"Már megint egy földön ébredés!"
Szóval, az úgy volt, hogy hétfőn a Hugival dumcsiztunk, mégmeg úgy, hogy Ő kint szöszmötölt a kertben, ÉÉN meg a teraszajtóban dekkoltam.
Aztán bégyött, hogy töltsön egy bagarétát, csakúgy pihenés képpen.
Jó magam hátrébb gurultam, hogy béé tudjon türemkedni.
Aki ismeri, az már tudja, hogy a terasz ajtótól a nappali ajtajáig két lépés, és további két lépés onnan a kredenc közepe, ahol a készségét tartotta, a tömöcköléshez.
Tudom, bűnös szenvedély, de attól még függőség is, nem lehet nagyon ellenállani nékije.
No már most ebben a pillanatban hallott egy hatalmas csattanást.
Ezt persze csakis az Ő expozéjából tudom, mert néköm ott kiesett kevéske idő.
Konkrétan, fogalmam sincs róla, hogy mennyi, de ahogy kifejtettük, kb. 5-6 percecske lehetett.
Nosza ez idő alatt a következők zajlottak le:
Hugi belépett a konyhába, ahol a korpuszom hason fekve volt kiterülve, és az orromból halkan csordogált a vérem.
Gondolom, épületes látvány lehettem.
Az Illés szekere meg az oldalán hevert, itt-ott eltöredezve.
Kissé béétojt, de megőrözve lélekjelenlétét, azonnal riasztotta a gondozó Csajokat, akik meg rögtön, amint megláttak, hívták a Virág dokit.
Bááár, mire a Csajok megérkeztek, addigra már a Hugi felemelt annyira, hogy a lábának támasztva ugyan, de legalább ültem, és walamicskét még gügyögtem is.
Ja, és a szekerem is már állt a kerekein.
Mindeközben a Hugi egy törölközővel itatta le a fejemről a véremet.
Az csak később látszott, hogy pedig mindösszesen az orrom vérzett.
A Doki megvizsgált, és megengedte, hogy otthoni ápolásban maradjak.
Ettől az eseménytől úgy megrémültem, hogy azonnali hatállyal letettem a további borozgatásról, legalább is egy időre.
Na, másnapra össze is állt a kép!
Konkrétan, remegett a fejem, és a kezeim is, nem tudtam semmit enni, és még a kis VUK is befigyelt.
Erre mesmeg jöhet a Virág, és adjon walamit az elvonási tünetek könnyebb elviseléséhez.
Fel is írt walamit, de most már ukázban adta ki a kórházat.
Elsőre, amit Ő fölírhatott, az a Marcali kórház röggönye volt.
Már jött is a mentő, a közlekedéshez.
Mivel arról volt szó, hogy csak, és szigorúan ambuláns, nem is vittem pótbugyit sem.
Passzusok, oszt passz.
Hát a Marcali doki néni már mondta is, hogy ez bizony koponyaűri CT!
De azért egy rövidke vizsgálatot Ő is tartott.
Többek közt, bele akart kukucsolni a szemembe, hogy a pupillám hogyan reagál?
Mondok Nékije, hogy az biza máá sehogy, mert kuksi vagyok.
Mondá erre Ő, hogy attól még reagál.
Mire ÉÉN meg,hogy azt sem fogja látni, a kiterjedt szürke hájog miatt.
De addigra már Ő is lámpázott, de úgysem fogjátok elhinni millen lámbával.
Hát a mobiljával!
A fene a gusztusát!
De hama-hama belátta, hogy ÉÉN még ezt is jobban tudom.
Höhö!
No, vissza ugyan abba a mentőbe, és a kocsi orra már Kaposvárnak állt.
Pár kilóméter után meg is jött az SMS, hogy Böhönyén fel kell venni egy idős házaspárt, mert Apóka csufúl van.
No mármost Böhönyén a Huginak előre kellett ülnie a pilótafülkébe, mert csak így jöttek ki a székek.
