MÉGISCSAK A FIAM!
- Liza drágám, most erre nincs időm, hogy a magánéletünket tárgyaljuk, majd otthon! Igyekszem haza, bár úgy terveztem, ma hazalátogatok szüleimhez. Apám betegen fekszik odahaza, köszvény gyötri már megint. Ezt most telefonban nem szeretném veled megbeszélni, majd inkább otthon, négyszemközt! - ezzel elköszöntem, majd egy pillanatra meglepődve, a telefont még a kezemben tartottam! Csak kisvártatva vettem észre, hogy még mindig a kezemben szorongatom, pedig már elmondtam, amit akartam. Ötéves házasság van mögöttem, eddig a nagy titkomat meg tudtam őrizni, remélem, semmit sem rontok el! Gondolkoztam egy darabig az orvosi szobámban. Találgattam, mit tudhatott meg Liza, a feleségem, olyasmit, ami így kiakasztotta. Van egy nagy titkom, de az egy olyan nagy titok, amit soha senki nem tudhat, amíg élek! Erre nagyon nagy figyelmet fordítottam, nem is derült ki idáig. Remélem, örök titok marad... Aznap délután feszülten dolgoztam le a munkaidőmet. Izgalommal tele voltam, de lepleztem, ahogy csak tudtam. - Na, Gergő, most aztán idegeskedhetsz! Vajon mi az, amit Liza megtudott felőlem?
Hazaindultam, mert az a titkom, amelyet egy életre meg akarok tartani, nem derülhet ki, nincs is olyan személy, aki azt kideríthetné! Hamarosan megérkeztem, Liza kemény és morcos hangja fogadott. Mint mindig, amikor hazaértem, most is megcsókoltam.
- Itt vagyok, hallgatlak drágám, mi a gondod?
Liza elsírta magát, kis ideig hagytam, hogy megnyugodjon, majd azután mondja el, mi az, ami ennyire rosszul érintette a lelkivilágát. Nem szerettem soha, ha egy nő sír. Ezzel most is így voltam!
- Nyugodj meg kérlek, és mondd el, mi a baj! Tudod, a sírást én nem szeretem hallgatni. Kérlek, ne húzd az időt, hallgatlak drágám.
- Na jó! Akkor mondom! Ma délelőtt a piacon találkoztam Flórával, tőle hallottam valami nőügyedet. Kérlek, mondd el, mi az igazság, mert tisztán akarok látni! Valóban van valakid? Van kettőnk közt egy harmadik?
- Ne higgyél el mindent Liza, valamit rosszul hallott az a nőismerősöd, semmiféle harmadik nincs az életemben!
- Most hallom, hogy valaki közénk állt, és én erről semmit sem tudok.
- Nincs köztünk semmilyen nő, és nem kell minden marhaságot elhinned. Nagyon meg vagyok lepve, mert ez szemenszedett hazugság!- Igaz is volt, amit mondtam Lizának, amióta házasok vagyunk nincs semmilyen harmadik. - Tudod, hogy minden időmet, amely a kórházi munkámon túl adódik, veled töltöm, sietek haza. Szeretek színházba járni, olvasni, de a tudományos szaklapjaimat is mindig itthon olvasom el. Úgy gondolom, ezt csak valami rosszakaróm mondhatta! Ennek semmi alapja, drágám. De most megbocsáss, indulnék a szüleimhez, édesapám rosszul van, ma értesített anyám. Ha úgy gondolod, velem tarthatsz!
- Nem, én ma már nem megyek el itthonról, nem vagyok olyan hangulatban, ne haragudj! - felelte Liza. - Az osztályom dolgozatait kell javítanom, amely biztosan késő estig is eltart. Nagydolgozatot írattam velük biológiából, igyekeznem kell, hogy a bizonyítványaikat le tudjam zárni.
- Rendben van, akkor én most indulok, amint tudok, jövök.
