormányt. Térd alatt jelezve egyenes az út illetve lehet nyomni a
gázt. Az ütögetés intenzitása a végrehajtandó művelet lassabb vagy gyorsabb
kivitelezését jelezte. A gyakorló szakaszban megtanultunk minden műveletet
az
elindulástól a leállásig (indítókulcs, botkormány, kézifék), de a versenyen
ezek egy részére nem volt szükség.
Ennek a jelrendszernek a begyakorlására fél órás váltásokban kaptak
lehetőséget a csoportok. Minden résztvevő nagyjából 4 és fél óra időt
töltött a kormánynál. Esetemben a hátsó ülésen Monika és Zoli foglaltak
helyet a lengyel irányítóval való esetleges megbeszélések miatt. Ezzel a két
gyakorló nappal kívánták elérni a verseny kitalálói, hogy eléggé gyorsan
kövessük az irányító jelzéseit és ne okozzunk galibát. Amikor először ültem
be a kocsiba Mateusz odajött és ráütött a két kezemre és a bal, féken lévő
lábamra: magyarázta, hogy az első nap csak kormányozunk és fékezünk.
Figyelték a mozdulatainkat és délután már a jobb lábbal a gáz adását is
bevonták a felkészülésbe. A gyakorlás során
mindig 5 autó volt a pályán, így gyakran volt szükség a blokkoló megállásra.
A versenypályán az egyenkénti indítás miatt egyszerre csak egy kocsi
tartózkodott a terepen, ezért másik jármű miatt már nem kellett hirtelen
leállni. Amíg a betanulás során bóják között kellett lavírozni, a reptéri
kifutón kevesebb irányváltásra kényszerültünk.
A média folyamatosan jelen volt. Napjában többször is kértek interjút. Az
egyik alkalommal például a tanpálya szélére kérték az autómat, pilóta
kiszállítva, Monika nevű lengyel riporter nő beült hátra a tolmács Monika és
Zoli közé és így vették fel az anyagot. Mondtam is, hogy legkedvesebb
lengyel keresztnév számomra a Monika. A rögzített képsor megjelent az esti
adásba háttérként, de a magyar-angol-lengyel oda-vissza fordítgatás miatt
hang nélkül. Mateusz mindenesetre ugratott, hogy hatalmas médiasztárt
csináltak belőlem Lengyelországban ...
Egy másik interjú során az egyik kérdés az volt, hogy mit várok a vasárnapi
versenytől. Még komolyan azt feleltem: "Első szint: becsülettel végig menni
a pályán." Már huncutabb hangsúllyal: "Második szint: Nem szeretnék utolsó
lenni ..." Végül mosolyogva: "Harmadik szint: Az a dobogó nincs is olyan
magasan!" Itt szeretném hangsúlyozni: hatalmas élményt nyújtottak számomra
az esemény kivitelezői. Foghattam a kormányt, nyomhattam a gázt,
fékezhettem, sőt még az egyik alkalommal jól meg is nyomtam a dudát ...
Egyből mindenki felébredt, hogy mi van? ...Az egész kaland során sokadlagos
jelentőségű volt az elérhető helyezés, bár tisztességgel igyekeztem a
maximumot nyújtani.
A gyakorlás befejezték követően kísérők, segítők is lehetőséget kaptak szem-
és fültakarással kipróbálni a módszert. Zoli az egyetlen női oktatót kapta.
Utasként érdekes volt megtapasztalni az irányított sofőr általi
kanyargásokat, fékezéseket. Zoli kissé kábultan szállt ki az autóból és
megjegyezte: látás és hallás hiányában sokszor nem tudta, hogy hol van.
Monika is hasonló élményekről számolt be, de az ő siketvak vezetésénél nem
voltunk jelen. Az oktatónő elismeréssel beszélt sorstársaimról: higgadt és
nyugodt magatartással ülünk a kormánynál, míg a jogosítványt megszerezni
akarók egyike másika pánikba esik, hisztérikusan reagál a helyzetre.
A második csapat építő esti tréningre a nagy létszámunk miatt csak a sokadik
kerthelységben kerülhetett sor. Monika és Mateusz között ültem, lehetőségem
nyílott kifejezni elismerésemet Mateusznak az egész dologért. Hihető
szerénységgel csapatára hárította a dicséretet. Szóval nagy fazon ez a 28
éves fiatalember!
