Magyarország felett
Egyszer régen, hajdanában-danában, ifjú, és szép arámmal neki indultunk a sógorok országának.
Felkészültünk mindenre, de pénzünk nem annyi mint a pejva, ezért az utazást a kempingezésre alapoztuk.
A végcél Bregenz városka, az ország túlsó végében.
Ez a település leginkább azért híres, merthogy ez egyszerre 3 országban van.
Itt van ugyanis Ausztria, Svájc, és Németország, közös határa.
Azt hiszem, hogy ha leparkolok a belvárosban, ami még Ausztria, és kisétálok a Bódeni tó partjára, akkor az már Németország.
De hát kalandunk idején még csak a kirándulás, és az ország közepe táján jártunk.
Annyi tapasztalattal azonban már rendelkeztünk, hogy egy 800 méteres alagutacskáért el mertek kérni 124 Schillinget, amiből egyébként két éjszakát kihúztunk egy kempingben, egy autó, 2 fő, sátor. 10 Schillingért még egy fürdésnyi melegvizet is kaptunk, amit persze a csóró magyar fiatalok egyszerre vettek igénybe, ezzel is spórolni akarván.
Na ehhez képest ahogy haladunk az "AA" akárhányas autópályán, egyszer csak feltűnik a sok világításra felszólító tábla közt egy szép, látványos tábla, amelyik jelzi, hogy majdnem kikerülhetetlenül közeledik a Felbertauern Tunnel.
Erről az építményről annyit kell tudni, hogy Ausztria egyik 5.000 méternél is hosszabb alagútja, kicsit több mint 5.300 méter.
Na mire észbe kaptam, és kiszámoltam, hogy egy gagyi 800 méteresért kértek el tőlem 124 Slinyót, akkor ez legalább az 5-szöröse, azaz,szóval, mondjuk, talán, jéé, nézd, oda van kiírva, hogy 763 Slinyó!
Hát a drága jó császári kuruc anyátokat!
Csak nem fogok több mint egy heti szállást elautózni egy vacak, kilátást erősen mellőző alagútért?
Na azért azt máán csak nem!
Úgyhogy befigyeltem a tükörbe, szerencsére sehol senki, jobbról senki, balról meg nem érdekes, és már rántottam is ki a kormányt a külső sávba.
Aztán megjelent az üdítő felszólítás, hogy ez lesz az utolsó kijáró az alagút előtt.
Mert ezeknek a rohadó kapitalistáknak még erre is volt gondjuk.
...
Szóval, még időben figyelmeztettek, hogy csóró magyar, húzzál kifelé, és kerüld meg a hegyet kétszer ennyiből, vagy kaptass föl a hegy tetejére.
ÉÉN meg komolyan vettem.
Aztán a táj kinyílt előttünk a lassabb tempó miatt, és már kezdtem élvezni azt a csoda világot.
Nem is sokára azonban elkezdett emelkedni az út.
Az ezeröcsi bizony elkezdett erölködni.
Ekkor tájt láttam meg a táblát, hogy bizony már 16%-os az emelkedő.
Kicsit később, már vissza is kellett váltanom harmadikba.
Ne feledjük, hogy azok az autók még bizony csak 4 gangosak voltak.
Akarom mondani, 4 sebességfokozatúak.
Amikor már harmadikban is bőgött a motor, ijedten kapcsoltam vissza még egy gangot.
Aztán elolvastam a táblát is, miszerint már csak 35%-os lett az emelkedő.
Jééézusom!
Hát aki már vezetett ilyen helyen, az tudja, hogy ez megfelel a mai falmászó sportnak, csak kocsival.
Nem tudom, hogy ÉÉN izzadtam jobban, vagy az ezeröcsi, de szinte észre se vettem, hogy közben csúnya, nyálkás, ködben haladtunk.
Szegény Ági úgy meg volt szeppenve, hogy még az amúgy folyamatosnak tekinthető aláfestő szövegben is elakadt.
ÉÉN meg mint az igazi kocasofőr, előre dőlve az ülésben, izzadva, és erősen vicsorogva vezettem.
Ma ilyet már csak a You tube-on láthatsz, röhögési célzattal.
Olyan görcsösen markoltam a volánt, hogy talán még levet is facsartam belőle.
Pedig a tempó mindössze 30 km/óra volt, senki nem jött se velem, se szemben, csak a motor bőgött, meg ÉÉN egy picit.
Hát hiába.
A szeleburdi, heves vérmérsékletű, "kihaénnem" ifjonti vér, ami nem engedte, hogy egy kicsit átnyálazzuk a Bedeckert.
Abból ugyanis kiderült volna, hogy a Felbertauern Tunnel Ausztria északi részén, a Zell am See től nem messze, egy tengerszint felett 1400 méteren fekvő alagút, ami már erősen Magyarország legmagasabb csúcsa fölött található.
És talán még az is kiderülhetett volna, hogy mindössze 250-300 métert emelkedtünk, de azt alig 30 km-en.
Na most már mindegy.
Ahogy lesz, úgy lesz.
Úgy is lett.