A kijárati ajtóból még visszanéztem és egy pillanatra megálltam. Kíváncsian néztem vissza, mert azért volt némi kis zavar a lelkem mélyén! Liza arcán elsimultak a gondterhes redőcskék, így én is nyugodtan indultam el otthonról. A múltam, amit a házasságom előtt éltem meg, az senkinek sem volt publikus, még a szüleim sem tudtak az én nagy titkomról... Próbáltam magamat megnyugtatni, de a lelkem mélyén mégiscsak ott motoszkált az a hét évvel ezelőtti édes nagy szerelem, amely csodálatosan szép és feledhetetlen marad a számomra. Független, fiatal orvosként megismertem egy gyönyörű lányt, aki azon az osztályon dolgozott nővérként, ahol én sebészként. Nagy szerelem volt, sohasem feledem Katikát! Egy csodálatosan szép arcú, jó alakú lány volt! Istenem, de szép is volt! Ma már csak emlék, de milyen! Fáj, ha eszembe jutnak azok a szép, együtt töltött hónapok, napok, az együtt eltöltött boldog órák. Na de ez az én házasság előtti időmben történt! Az addigi életem nem tartozik nejemre, én sem faggattam az előző életéről, ami a házasságunk előtti kapcsolatait illeti. Szép szerelmemmel, Katikával terveket szőttünk, már az esküvőnket is elterveztük. Ő egy szegény, de tisztességes család egyedüli gyermeke volt, ám a sors úgy hozta, hogy az édesapja a Don kanyarban megsebesült, és miközben hazaszállították, magyar földre ért, egy debreceni kórházban elhunyt. A háború borzadalma nehéz sorsra juttatta őt édesanyjával együtt. Sok nehéz évet éltek meg. Szüleimnek csak annyi volt a kifogásuk, hogy szegény lány, és ráadásul csak egy nővér. Nagyon ellenezték a tervbe vett házasságot, aztán elmaradtunk egymástól! Ő a titkunkkal együtt eltűnt, kilépett a kórházból, másik intézetben kereste kenyerét. Nagyon fájt nekem, hogy így kellett döntenem, a szüleim akarata szerint. A mai napig is fáj, hogy így alakultak a kettőnk dolgai. De a titok, amit örökre szívünkbe zártunk, a fogadalmunk szerint örök titok marad! Az én családom gazdag család volt, jómódúak voltunk! A mai napig nagyon sajnálom, hogy az osztálykülönbség miatt nem az a lány lehetett a feleségem, akit szerettem.
Liza tanárképző főiskolát végzett, őt egy vendégségben ismertem meg. Nagyon szépen zongorázott azon az estén, mindenki elismerő véleményekkel illette. Szüleimmel és húgommal, na és öcsémmel ültünk egy asztalnál, mi voltunk a fiatal, független vendégek csupán. Az én lelkemben még minden össze volt törve, minden gondolatom a Katikámnál járt. Nem éreztem jól magam, de a szüleim kedvéért én is megjelentem, hogy ne érje szó a ház elejét. Volt pár csodálatos festmény abban a helyiségben, azokra figyeltem! Semmi sem tudott lekötni. Egyszer csak Liza mellém ült. Valószínűleg tudta már rólam, hogy ki és mi vagyok, velem beszélgetett egész idő alatt. Apám és Liza apja jó barátok voltak, időnként összejártak egy-egy alkalommal. Én még sohasem voltam velük ennél a családnál. Valószínű, az orvosi egyetemi éveim alatt találkoztak egymásnál, ezt gondoltam, így lehetett a meghívás oda, s vissza. Kedvetlen és halk voltam, nem tetszett nekem annyira Liza. Láttam rajta, hogy neki volna kedve még csevegni velem, de sehogy sem tudtam a gondolataimtól szabadulni, talán még haragudtam is az egész világra, de legfőképpen szüleimre.
Végre eljött a pillanat, amikor hazaindultunk. Apám érdeklődve mellém igyekezett és faggatózott:
- Na, mondd Gergő fiam, tetszik neked ez a lány? Ez nem akárki ám! Ő egy báró családból származik, ez a hozzád való!
Persze, én nem válaszoltam mindezekre, és akkor láttam rajta, hogy kissé haragra kelt ettől. Anyám is hasonló véleménnyel állt elém, de ő már otthon fejezte ki érzéseit. Elgondolkoztam, aztán én is közelebb kerültem a szüleim által ajánlott gondolathoz. Van igazságuk, gondoltam magamban, lehet, hogy így lesz jobb!
Pár hét múlva a szüleim egy szép vacsorameghívást intéztek Lizáékhoz, egy viszontmeghívást! Szépen megterített asztalnál beszélgettünk, igazi kedves fogadtatásban volt részük. Megtapasztaltam, hogy Liza nagyon művelt, okos lány. Egyre többször találkoztunk! Minden második héten színházba jártunk, utaztunk, és hangversenyekre is sűrűn jegyet vettünk. Lizát megszerettem, de sohasem voltam annyira szerelmes belé, mint az én Katikámba. A csókjait még ma is itt érzem a számon, olyan édesek voltak! Ugyanazt a szerelmet szerettem volna megkapni Lizától is, ahhoz, hogy igazi boldogságot érezhessek. Azt a boldogságot csak Katikámtól kaphattam meg, hozzá hasonlót senki sem tud nekem nyújtani. Ezt nagyon sokszor megállapítottam. Mégis nagy örömet okoztam szüleimnek, azzal, hogy Lizával bejelentettük a házasság gondolatát.