* Még egy napot gyakorlunk
A reggeli felkelés - hasonlóan az előző napihoz - korán történt. Mateusz
megint séta útvonalat javasolt, de most kiegészült a mozgásunk úgynevezett
kalcium pezsgő
tabletta keresésével. Zolit bögöly csípte meg - ennek ellenszereként
próbáltuk beszerezni a tablettát. Most balra fordulva jártuk a sétáló utcát,
majd tértünk vissza párhuzamos utcán a hotelhoz. Reggeli, megbeszélés, majd
busszal a tanpályára.
Ennek a napnak kellemetlen hozadéka volt:se előző napi oktató se Monika: az
irányító váltás azért volt kellemetlen, mert a már megszokott, összehangolt
jeladást és fogadást újra kellett hangolni. Monikának halaszthatatlan
teendője akadt és bár a helyébe beülő fiatalember kedvesen rajongómmá vált,
az állandó beszélgetési kényszerével zavart a koncentrálásban.
Ezen a napon sem maradt el a média. Ferenc esetében hamar rájöttek a forgató
csoportok a Zoli közreműködésének szükségességére. Az egyik riport
részletnek fültanúja voltam, melyben Ferenc elmondta: Magyarországon
szeretne szervezni hasonló versenyt látássérülteknek. Máig nem értem, hogy
egy siketvak rendezvény közepén hogy nem férnek bele a leendő tervekbe
legalább egy gesztus erejéig a siketvakok. Ha kellett segítettünk angol
tolmácsolásban, ha kellett valutát váltottunk és mindig megosztottuk
aktuális információinkat Ferencékkel.
Mindig a társaság egy negyede volt autón. Ezalatt a többieknek játékokat,
segédeszköz bemutatót vagy jelelve éneklést szerveztek. A közösségi
megmozdulásokból, akár napközben akár este voltak, Ferenc és Tímea rendre
kivonták magukat. Igaz nem volt kötelező a részvétel bármiben. Azért a
szervezők rákérdeztek nálam és a Zolinál - tudunk-e magyarázatot. Mi csak
fejünket rázva széttártuk karjainkat. Az önkéntesek csapatának minden tagja
szívét-lelkét beleadta a kivitelezésbe, Számunkra természetes volt az aktív
közreműködés. Nagyon büszke voltam magamban Zolira: ahol lehetett ugrott
széket hordani, asztalt tologatni, sátrat építeni és bontani. Utólag
mesélte el, hogy első alkalommal az egyik helyi szervező intett neki
segítséget kérően, de a továbbiakban nem volt szükség bíztatásra. Azt
hiszem, megszerettek minket házi gazdáink.
A gyakorlások végén a segítők, kísérők másodszor is lehetőséget kaptak a
letakart szemmel és füllel való vezetésre. Ezt sem hagytuk ki Zolival: három
kényszer megállás miatt én majdnem megtanultam repülni. Ezek után megtudtam
érteni utasaim kiszállásuk utáni örömét hirtelen blokkolásaimat követően ...
A betanulási szakasz végeztével felállították a kocsikat egymás mellé, a
résztvevőket és segítőiket az autók köré állították és csattogtak a
fényképezőgépek.
Az elkészült fényképek hátoldalát mindenki aláírta és ezt kapták ajándékba
oktatóink.
Elbontva táborhelyünket szálláshelyünkre vittek valamennyinket. Hivatásos
idegenvezető mutatta meg a híres sétáló utca és közvetlen környékének
nevezetességeit. A látottak 80-90 százalékban egybe estek az első napon
látottakkal. Monika ezen a kora esti sétán már újra velünk volt. Ismét
megtekintettük a híres łódźiak utcai szobortárának több elemét. A
Rubinstein ház előtt egy kissé kövér mosómedvét simogathattam meg. Puha
nyózija jutalom falatot kereste ujjaim között és érdekes volt hosszú kemény
szőre, alatta a puha teste. Látható volt a világ legnagyobb graffitije:
több, mint 900
négyzetméter felülete - mellet olyan falak is bemutatásra kerültek, ahol
rajzolt ablakokból odapingált személyek tekintettek ki az utcai járókelőre.