Szép lassan, vagy talán gyorsan, de ránk sötétedett.
ÉÉN már csak úgy mentem, mint a vakond.
Gyakorlatilag 10 métert láttam előre.
Egyszercsak észre vettem, az út mellett egy parkoló félét.
Nem tudtam, mire vélni a dolgot, meg azt se nagyon tudtam, hogy hol a bánatba vagyunk, de ÉÉN már a végelgyengülés jegyeit véltem felfedezni magamon.
Bekanyarodtam, és mondtam az Áginak, hogy most lesz ami lesz, mi itt fogunk aludni.
Technikailag ez nem volt gond, mert aludtunk mi már kocsiban, nem is egyszer, csak ilyenkor az embernek óhatatlanul is eszébe jutnak azok a remek horror filmek, mint például a Tween Peaks, amikor a békés túristák eltévednek egy nagy sötét erdőben, a végkimerülés elkerülése végett pihennek, és valami csúnya nagy maci jól megeszi Őket.
Ezt a remek gondolatomat próbáltam nem megosztani a kedvesemmel, de az arcán tisztán látszott, hogy Ő is valami hasonlóval bíztatja magát.
Remek.
Hosszú lesz az éjszaka.
Aztán kiszálltam a kocsiból, és olyan békés volt a környék, hogy rögtön elszálltak az ostoba gondolataim.
Sőt, észre vettem, hogy a beton parkoló szélén szép, gondozott fű volt.
Mondom az Áginak:
- Szerintem még a sátrat is felverem.
Nézd, milyen szép a fű.
- És 10-12 méternyire még egy drótkerítés is van.
Nem is tököltem sokat, a Kocsi lámpájának fényénél neki álltam sátrat verni.
Közben Ági a szivargyújtóról működő villanypumpával felfújta a dupla matracot.
Betettük az IFI típusú két személyes kutyaólunkba.
Rá került a hatalmas, és vastag dupla paplan.
Erre került egy vékonyabb takaró, meg mi.
Eleinte próbálkoztunk úgy, hogy mindenki begubózott a saját, német, katonai hálózsákjába, de később megállapodtunk, hogy nagyon félünk, és össze cipzáraztuk a két zsákot, egy dupla zsákká.
Majd, hogy ne féljünk máán annyira, jól egymásba kapaszkodtunk.
Aztán nem féltünk.
Azért később aludtunk is kicsit.
...
És jött a hajnal.
Bár az órám szerint már reggel 8 is elmúlt, de a világítást Walaki elfelejtette felkapcsolni.
No de sebaj!
Amíg ÉÉN szét bontottam a sátrat, és letakarítva el pakoltam, Ági a szivargyújtóról meghajtott kávé főzővel előállított valami meleg, és fekete löttyöt, és az egy tűzhelyes PB gázas rezsón meg lefőzött egy liter forró, citromos, cukros teát is.
Aztán ettünk 1-1 császár zsemlét, mert egész idő alatt, amíg az Osztrákok vendégszeretetét élveztük, mindig csak azt reggeliztünk, egy kis felvágottal.
Mikor már ettünk, ittunk, mondom az Áginak, hogy akkor tusoljunk is le, mert itt egy óra alatt még nem jött egyetlen autó sem.
Elmondom Nektek, hogy mint gyakorlott túristák, annak idején fejenként 1 litykó vízzel, hajmosás nélkül tetőtől talpig le tudtunk fürdeni.
Azt úgy kell csinálni, hogy egy fogmosó pohárnyi vízzel, ami mondjuk 2 dl, össze vissza vizezed magad.
Aztán egy fél pohárnyival meg nedvesíted a mosdószivacsodat, jól össze dörgölöd a szappanoddal, mert akkoriban a magyaroknak még nem tellett folyékony szappanra.
Ezzel a matériával alaposan meg tudod mosni minden alkatrészedet, persze szigorúan higiéniai sorrendben.
Ekkor még félre teszel egy decinyit a fogmosáshoz, és a megmaradt fél liternyivel szép lassan, fölülről lefelé, le tolod magadrol a vegyszert, és mindíg után öblítesz egy picit.
Aztán törülközés, és tiszta ruha.
Majd a fogmosás, és hidd el, teljes, és tökéletes felüdülés, és megtisztulás.
És hogy mind ehhez, mármint a kávé, tea, sátor takarítás, és még a tusolás is, honnan is volt vizünk?
Ne törd a buksid.
Akkoriban a Curver nevű francia cégnek volt egy remek darabja.
Egy amúgy laposra összecsukható, 15 l-es műanyag tartálya, aminek még csapja is volt.
Ezt minden olyan helyen, ahol valódi csapvízhez jutottunk, mindig újra töltöttem.
Hát így volt nekünk vizünk mindenhol, a vadonban.
Amíg Ági még szépítkezett, mert ugyibár smink nélkül még 1.700 méteren sem létezhet az asszony, egy kicsit körül néztem, hogy hol is vagyunk.
Jól is tettem, mert olyan csodát láttam, hogy elkerekedett a szemem.
