Madrigál
Egyedül az erdőt járva
Dúdolgattam meg-megállva.
Ismerős volt az út végig,
Tétovázva mentem mégis.
Fülemet egy hang üté meg,
Lágyan zengő édes ének,
Ugyanazt a dalt hallottam,
Melyet búsultan daloltam.
Feltekintek, s amint látom,
Fülemüle ül egy ágon,
- Ő volt az, ki visszafelelt,
Éppen énhozzám énekelt! -
A kis dalnok tovább dalolt,
Dalától szívem zakatolt!
Mikor a fához jutottam,
Önfeledten kiáltottam:
- Most megfoglak, kicsiny madár,
Ne ellenkezz, enyém vagy már!
Lelkem kalitjába zárlak,
Ne énekelj többé másnak!
Azt, mit mondtam, nem értette,
Szándékom mégis kileste,
Mint fürge leány az ágyról,
Úgy rebbent fel a faágról.
Én mindenemet otthagytam,
Gyorsan utánaszaladtam,
Ő beljebb szállt az erdőbe,
Csalogatott a sűrűbe.
Egyszer kezem közé került,
Nem vigyáztam, s kimenekült!
Jaj, mindhiába kergettem,
Többször már el nem érhettem!
Kijöttem a rengetegből,
Semmi nem lett reményemből:
Fülemülém így megszökött,
S jól elbújt egy bokor mögött.
Lassan hazavánszorogtam,
Bánatom borba fojtottam.
Végül újra kifutottam,
Sokkal szebb madarat fogtam.