A városnéző sétánk a Manufaktúra bevásárló központban végződött. Meglátva az
árakat, rávettük a többieket, hogy menjünk vissza az előző esti
kerthelységbe. Elindultunk a helyi kettes villamossal a söröző felé (közbe
vetőleg - 16 villamos vonal és 18 busz járat található a városban):
felmutatva a MÁK kártyámat ugyan úgy utaztunk mint a helyiek, de azt hiszem
csak az volt a lényeg, hogy mutassak valamit mint a csapat többi tagja, mert
a magyar kedvezmény kártya más országok területén nem érvényes. A helyszínre
érve kiderült: nagyobb létszámban nem lehet beülni sörözni sehova ilyen
meleg péntek estén. Zoli ötletét, miszerint vásároljon mindenki
kapacitásának megfelelő mennyiségű hűtött sört és igyuk meg szállásunk
közösségi termében, a lengyelek magukévá tették. A turista szálló közelében
lévő boltban a 11 órás zárás előtt néhány perccel mindenki feltankolt és
hazatértünk. Valami kedvezményes akcióba botlottunk, aznap este nagyon
olcsón söröztünk. Három doboz inni valóból kettőt bírtunk elfogyasztani
dacára a még mindig nagy melegnek és az egyik krakkói önkéntes a varangy és
a
leveli béka közötti eltérések angol nyelven előadott elemzésének ...
Mindenesetre a kedves előadó leányzónak úgy kívántam jóéjszakát, hogy
"brekk, brek, brek!".
* Kikapcsolódás gyanánt hajó és víz minden mennyiségben
Eljött a szombat és a szervezők úgy gondolták, hogy egy ideig ne
foglalkozzunk az autóversennyel hanem valami más kösse le a figyelmünket:
vízre szálltunk. A szokásos reggeli cselekmények közül a séta elmaradt:
részben azért mert kissé késve keltünk részben mert Zoli jobb mutatóujja
csúnyán bedagadt, lábán is megjelent a bögöly csípés egyre dagadó felülete
és futott egy kört szállásunk környékén enyhítő medicináért. Napközben több
ifjú hölgy tolongott Zoli körül, hogy enyhítsék kellemetlen érzéseit, de
szerintem Zoli megbeszélte a bögöllyel ezeket a csípéseket ...Komolyra
fordítva a szót - súlyosabb következmény nélkül jött ki Zoli a bogarak
támadásából és újabb mozzanat arra, hogy mennyire odafigyeltek a rendezők
mindenkire.
A helyszínre érve egy erdő közepén tett le minket a busz. Néhány perces séta
után a budapesti Városligeti tónál valamivel nagyobb tavacska partján
találtuk meg a számunkra felépített sátrat, asztalokat, székeket. Az előző
napokban kialakított 4 csoport egymást váltva a következő tevékenységeket
hajtotta végre: két evezős csónakban evezés, 30-as illetve 80-as motorcsónak
vezetése, a vízből mentés eszközeinek bemutatója. Mind eddig nem sikerült
kinyomozni, hogy a 30 illetve 80 milyen mértékegységben jelzik a motor
erősségét.
Első feladatként a kisebb teljesítményű motorcsónakba szálltunk. Minden
vízre szállást megelőzően mentőmellényt húztunk magunkra és partra szállva
kibújtunk belőle. A csónakokba mólóról szálltunk be, de a szárazföldtől a
mólóig egy mohától csúszós köveken, ingoványos iszapon kellett óvatosan
belépegetni. Markos legények vigyázták lépteinket.
Szóval engem a motor kormányának bal oldalára ültettek, az angolul is jól
beszélő lengyel fiú a kormány jobb oldalán, Zoli a csónak közepén foglaltak
helyett. Hajósunk megmutatta, hogyan kell növelni a sebességet - majd átadta
nekem a kormányt. És akkor a motor 2-3 másodperc után azt mondta: brrr ...
brr ... br, majd leállt. Fedélzet mesterünk többszöri kísérletére sem volt
hajlandó életjelet adni. Rádión keresztül segítség kérés és az érkező csónak
kivontatott minket. A móló közelében eloldották a vontató kötelet, evezőt
adtak csónakmesterünknek - lehet evezni az utolsó métereken. Zoli elkezdte
énekelni a velencei gondolások dalát - nagy derültség a parton ...