Megtartottuk az eljegyzést, fél év múlva az esküvőt. A lányos háznál nagy úri pompával hatalmas esküvőt rendeztek Liza szülei, de az én szüleim is kitettek magukért. Az oltár előtt a boldogító igent kimondtam, de szívesebben tettem volna azt Katikával! Szép menyasszonyi ruhában, nagyon elegánsan állt mellettem Liza, ő boldognak látszott. Ezt én már nem mondhattam el magamról, mert én Katikát kerestem benne is. - Bárcsak Ő állna itt most! - gondoltam. Akkor lennék én is a világ legboldogabb vőlegénye. Tudtam, hogy most pont az életem legfontosabb döntését hoztam meg rosszul, de a szüleimnek köszönhetem ezt! Tulajdonképpen a vagyon házasodott a vagyonnal, nem a szerelmes szívek egymással. A szertartás után hatalmas gazdagság, pompa és csillogás fogadott minket, de ez már egy gyönyörű villában. Az esküvői vacsora ott várt a násznépre, fantasztikus terítékkel, gyönyörű kristálypoharakkal, a legfinomabb porcelánok készleteivel, igazi ezüst eszcájgokkal, mellettük hófehér textilszalvettákkal! A vidám úri népség nekilátott a lakomának, igazán pompás volt! Tulajdonképpen annak a napnak nagyon boldognak kellett volna lennie, de nekem ez inkább a boldogtalanság napja volt, ha visszagondolok rá! Minden percben arra gondoltam, hogy inkább lenne szerényebb esküvőm, de azzal, akit nagyon szerettem! Próbáltam magamat jókedvűnek mutatni, de azt csak kifelé mutattam, belül a szívem inkább sírt. Hiába szólt a vidám mulatság, jó kis cigányzene, nótázás, az érzéseim nehezek voltak és változóak.
Aztán a másik pillanatban meg magamat okoltam, milyen gyenge jellem vagyok! Mindent alárendeltem a szüleimnek, még a legfontosabb érzéseimet is. Itt vagyok komoly és nagyon felelősségteljes orvosként, de a magam életét mégsem kormányozhattam saját akaratom szerint. Szüleim jómódúak voltak, elvárták, hogy én sem akármilyen szegénylányt vegyek feleségül. Komoly lelki terror volt az a pár hét, amellyel ki tudták harcolni az ő akaratuk szerinti párválasztást! Istenem, milyen nagy gyerek voltam! Na de most már mindez a múlt történése, már késő, nincs mit tennem. Ők a szüleim, szerettem őket, hallgattam rájuk, elfogadtam tanácsukat. Végül beletörődtem sorsomba, melyet valahol én is így akartam! Liza, nem volt csúnya lány, de...
A boldogság helyett lett nagy gazdagság, mégpedig hozományként Liza megkapta a villát, amelyben az esküvői vacsorát tartottuk. A nejem szülei elégedettek voltak, ők is elvárták egyedüli lánygyermeküktől, hogy jó partit csináljon, jómódú legyen a férfi, aki a családjukba beházasodik. Mindent megkaptunk a szüleinktől, igazán gondtalanul élhettünk, a magunk kényeztetésére, szórakozására tölthettük el a szabadidőnket.
A városi kórházban a sebészeti osztályon pár év múlva megkaptam a főorvosi végzettségem mellett az osztályvezetői kinevezést, majd hamarosan én lettem a kórház igazgatója. Szép karriert futottam be a pályámon! Nejem a városi gimnáziumban biológiát, fizikát tanított, elismert középiskolai tanárnő volt. Esküvő után két évre megszületett Tamás fiunk, majd két év múlva Renáta lányunk. Addig minden rendben volt, amíg Liza a gyermekekkel otthon maradt, de amikor dadust fogadtunk, megváltozott a családi idill. Egész nap távol voltunk az otthontól, mindketten dolgoztunk. Nejem a karrierjét építette, tulajdonképpen a gyermekeket nem is nevelte. A dadus volt velük éjjel-nappal! A munkám során sok feladat hárult rám, elláttam a sebészeti osztályon a mindennapi teendőket, mellette a főigazgatói adminisztrációs munkámat is természetesen. Ünnep volt szinte, amikor a gyermekeimmel tudtam eltölteni egy-egy délutánt, vagy estét. Szerették, ha mesét olvasok nekik lefekvés előtt, én adom nekik a jóéjt puszit szép kis orcájukra. Olyankor mindig egy messzi távoli valahová is gondoltam, hiszen egy kisgyermek, aki szintén az enyém, ebben nem részesülhet, amiben a két velünk együtt nevelkedő cseppségünk. Akkor sajgott a szívem, hiszen ő nem kérte az életet, és mégis neki kell a családi boldogságot nélkülözni! Mindenképpen titkolnom kellett az ő létezését, pedig nem szívesen tettem! Egy kisfiú, akit még sohasem láttam, amióta a világra hozta Katika. Annyit tudtam csak, hogy egy gyermekmenhelybe adta az édesanyja, és a fogadalmunk szerint éltük a továbbiakban az életünket. Ahogy idősödtem, egyre többször gyötört az a tudat, hogy az én ifjúkori meggondolatlanságomból valahol sínylődik egy kicsi gyermek! Istenem! Nem máshol, mint egy menhelyben. Fáj, nagyon fáj! Meddig kell ezt a titkot magamban tartanom?!