Az a hatalmas platz, ahol ÉÉN fürgén forgolódtam a Ladával, az nem más volt, mint egy mérhetetlen magas villanyoszlop talapzata.
Úgy számoltam, hogy ekkora az alap, akkor legalább 40-50 méter magas lehetett az oszlop.
Gondolj csak bele.
Nálunk a nagyfesz vezeték megy olyan 10-15 méteren.
Velőt rázó.
Ezt megmutogattam Áginak is, aki ezt a világra szóló felfedezést csak a sminkelés közbeni zaklatásnak Minősítette.
...
Ekkor már 10 óra is elmúlt, bár ez az időjáráson nem látszott, csak az órámon.
Neki vágtunk a semminek.
Továbbra is kettesben.
Bár most nem arra gondoltam, hogy az Ágival továbbra is csak édeskettesben vagyunk, hanem a második sebességfokozatban nyöszörgő Zsigámra.
...
Egyszercsak hallom ám, hogy az ezeröcsi hangja halad az üveg hangok felé.
Na nézzük csak!
Felváltok harmadikba, és nem lassul a jószág.
Nodejszen!
Mi történt?
Hát vagy csoda történt, és megtáltosodott a paripa, vagy kezd kisimulni az út.
Szerencsére, ez utóbbi volt a megfejtés.
Már egész jól éreztük magunkat, amikor egyszer csak azt látom, hogy tőlem jobbra meredek szikla fal, balra szakadék, és az egyetlen út beletorkollik egy alagútba.
Puff neki.
Hát ha ennek a végén alagútpénzt szednek, akkor ÉÉN torkon szúrom a pofát a kanalammal, és még indián táncot is lejtek a hullája körül.
A döbbenet még ennél is nagyobb volt.
Egyszer csak elfogyott az alagút fele.
Tőlem jobbra ugyanis a már jól ismert alagútfal, de balról elfogyott a matéria.
Úgy 15-20 méterenként 1-1 oszlop tartotta a hegyet, nehogy lecsússzon.
De még ez sem volt elég.
Az időjárás!
Szakadó napsütés, sehol egyetlen ködfátyol, vagy akár csak egy csepp harmat, vagy pára.
Sehol semmi.
Olyan kristály tiszta idő, amilyen a nagykönyvben le van írva.
Káprázatos fényesség.
Mondom, ha kiérünk a barlangból, elővesszük a napszemcsiket.
És kiértünk.
Balra egy autós pihenő.
Behajtottam.
És nem bírtam kiszállni a kocsiból.
Csak néztem, és néztem,és néztem, és nem hittem a szememnek.
Egy hihetetlen tiszta tenger szem, mondjuk úgy vagy 1.700 méteren.
ŐŐŐRület!
Döbbenetes!
Csodálatos!
Szószerint leesett az állunk.
Végre ki tudtam kászálódni, és elbattyogtam a kőkorlátig.
Aztán Ágival elolvastattam a leírást, amiből csak annyi maradt meg, hogy a tengerszem neve Elisabeth See.
Csak bámultuk szótlanul, és olyasmi érzéseket keltett bennem a látvány, mint maga a nagybetűs SZERELEM.
Boldogság, megnyugvás, tisztelet, alázat, féltés, öröm, gyönyör,és a birtoklás.
Nem is vettük észre, ahogy ott álltunk, átkarolva egymást, hogy már eltelt egy órácska.
Hát mondom, mindjárt dél, úgyhogy teríts Annjuk, ma itt ebédelünk.
Elő is került a PB gázas melegítő.
Feltett Ági egy ibrik vizet,jól felforralt benne két páncélost.
Tök mindegy hogy mi volt benne, csak sok legyen.
Így is lett.
Bő 1 óra volt, mire jól átmelegedett, akkor bekajáltunk, és még egy picit szunyáltunk is a napon.
Aztán otthagytuk a boldogság tavát, és tova indultunk.
Azt már nem tudom, hogy hogy hívják azt a falut, ahol megszálltunk, de a kemping felelős elmesélte, hogy igen, az a villany oszlop tényleg csak 80 méter magas, hiszen a legmagasabb az a csúcs környékén van, és 120 méter magas, hogy a kábelt át tudják húzni a csúcs környékén, hogy kerülni se kelljen nagyot, de a csúcs fölött se keljen elmenni.
Elmondta azt is, hogy ha ennyi időt eltöltöttünk az Elisabeth See-nél, akkor erősen kenjük be az arcunkat, és a kezünket, mert holnapra iszonyúan fog fájni a leégés.
Úgy is lett.
Bár kentük magunkat, mint a güzü, már késő volt.
Úgy megsültünk, mint malac a pék kemencéjében.
Hát így jártunk mi1.700 méter környékén.
És hogy miért is írom ezt le?
Csak mert tegnap hajnalban még esett az eső, aztán reggel már csak a köd volt olyan sűrű, mint a tejfel, de délben már olyan erősen tűzött a nap, hogy Mirci cicusnak esze ágában sem volt bejönni, vagy kajálni.
Azért majd kíváncsi leszek, mit fog szólni a péntekre beígért havazáshoz.
...