A mentőeszközök bemutatója következett: a vízből mentés néhány felszerelését
adta kezünkbe és
mesélte el használatukat egy kedves fiatal lány, Daria. Utólag értesültünk
róla, hogy Mateusz menyasszonya. A mentő eszközökből kettőnél megtanítottak
az eldobásukra. Mentőövet bizonyára sokan ismerik. Két féle módon lehet
elhajítani: forogva vagy lendületből. Az utóbbit választottam, mert ennél
éreztem úgy, hogy nagyjából a kívánt irányba fog repülni a jó pár kilós
mentőöv. A másik eszközt könnyebb volt a kívánt cél felé hajítani: a maximum
25 méteres mentőkötél egy zsákba van úgy csomagolva, hogy akadálymentesen
gomolyogjon kifelé . A kötél zsákból kilógó végét bal csuklónkra csavarva
jobb kezünkkel függőlegesen lóbáljuk a zsákot és megfelelő pillanatban
eldobjuk. Dobásomat a körülöttünk állók megtapsolták, ámde a kigomolyodott
jó hosszú kötél visszacsomagolása rám várt ...
A következő fordulóban az első sikertelen vízre szállásomért kárpótlásul
ismét a 30-as motorcsónakba osztottak be. És minden ugyan úgy történt mint
az előbb, de most a vontatás a mólóig történhetett. Hát ez a kis motorcsónak
nem az én műfajom....
Következett a nagy teljesítményű változat: ez valójában nagy gumicsónak,
melynek oldalán egymással szemben ültünk a csónakmesterrel. Közöttünk a
kormány rúd, hasonlóan működtetve mint a másik csónakmotornál. Nos, adom az
első gázt - brrr ... brr ... br és a motor leáll ...
Nem igaz!
A mentőhajó benzint hozva helyre ált a rend és megtehettem a 2-3 kört a
tavon. Egy kör erejéig Zoli is kipróbálhatta a vízi sport eme változatát.
Utolsó körben az evezés örömét kellett volna átélnem. Csak hogy mire
eljutottam ezen járműhőz - a bal evezőt rögzítő rész eltörött Tehát amikor
egyformán húztam volna a két lapátot, a bal evező elcsúszott a víz irányába.
A bal, gyengébb karommal nem csak ugyan úgy kellett volna húzni, de még
csónak belseje felé is kellet volna erőt adni. Hát néhány csapás elég volt
számomra ...
Mire partra szálltunk elbontották a sátrat, összepakolták az asztalokat,
székeket. Csoportkép ez alkalommal a vizes csapattal együtt. Megjött a busz,
felszálltunk és elindultunk hazafelé. Szállásunkhoz közeli kereszteződés
közepén egyszer csak azt mondta a busz motorja: brrr ... brr ... br és
leállt ...
Monika szaladt hátra a helyünkhöz és vigyorogva kiabálta: "Miklós, ne
állítsd le a motort!" Persze, mindenki felnevetett. Egy pillanatra néma
csendben elkiáltottam magam "Go!" és lássatok csodát: Felberregett a busz
motorja. De csak a legközelebbi parkolási lehetőségig. Még 15-20 percet
kellett sétálnunk a hotelig.
Vacsora után megtartott megbeszélésen Mateusz ismertette a versennyel
kapcsolatos tudnivalókat. Mindenkitől pontosságot, együtt működést kért.
Megkaptuk az egyen pólókat, a versenyzők hátán a nevezési sorszámúkkal és
nevűkkel. Felkészülésünk alapján ismertették az indulási sorszámot. Ferenc
a 3-ast én a 16-ost kaptam.