A házasságom egyre rosszabb lett, kezdtünk elhidegülni egymástól. A gyermekeink hamar megnőttek, iskolába kerültek. Mindketten egyetemet végeztek, kiváló eredménnyel! Ösztöndíjasok lettek, külföldre kerültek. Ami még tetézte a szomorúságomat, hogy az életüket is külföldre tervezték, ott alapítottak családot mindketten. Tamás fiam Svájcban, Renáta lányom Londonban él.
A hosszú úton, amíg zötykölődtem autómmal, teljesen rám esteledett. Az eddigi életem ezalatt az idő alatt lepergett előttem, mintha egy filmvásznon láttam volna életem nem éppen legboldogabb évtizedeit. A szüleim háza elé érve rosszat sejtettem! Sok feketekendős öreg néni szomorú arccal tipegett be kiskapunk keskeny ajtaján! Akkor már rögtön sejtettem, hogy apám az égiek közé költözött... A kiskapunkba értem, amikor megszólalt a lélekharang. Apám lelki üdvéért szólt és a falu minden lakójával tudatta, hogy egy megfáradt lélek bebocsátást kér Isten hajlékába, és végleg elköltözött Isten országába. Sajnos én már későn érkeztem haza, már csak imádkozni tudtam lelki üdvéért. Édesanyám és a két testvérem kisírt szemmel fogadtak, én sem tudtam megállni, hogy ne sírjak! Hiszen az édesapám feküdt ott, élettelen testtel. Mint orvos, sokszor kellett halott embert látnom a kórházban, akiket sajnos nem tudtunk már megmenteni, akiket úgy, mint embert is nagyon sajnáltam. Itt pedig apámat láttam élettelenül, aki kicsiny gyermekkoromtól kezdve felügyelt rám, gondoskodott rólam, embert nevelt belőlem! Bocsássa meg nekem a világ, de az ő elvesztését mégis valahogy fájdalmasabb volt megélni, könnyeimet nem tudtam elrejteni. A gyászunkban osztozó virrasztóasszonyokkal reggelig imádkoztunk, hogy a Mennyországba kapjon bebocsátást apám, és az örök világosság fényeskedjék neki. Tudomásul kell vennünk, hogy aki megszületett, az egyszer meg is fog halni. Ez az egy igazság van, amely mindenkit egyformán ér el, legyen gazdag, vagy nagyon szegény. Hajnalban visszaindultam lakásomba, amely másfél órányi járásra volt kis falumtól. Nagyon fáradt voltam úgy lelkileg, mint testileg. Aznap délelőtt csak vizitelni mentem be a kórházba, csak azután pihentem ki magam valamelyest. Lizával csak délután találkoztam, tudattam vele apám halálát. Osztozott gyászomban, majd a temetésre már együtt mentünk.
Sok ember kísérte apámat az utolsó útjára! Sokan jöttek részvétet nyilvánítani. Ismerős arcokkal találkoztam, de egyvalaki olyannal is összehozott a sors, akit már majdnem harminc éve nem láttam. Egy idős asszony egy szép, magas, jóképű fiatalemberrel lépett oda hozzám, majd részvétet nyilvánítottak mindketten. Ez a néni Katikának volt az édesanyja! A fiatalembert pedig még sohasem láttam. A szertartás végén megpillantottam Katikát, egy férfivel az oldalán! Valószínűleg a férje volt. Szép volt még mindig, de szomorú arcát nem tudom feledni azóta sem. Bennem is felelevenedtek a majd három évtizeddel ezelőtti érzések!
Pár nap múlva Katika mamájával megint összefutottam, és sok mindenre fény derült. Rákérdeztem, hogy ki volt az a jóképű fiatalember, aki a múltkor vele együtt kívánt részvétet apám temetésén.
- Gergő, ez a fiú a fiam, a mi fiunk lett. Tudod, ez egy hosszú történet! A férjemmel, Imrével sokáig nem tudtuk elképzelni, hogy hol lehet a lányunk, legalább két évig semmit sem tudtunk róla, és megkerestettem. Meg is találták egy nővérszállón! Tönkre is mentem idegileg. Egy szem lányom, és egyszer csak eltűnt előlünk! Azt tudtam, hogy él, mert az ismerősök sokszor hozták a hírt, hogy látták itt, vagy ott. Gondolhatod, mit éreztem, amikor egyszer csak minden kapcsolatot megszüntetett velünk! Azokban a hónapokban lehetett, hogy állapotos lett, és titkolta előlünk. Képzeld, egy rokonlátogatásra mentem, és egy régi szomszédasszonyom arról érdeklődött, hogy na, megszületett az unokád, Kati?
- Nekem? Miféle unoka? Hogy? Unokám? Honnan veszed?
Csak néztünk egymásra, mint borjú az új kapura!
- Hát nem tudsz a lányoddal kapcsolatban semmit sem?
- Jaaj, te Bözsi! Mit tudsz róla? Biztos róla beszélsz? Van már legalább két éve is, hogy nem láttam!