Pár perc, és indultunk is tovább.
Út közben a hátul velünk utazó mentős elkezdte faggatni az öreget, ahogy előtte engem is, hogy:
- Zoli bácsi így, meg hogy Zoli bácsi úgy...
Jéé, mondom, véletlenül ÉÉN is Zoltán volnék.
Mire halkan megjegyzi a mentősünk, hogy az semmi, mert Ő is Zoltán, de még a pilóta is!
És mivel a mentősünk véééletlenül épp böhönyei születésű volt, ezért kora gyerek kora óta jól ösmérte a véneket, így aztán amíg haladtunk, alkudoztak az Ildi nénivel, mindenféle bújtásokról, meg egyéb lekvárokról is, ebből kiderült, hogy alig van a kocsiban két hölgy, és mindkettő Ildikó, és 4 férfiembör, azok meg mind Zoltánok!
Hehehe!
És még meg se érkeztünk a Kaposi Mór oktatókórházba, Kaposvárra...
No, amikor végre valahára megérkeztünk, mondták, hogy várjak, mert az Öreg a könnyebb eset, aztán majd engem is végig kísérnek, hogy utána még haza is vigyenek.
Oké, jóóó.
Úgy is lett.
Alig fél óra múltán meg is jelentek, és már szaladtunk is.
Adddigra minden papírom el volt intézve, így csak beszaladtunk, azonnal fel kellett ülnöm a CT asztalra, beállította az aszisztencia a gépet, és már ment is a vizsgálat.
3 perc múlva már kászálódtam is vissza a szekérbe, és "várjunk!"
Hát ugyibár, még náluk is ritka a vak-nyominger, tehát mindenki előre vett.
2 perc múlva "és jött a doktor, és azt mondta, hogy semmi bajom!"
Még 3 perc, és odajött még egy doki, és meglapogatott, mondván, hogy mostmár teljesen nyugodt lehetek, semmi bajom.
Hurrááá!
Nem lettem semmivel nyugodtabb, hiszen ezt ÉÉN már indulás előtt tudtam, de hát a Virág féltette a praxisát.
Ezért jöttem el.
No, azért még 3 perc, és megérkezett az ideg gyógyász is, aki össze-vissza simogatott, és tegyem a mutató ujjamat az orromhegyére, meg csináljak "így".
És ÉÉN nem csináltam.
Miért is?
Persze néhány másodperc után már Ő is tudta, és megmutatta, hogy hogyan is csináljak.
Csináltam.
Ezek után azért még csak előkapta a mobilját, hogy a pupillámat bevizsgálja!
Hah-hah!
Ezt már jól ismertem.
Innen aztán még pár perc, és már az összes papír birtokában indultunk haza.
Mire megérkeztünk Marcaliba, már este 7 óra volt.
A mentős Zolik leadtak minket, és füstté váltak, mondván, hogy lejárt a munka idejük.
No, szép!
És innen hogyan tovább Keresztúrra?
De előbb még itt is egy papír, de szerencsére ez a doktornő már egyszer megvizsgált, tehát csak összegezte az eddigi papírokat.
Ám, de azt mondta az asszisztencia, hogy a beteg szállítók, lehet, hogy csak 9 után tudnak haza vinni.
No vazze!
Hát előkaptam a telcsimet, és a 4. versenyző már be is vállalt.
Említést érdemel:
Városi Róbert, a királyi autószerelőnk.
Így is köszönöm Nékije, hogy fölállva a családi vacsora asztaltól, már jött is értünk, Marcsellóba.
Pusza: Az Öngyilkos Matula.
U.I.: Ja, még csak annyit, hogy másnap bevettem az új gyógyszereket, és végig aludtam az egész következő 24 órát, ezért nem jelentkeztem!
De már sokkal jobban vagyok, és majd már sűrűbben fogok jelentkezni, a kis, ütődött fejemmel.