Az Új-Mexikóban élő egykori gimnáziumi osztályfőnököm felesége lengyel. Az ő
nagynénje pedig itt él
Łódź
-ban. Mivel Jadwiga csak lengyelül beszél Monikát kértem meg, hogy vegye fel
a kapcsolatot vele és érdeklődje meg: tud-e időt szakítani ránk. Hát most
erre a látogatásra került sor. Alekszandra vitt minket a kocsiján. GPS
segítségével megtaláltuk a házat, Jadwiga a kapuban várt ránk. Az első
emeleti lakásba lépve Jadwiga a fotelbe ültetett. Rájöttem, hogy előttem egy
monitor világit, hallottam a Skype partnert hívó hangját majd meghallottam
kedves volt osztályfőnökömet. Kedves meglepetés volt! Ezen a szombaton sem
maradt ki rendszeres hétvégi beszélgetésünk. Most azonban rövidre fogtuk a
társalgást a késői időpontra és a helyzetre tekintettel. Átmentem a
szomszédos szobába, valószínűleg az ebédlő lehetett, és helyet foglaltam
házi asszonyunkkal szemben. Balra tőlem a Zoli ült. A lányok ügyesen
helyezkedtek el: Alekszandra Jadwiga mellé ült és minden angol szöveget
lengyelre fordított. Monika a Zoli és köztem ülve pedig minden lengyel
szöveget angolra tolmácsolta. A finom túros sütemény, fagylalt és egy üveg
Carlo Rossi elfogyasztása közben sokat beszélgettünk, nevettünk. A lányok
nem ittak alkoholt így hárman fogyasztottuk el a Zoli töltögette finom
száraz vörös bort. Jadwiga nem titkolta korát, 72 éves létére élénken
kérdezett mindenre, kedvesen és szívesen mesélt mindenről amit csak
kérdettünk tőle, alig
győztünk lépést tartani vele. Számomra úgy tűnt, hogy az ifjúság is jól
érezte magát. Utólag értesültem Monikától, hogy Jadwiga kiment a repülőtérre
és végig nézte az autóversenyt. Hazatérve szállásunkra nyakára hágtunk az
előző estről megmaradt 1-1 doboz sörnek: nem kellett kétszer mondani, hogy
aludjunk ...
* A nagy nap
Az utolsó reggelen egy órával előbb volt a reggeli és megbeszélés. A
felkeléskor szokásos tevékenységeink kiegészültek a csomagok útrakész
állapotba rendezésével. Étkezés és eligazítás után még visszatértünk
szobánkba, felvettük az egyen pólót és többiekkel együtt beszálltunk a
buszba. 14 nagy teljesítményű motoros alakzatban a busz előtt, 2 rendőr autó
mögöttünk. "Most rabosítanak minket!" mondtam Zolinak. De ő lelkesen
felkiáltott: "Mintha V.I.P. lennénk ..." A közlekedési lámpáknál motorosaink
bőgették motorjaikat - ezen a reggelen ezen az útvonalon nem sokat
aludhattak a helyi lakosok. A repülőtéren átestünk a másfél órás biztonsági
ellenőrzésen és letelepedhettünk a számunkra kialakított kifutó pálya
melletti területen.
A hangulat fokozása érdekében 12-15 tagú dob együttes adta az ütemes
hátteret. A verseny résztvevőinek felajánlották, hogy lehet tanulni a
dobolást. Ekkor még nem sok kedvem volt kipróbálni egy konga dobot. A
meghívott vendégek, a sajtó képviselői egy olyan foto kiállítás képeit
tanulmányozhatták, melyen a sorstársakat különböző élmények vagy produkciók
közepette ábrázolták. Amikor Zoli elmesélte, hogy mi van a képeken - akkor
értettem meg: nem az az érdekes, hogy mit csinál az egyén, sokkal érdekesebb
hogy mit csinál a köz érdekében. Ekkor kértem meg segítőmet, hogy menjünk a
dobokhoz. Lábam közé fogtam a hangszert és egy fegyelmezett női hang angolul
elmagyarázta az alapokat. A 3 hang (magas, közép, mély) ismeretében némi
próbálkozás után egy régi Spencer Davis számot kíséreltem meg eldobolni.
Meglepetésemre a hátam mögött bekapcsolódott a banda és egy hangulatos
produkció lett belőle ... Na persze - mindjárt a többiek is kedvet kaptak a
doboláshoz!