- Hidd el, hogy őróla beszélek! Saját szememmel láttam, jó nagy hasa volt már akkor. Azt nem tudom, mikor szült, de biztosan a baba is lehet már pár hónapos.
- Akkor mégis igaz lehet, amit mondasz Bözsi, mert nem látogatott haza régóta. Lányfejjel szült ezek szerint! De vajon hol vannak a kisbabával együtt? - aggódva érdeklődtem Bözsitől. Azt reméltem, talán tud valami információval szolgálni, de sajnos akkor még ő sem tudott a holléte felől semmit sem mondani - mesélte Kati néni, Katika édesanyja a hosszúra nyúló történetet. Egyre kíváncsiabban hallgattam Kati nénit.
- Egy délután találkoztam Katikának egyik volt kórházi munkatársával, akitől sok értékes információt tudtam meg. Elmondta, hogy Katika lányom vele egy kórházban szült Tatabányán, a szülészeten, és egy szép, egészséges kisfiúnak adott életet, akiről a nővérek elmondása szerint le is mondott, majd egy menhelybe vitték a kisbabát hamarosan. Na, aztán ezt mi nem hagytuk annyiban Imrével, a férjemmel, azonnal felkerestük a kórházat, ahonnan megtudtuk, hogy hova is került a mi drága kisunokánk. Még azon a napon oda is utaztunk, meg is találtuk Gabikát, majd a hivatalos ügyintézésbe kezdtünk. Hamarosan a mi otthonunkban boldog gyermekkort biztosítottunk a kis drágánknak. Szépen felneveltük, szakmát tanult, rendes embert neveltünk belőle.
Én némán hallgattam Kati nénit. Abban az órában minden kikristályosodott előttem, tudtam, hogy ez a felnőtt férfi nem más, mint az én fiam. Tamás fiam kiköpött mása volt ott, azon a délutánon, amikor részvétet nyilvánított ő is nekem. Nagyon felkavarta lelkemet az a történet, amit Kati néni elmesélt a csaknem harminc év távlatából megélt történetről. Hozzátette, hogy még a mai napig sem tudjuk, ki lehet az édesapja, ezt a lányom sohasem árulta el! Teljesen ki is zárta ezt a gyereket az életéből, pedig hamarosan megtudta, hogy mi nem hagytuk a menhelyben Gabikát, a nevünkre vettük őt, a családunk szeme fényét. Tudod Gergő, nem volt könnyű felnevelnünk, de boldogan éltünk mi hárman. A lányom évekig ránk sem nézett, pedig megtudta, hogy a gyermeket kivettük a menhelyből, mi neveljük.
Másnap ismét összefutottam Kati nénivel, megtudtam, hogy ők is abban a faluban élnek, ahol édesanyám. Gondoltam, most talán többet megtudhatok a fiatalúrról. Érdekelt a foglalkozása, milyen iskolai végzettséggel rendelkezik. Úgy egyáltalán magáról az emberről akartam tudni, hogy hogyan lett belőle felnőtt. Most már teljesen biztos, hogy ő az én fiam! Kérdezgettem Gábor felől, és megtudtam, hogy ipari tanulónak adták, géplakatos lett a szakmája.
- Jófejű gyerek volt mindig Gabika - mondta büszkén Kati néni! - Sajnos muszáj volt hamar munkába állnia, mert a tsz-ben keveset kerestem! Imre meg cukorbetegen már nem tudott a nyugdíjba vonulás után dolgozni. Szükség volt Gabikánk keresetére is. Akármilyen nehéz volt iskoláztatnunk a fiunkat, azért mégis csak szakmát adtunk a kezébe, Gergő. Nemrégen nősült, az esküvőt is szépen megcsináltuk, szépen élnek. Most már megöregedtünk Imrével együtt, és hálát adunk az Istennek, hogy van egy fiunk, aki a mi reménységünk! Ha már a lányunk így eltávolodott tőlünk, kárpótolt az élet minket egy fiúval, aki a mi fiunk, a mi reménységünk, amíg élünk.
Akkor és ott elhatároztam magamban, hogy közelebb kerülök ehhez a családhoz, mert segíteni akarok Gabinak, a fiamnak. Van elég pénzem a takarékban, jól kerestem mindig, félre is raktam minden hónapban. Mindkét gyermekem, akik a házasságomból születtek, megkapták a családi házra valót, ők maguk is jó anyagi körülmények közt élik az életüket, nem tartanak igényt az én segítségemre semmilyen formában. Liza, a feleségem szintén jó anyagi helyzetben van, neki is szép kis összeg van a számláján! Gyakorlatilag már csak egy házban lakunk, de már külön kasszán vagyunk régóta! Mint orvos, komoly jövedelemmel rendelkeztem mindig, van sok pénzem, segítek ennek a fiamnak is. Hiszen mégiscsak a fiam!
