Ma színt vallok...
Most újra személyes dologról kell szólnom, mert súlyos az, mit el kell mondanom, s hogy jó, vagy hibás tett, tán csak a könyörtelen idő mutathatja meg.
Hallkan súgom, mára megértettem,
hangsorod rejtett kötő elemeit megleltem, s hallom az apró rezgések szólamait, a hangjegyek ezredmásodpercre vetett sorait.
Hangszeremre még tudatosabban vettelek,
s emeltem dallamokhoz a rejtett tételeket, ám világos, hogy fondorlatra kényszerülök, hiszen az én hangszerem némely dolgokban kissé kötött.
Mások dallamánál is kell efféle áthidalás, s máskor ez röpke pillanat, semmi más.
De felfogtam, hogy célzattal vésted hangod mögé térítő hangjegyed, én pedig azt többször megbontani vagyok kénytelen.
Bár megsejtettem, hogy hasonlót magam is köthetek, s harmóniák útjain apró rezgést kicserélhetek, ám szavaid egybe függéseit nem ismerem, ezért formák utat csak hangjegyedből vesznek, rezgést így illetnek.
Szándékaim kinyilvánítás tiszta szava motiválja, erőt, kitartást e forrásból adja.
Szívemben uralkodik tántoríthatatlan szeretet, lelkem is mind ezen formákat kívánja lelkednek.
Törékeny elmém, s bizonytalanságom az esetlenségem, mely olykor disszonáns hullámokat vet világod felett, ritkán hallgathatatlanságot okoznak kimerült percek, ám annak helyébe újult tiszta tettek keletkeznek.
Azt azért még senki nem mondta meg,
kell-e rejtetnünk műltak baljós árnyai mellett.
Hiszen a rút köntös, mint fagyott lepel, takarja létetek ma is, nem olvadt el.
Csodás kiállású merészség üzent,
s hajlok én is, hogy bizonyoságként könyveljem el.
Csak azt tudhatnám, léteznek még karomba vájt őrszemek, kik olykor sunyin lapulva lopva leselkednek?
Mert e fedhetetlen bizonyosság nélkül,
folyton tettek mezejére árnyék fátyla kerül, pedig feltétlen viszlek világokon át ezer felé, ha némán is, zendülő hűséges hangszeremen keresztül!
2016. január 16.