Megszólalt a térerősítőben egy műsorvezető aki minden történésről beszámolt
a továbbiakban. Köszöntötték
Łódź
polgármesterét, aki néhány mondat után beült az egyik versenyautónkba és
szem- és fülfedővel irányító jelzéseivel tett egy tisztelet kört. Ezzel
megnyitottnak nyilvánította az első siketvak autóversenyt. Még néhányan szót
kaptak - többek között a lengyel siket vakok elnöke és Mateusz, az egész
dolog ötletgazdája. Aztán elkezdődött a lényeg: az előző este ismertetett
indítási sorrend szerint startoltak a verseny résztvevői.
Körülbelül a 8. kocsi indításánál kikalkuláltam, hogy még 20 perc lehet az
indulásomig és hogy nekem toalettre lenne szükségem. Zolival nekiindultunk a
hely megkeresésére, de hamarosan egy fegyveres fickó kezdett utánunk
kiabálni. Nem lehet csak úgy mászkálni! Mások is kényszert éreztek a
legkisebb helység iránt, így aztán ötünket bekísértek az épületbe és sorban
elvégeztük dolgainkat.
Mire visszatértünk a számunkra kijelölt területre, jött az oktató hogy
átismételhetjük a jeleket. Így is történt Monikával és Zolival a hátunk
mögött. De már ki sem kellett szállnunk - én következtem. A bemelegítő kör
után a start vonalra álltam, kikapcsoltam a hallókészülékemet és a vállamra
csaptak, hogy mehetek. Végeztem a begyakorolt műveleteket és megtéve a
nagyjából 1 kilométeres távot, leálltunk. Újra hallva a külvilág hangjait,
Monika megkönnyebbüléséből jöttem rá, a többiek aranyosan izgultak helyettem
is.
Még három futam, majd hosszúnak tűnő várakozás az eredményhirdetésre.
Közben az idő mulattatására egy látványos bemutató: három autót egyenes
szakaszon egyszerre indítottak. Az egyik autóban Ferenc taposta a gázt, de
nem ő nyert. Aztán eljött az eredmények kihirdetése. A bronz, ezüst és arany
fokozatú szobrocskák után helyezésük szerint szólítva mindenki egy kis
ajándékot kapott. Ferenc 4. helyen végzett, jómagam a 13. helyre futottam
be.Gratulálok Ferencnek az elért helyezéséhez. Bár a beszámolóm során
itt-ott kritikus hangon írtam versenyző társamról - remélem hogy a jövőbeni
együttműködésünk a sportszerűség kölcsönös tisztelet és egyenrangú kapcsolat
szellemében, a honfitársi és a sorstársi szolidaritás jegyében alakulnak
közös dolgaink.
Az esemény vége mi lehet más, mint egy csoportkép. A fotók elkészülte után a
dob együttes
egyik tagja lépett hozzám: gratulált a részvételemhez. Elmondta, hogy
három
gyermekével és lengyel férjével
Łódź-ban él, Zsuzsának hívják.
A repülőtérről szállásunkra szállító buszból kiszállva az ebédig még volt
annyi időnk, hogy felmenjünk második emeleti szobánkba, lezárjuk
csomagjainkat, majd teljes menetfelszerelésben ebédelni menjünk. Cuccainkat
az ebédlő sarkába elhelyezve elfogyasztottuk ebédünket. Még egy rövid
búcsúértekezleten megköszöntem, hogy jelen lehettünk, "Jó volt siketvaknak
lenni ezekben a napokban
Łódź-ban!" és megígértem, hogy elmesélem kis hazámban, nagy világban a
történteket.
* A visszaút
Búcsúzkodtunk akitől csak lehetett, de már sietősre váltottunk. A délutáni
forróságot enyhítette a helyi buszjárat klímája. Kaliska állomáson Monika és
Zoli elrendezték Ferenc és Tímea jegyeit, elbúcsúztunk Monikától. A
várakozás alatt még néhány haza utazó részvevővel találkoztunk aztán az
aluljáró szintről felmentünk a jelzett 7-es peronra. Arra lettünk
figyelmesek, hogy kiürült a peron: a varsói vonatot átirányították a 3-as
vágányra! Aluljáróba le, másik lépcsőn fel, de jó időben és majd nem
egyszerre érkeztünk a vonattal a megfelelő peronra.