Amióta apám meghalt, nagyon sokat tartózkodom édesanyámnál. Szinte naponta látom Gábort, a fiamat. Én tudom már, hogy ő az én fiam, ő még a mai napig sem tudja a titkot, amit Katikával tudunk csak ketten, amióta a sors szétszakított minket egymástól. Egy nap, amikor a polgármesteri hivatalba mentem, egy hirdetésre lettem figyelmes, amelyben eladó házat hirdettek meg. Ezt talán még a sors is így akarta, hogy meghalljam, mert ez a kis családi ház a fiam házával szemben lévő volt. Hamarosan enyém lett az a ház, boldogan birtokba vettem. Némi felújításra szorult, így szakembert kerestem, de minden mester foglalt volt, várnom kellett volna. Gábor megtudta, hogy fel akarom újítani a házat, és azonnal elvállalta a munkát. Onnantól kezdve napi kapcsolatba kerültünk, neki is láttunk a munkának mi ketten. Mint nyugdíjas, nekem már bőven volt időm az építkezéssel, felújítással foglalkozni, csak a hétvégi ügyeleteket végeztem el a városi kórház sebészetén. Olyan precíz munkát végzett Gábor, amely még egy szakembernek is dicséretére vált volna! Jól meg is fizettem, igazán meg is érdemelte. A házhoz szép kis kert tartozott sok gyümölcsfával, ezek ápolásában is mindig segítségemre volt, akár ősszel vagy tavasszal. Saját kertjében is szépen gondozott zöldség vagy gyümölcs növekedett, jól értett hozzájuk. Mindezeket a kerti munkákat hagyományos eszközökkel művelte, csak egy kis rozoga traktora volt, amellyel szántotta a kiskertjét. Nem lebecsülendő, sőt nagyra értékelem. Ezt a járgányt ő maga készítette, egy tárcsás mosógép motorjából. A kertemben is ezzel a traktorral szántott fel, igaz hogy kicsit hosszabb ideig tartott, mint egy normál, gyárilag készült új traktorral. „Döcögve, pöfögve" azért mégiscsak megszántotta, és szépen fel is lazította a földet.
Azon a napon, amikor a kiskertemet Gábor felszántotta, elhatároztam, hogy meglepem. Meg bizony, mégpedig egy vadonatúj traktorral, utánfutóval együtt. Másnap hajnalban kocsiba ültem, és még aznap délutánra haza is hozattam a kis járgányt, egyenesen Gábor udvarába. Nem sokkal előbb érkezett meg a munkából, nem tudta hirtelen, mi is van most. Kérdéssel fordult hozzám, nagyra nyílt szemekkel nézve rám!
- Gergő bácsi, - mert a faluban mindenki így szólított meg, hiszen itt nőttem fel, itt mindenki csak Gergőnek hív a mai napig is - ezt meg minek hozták ide? Itt már kész van a szántás, nincs rá szükségem.
- Gabi fiam, ez a mai naptól a tied! Neked hoztam. Majd nekem is ezzel szántsd fel a kertemet jövőre! - tettem hozzá elégedetten. Magam sem tudtam, mit válaszoljak, hirtelen ezt találtam mondani zavaromban. Már ott tartottam azon az estén, hogy mindent elmondok Gábor fiamnak, aki engem csak Gergő bácsinak hív. Hogy is hívhatna másként, amikor ő nem is sejti, hogy én vagyok a vér szerinti édesapja. Láttam Gábor arcán a meglepődést, hol a kistraktorra nézett, hol rám! De én hamar másfelé tereltem a szót, és a betakarításról kezdtem el beszélni, mondjuk aktuális is volt a téma. Piroska, aki a menyem, és a kislányuk, Rózsika, mondhatnám, a lány unokám vacsorához invitált engem is, mert már annak volt ott az ideje. Nem ez volt az első alkalom, hogy meghívtak engem is vacsorára. Elfogadtam a meghívást.
Meleg vacsorára voltam hivatalos, egy általam nagyon kedvelt étel volt: dödölle, amelyre tejfölös juhtúró volt téve, a tetejére ropogósra sült szalonna. Gábor fiam igazi jó házi borral kínált a vacsora után, és egy jót beszélgettünk! Azt hiszem, egyre többször megismételjük az ilyen kellemes együttlétet Gabi fiammal és a kis családjával. Elmondhatom, kellemes családi körben tölthettem ezt az estét. Nagyon jól sikerült este volt! Istenem, de jó is lenne, ha a mindennapi életben is megélhetném Tamás fiammal, annak családjával, nemkülönben Renáta lányomékkal is! Átfutott az agyamon, hogy Gábornak elmondjam lelkem terhét. Az egyik pillanatban el akartam mondani, hogy ő az én fiam, de a másik pillanatban valami azt súgta: - Gergő, ne! Majd!
Majd...
Nem tudom, miért nem! Pedig minden nap elhatároztam, hogy most már mégiscsak itt volna az ideje, hogy megtudja az igazságot, de valahogy még mindig nem volt hozzá elég lelkierőm. Azt hiszem, a családom nagyon megdöbbenne, ha megtudnák, hogy Gábor is az én gyerekem, hogy féltestvérek! Ezt már sokáig nem titkolhatom, mindent el akarok mondani végre. És nem is halogatom már! Liza valamit sejt, sőt rá is jött már, hogy itt van valami, amit titkolok! Párszor meg is jegyezte, hogy Gergő, úgy bánsz ezzel a Gáborral, mintha a fiad volna! Nekem van egy olyan érzésem, mondta ezt egyre többször. Én mindig azt válaszoltam olyankor, hogy valóban olyan, látod, milyen sokat segít! A gyermekeink messze vannak, ők semmiben sem tudnak a segítségemre lenni, így Gábor segít minden olyan dologban, amelyet más családban a gyermekek tesznek meg. Egyre többször szembesülök azzal, hogy mire megöregszem, magamra maradok. Itt van Gábor, aki a támaszom lehetne, hiszen ő a közelemben él, minden nap rám néz - gondoltam ezt magamban. A házasságomból született két gyermekem már csak olykor-olykor látogat haza, rájuk egyáltalán nem számíthatok. Nagy örömömre szolgál, ha nyaranta egy vagy két hétre hazajönnek, és olyankor közös programjaink is vannak, de az év többi napján csak egy-egy telefonbeszélgetésre van idejük, nagyon elfoglaltak! Liza is belátta, azután erről már nem beszéltünk többé! Mindig azt hajtogatom, amikor magam vagyok, hogy Gergő, van neked a közeledben egy jóravaló fiatalember, aki a te fiad, karold fel, segíts neki, pótold be mindazt, amit gyermekkorában elmulasztottál. Igen, ezt kell tennem! Így, és csak ezt fogom tenni, nincs más ennél fontosabb! Aztán a lelkemben évtizedek óta fájó, nagy teher is felszabadul végre. Jól tudom, már a házasságom elején elromlott valami, pedig az alatt az idő alatt, amíg házasok voltunk, nem volt senki más az életemben, csak Liza.
A megromlott kapcsolatunkért mindketten felelősek vagyunk, jól tudjuk, de kulturáltan meg tudtuk beszélni, hogy legyen, hogyan éljük az életünket egymás mellett, de egymás nélkül. Gyermekeinkkel is megbeszéltük kettőnk megromlott együttélését, amelyet ha nehezen is, de elfogadtak. A környezetünket nem vontuk be a kapcsolatunk alakulásába, azt kifelé ugyanúgy mutatjuk, mintha a legnagyobb rendben lenne minden a házasságunk terén. Az én anyagi helyzetem kiváló, sok megtakarított pénzem van, azt én úgy költöm el, ahogy akarom, senkinek sem tartozom elszámolni vele. Volt időm ezeket végiggondolni, tudom, mit kell tennem, és Gábor fiamat mindenben segíteni akarom, hogy megelégedetten élhesse az életét. Mégiscsak a fiam!
Beköszöntött az ősz. A kertek alján már semmi sem várakozott a betakarításra, minden gondosan a megfelelő helyre került. Ezek a közösen eltöltött napok nagyon feltöltöttek, és boldogság járta át lelkemet. A kis traktor, amellyel nagy meglepetést okoztam Gábor fiamnak, még azon az estén egy zárható garázsba került. Azt hiszem, jobb kezekbe, jobb helyre nem is kerülhetett volna. Gábor többször is újra, meg újra szóba hozta a portájára egyszer csak odagördülő traktort, de én pár odavetett szóval el is tereltem a szót, más témára, mintha nekem annyira nem is volna olyan érdekes esemény. Időnként vissza-visszakérdezett Gábor fiam, hogyan is gondolja ezt a traktort Gergő bácsi?
- Mert ugye az rendben van, hogy a portáján lévő kiskertjét majd ezzel szántom fel a tavasszal, de még mindig nem tudom elhinni, hogy ezt nekem vette! De leginkább azt nem értem, mivel érdemeltem ki ezt a nagy értékű ajándékot?
Válaszomat várta Gábor, de én rövidre zártam a választ, csak annyit mondtam, van annak, aki meg nem issza! - Majd meglátod, mindkettőnknek öröme telik benne, édes fiam! - Én a szó legszorosabb értelmében mondtam ki azt a szót, hogy fiam, de Gábor a mindennapi megszólításban használt kifejezésnek tudta ezt be. A hétköznapi életben egy idősebb ember gyakran szólítja meg az ifjabb férfit így. Hát ezért nem gondolhatta Gábor, hogy ezt én őszintén és valóban, mint fiamnak, neki mondtam. De mi az, ami még mindig gátat vet a színvallásnak, magam sem értem! Soha jobbkor nem lehetne elmondani az igazságot, hogy én vagyok az édesapja. Most megint elöntött a forróság, már arra készítettem ajkamat, hogy na, most! Most mondom el a régóta őrzött titkomat! De elgyengültem, és pár pillanatig csend lett. Aztán megbeszéltem Gáborral, hogy most már itt bezárom a házamat, és a városi otthonomban fogok kitelelni. Tavasszal újra kiköltözöm, mire ébred a természet.