De még egy izgalmat produkáltunk magunknak, kiütközött már rajtunk némi
fáradtság. Felszállásnál Zoli elkérte a bőröndömet, hogy háti táskájába
kapaszkodva könnyebben mozogjunk és találjunk magunknak helyet. Csak egy
fél kocsinyit kellett mennünk, bőröndöm a csomagtartóban landolt, engemet
leültetett. Na de hol a jegyeket tartalmazó tasak? Az előbb még a Zoli
kezében volt ... Izgatott keresés, kutatás a vagon ajtajától az ülőhelyekig,
ülések alatt satöbbi. latolgatás az ilyenkor mit lehet csinálni variációk
között. Mi történt? Hova tűntek a jegyek? A megoldás pedig egyszerű volt:
hogy könnyebb legyen a csomagot felrakni, Zoli az üres helyre dobta a
jegyeket tartalmazó tasakot engem meg ráültetett. Ő nem emlékezett a
mozdulatára, én meg nem éreztem, hogy rajta ülök valamin ...
Varsóban már kevesebb mint két órát kellett várakozni. Ferencnek forintra
váltottam 20 zloty-t egy utolsó költekezésre és a márt ismert kávézóban
megittam az erős kávémat. Őriztük Ferencék csomagjait, majd magunk is
elugrottunk a mosdóba a vonat indulása előtt. Pontban 21:05-kor hagytuk el a
Központi pályaudvart.
Varsó és Katowice között üres kupéban vízszintes helyzetben pihentünk. Még a
reggelről estére halasztott vízhajtó gyógyszeremet is bevettem. Nem kellett
volna ... Katowicében a budapesti Sziget fesztiválra igyekvő fiatalok lepték
el a vonatot. A fülkében 4 ifjú leányzó csacsogott, majd elaludt, de a
folyosón ültek, álltak, aludtak és voltak hatalmas poggyászok szinte teljes
szélességben zárták a folyosót. Nem volt egyszerű mutatvány eljutni a
mosdóba és vissza ...
Leghosszabban a sínen a végállomás előtt álldogáltunk, de végül a menetrend
szerint 8:30- helyett mind össze 10 perc késéssel érkeztünk meg a Keleti
pályaudvarra. A sok fesztivál rajongó miatt sokára tudtunk leszállni.
Családtagjaim ismerték a helyjegyemen feltűntetett kocsi számot, így a párom
az
egyik, fiam a vagon másik végénél állt lesbe. Sikeres találkozás után
gyorsan elköszöntünk a munkahelyére igyekvő Zolitól - tudván, hogy egy másik
vonatnál hamarosan újra
találkozunk - és a magunk komótos tempójában elindultunk hazafelé. Tamás
fiam csak a metróig jött velünk, hiszen ő már tajvani utazása utolsó óráiban
volt. Otthon, édes otthon! Fürdés, ebéd és indulás a Nyugati pályaudvarra -
de ez már egy másik történet ...
* Kérés a Kedves Olvasóhoz!
A lengyelek 5 napos programja sok támogatás és adomány mellett rengeteg
önkéntes munkán alapult. Arra gondoltam, hogy ezt a sok önkéntes
tevékenységet egy kis önkéntes munkával népszerűsítsük szerte a
nagyvilágban. Fordítsátok minél
több
nyelvre ezt a beszámolót. Nem elvárás a mester fokon való tolmácsolás,
csupán érthetőségre
kell törekedni. Ha elkülditek a
solteszmiklos@gmail.com
címre magam is közzé teszem önkéntes munkátokat a Facebook-on.
* Zárszó
Bár ez a rendezvény minden kellékével rendelkezett amit egy sportesemény
magáénak mondhat, számomra sokkal fontosabbat fejezett ki: emberséget,
odafigyelést, egymással törődést. Amikor Zoli felkiáltott a reptérre induló
buszon, hogy "Mintha V.I.P. személyek lennénk!", magamban kissé
elérzékenyülve javítottam a mondatot: Very Important Person a busz
valamennyi utasa. A résztvevők azért, mert legyűrtek akadályokat, segítők
pedig azért, mert segítettek és minden képességüket beleadták hogy
sikerüljön.
Köszönöm, hogy ott voltatok, köszönöm, hogy ott lehettem, köszönöm, hogy
együtt tehettünk valamit a szebb világért!
Üdvözlettel Miklós
2015.08.25.