Elhatároztam, hogy a téli hónapokban sokat olvasok, és az életemről egy regényt írok. Volt már egy vázlatfélém, azt most könyvformába öntöm, és folytatom a mindennapjaimmal kibővítve. Jó időtöltés volt számomra az olvasás és a regényírás, ha éppen nem tudtam aludni, vagy a téli napokon kellemetlen hideg szél hordta a havat odakint. A városi lakásomban sokszor egyedül voltam, Liza mindig programot talált magának, napokra is elutazott otthonról. A közelgő karácsonyra is megtervezte már az utazást, Renáta lányomékhoz, Angliába. Fiam, Tamás sem látogatott haza karácsonyra, ő levélben értesített még jó előre. Egy szép utat nyert a kutatóintézettől Amerikába, egy tudományos szinpóziumra, és egy kisebb amerikai körútra is kapott lehetőséget családjával együtt.
Így alakult az én karácsonyom, a szeretet ünnepe. A városban nagy volt a nyüzsgés, a kirakatok ünnepi díszben pompáztak, a főtéren hatalmas karácsonyfa állt gyönyörűen kidíszítve, szép színes égőkkel kivilágítva. Az én magányos lelkemben ott égett a vágy, hogy egy szerető családban tölthessem el ezt a legszebb ünnepet. Némi séta után hazaindultam, és alighogy beléptem a lakásom ajtaján, megszólalt a telefon. Gábor szólt bele. Jelezte, hogy reggel felkeres a lakásomon, egy kis kóstolót akar ajándékozni, mert disznót vágtak, minél hamarabb át akarnák adni. Megbeszéltük, és hamarosan el is jutott a friss disznótoros hozzám. Személyesen Gábor hozta el! Valószínű, észrevette rajtam, hogy kissé el vagyok keseredve, és mindenáron azt akarta, hogy az ünnepeket velük töltsem. Tulajdonképpen készültem is, hogy a szentestét velük töltöm, ha csak egy kis időre is, mert a nekik szánt ajándékomat én is a karácsonyfa alá akartam helyezni.
Szenteste csodálatos, nagy pelyhekben hullott a hó, minden fehérbe öltözött. Ez külön megadta a karácsony igazi hangulatát, így volt teljes az ünnep. A meghívásnak eleget tettem, szenteste Gábor fiaméknál ünnepeltem! A karácsonyfát Rózsika már délután feldíszítette, csodálatos illata volt. Csupa csillogás és varázslat. A fa alja tele volt ajándékokkal, ízlésesen becsomagolva, színes szalagokkal, átkötött masnikkal. Minden kis csomagon kísérőkártya volt, amelyen az ajándék tulajdonosának a neve szerepelt. Az ünnepi vacsorát végig sem lehetett kóstolni, olyan sokféle finom étket tálaltak fel az ünnepi asztalra. Az elmaradhatatlan bejgli diós, mákos, a sokféle aprósütemény, a csodálatos mézeskalácsok, na és a hájas sütemény igazi házi lekvárral. A tepertős pogácsa, na meg még annyi finom krémmel töltött tortaféleség. A vacsora után én is odaléptem kis ajándékommal a gyönyörű karácsonyfához, és az ágacskára helyeztem egy borítékot, amelyre azt írtam fel, hogy „Az egész családnak! BOLDOG KARÁCSONYT!" A nagylány alig várta, hogy kioszthassa az ajándékokat a fa alól. Odalépett a CD-lejátszóhoz, és a „Menyből az angyal" csendült fel, majd a karácsonyi dallamok kíséretében mindenkinek kiosztotta az ajándékát. A borítékot, amelyet én helyeztem a fa ágacskái közé, utoljára olvasta el, hogy kinek is van címezve. Rózsika átadta azt édesapjának, végtére is ő a házigazda - jegyezte meg mosolygós arccal. Igyekeztem hamar hozzáfűzni mondókámat, amely nem volt más, mint újra megismétlendően boldog karácsonyt kívántam és megcsókoltam mindhármukat. Életemben először öleltem meg fiamat, azt a gyermekemet, akit eddig még sohasem ölelhettem magamhoz. Sűrűn nyeldestem könnyeimet, igyekeztem visszafogni a sírást. Legyőztem valahogyan, de akkor meg nehéz volt levegőt kapnom. Végre sikerült egy mély, nagy levegőt vennem, és ha lassan is, de magamhoz tértem, megnyugodtam. Izgatottan és vidám gyermeki kíváncsisággal kibontottuk a gondosan becsomagolt ajándékokat. A selymesen suhogó és a finoman zörgő papírok lekerültek a szép ajándékokról, majd az öröm és a boldogság hangjait hallhattuk azokban a meghitt percekben. A meglepetés borítékban pedig én nem mást, mint egy takarékbetétkönyvet helyeztem el fiamnak és kedves családjának. Gábor felbontotta a borítékot, és a takarékkönyvet kiemelte belőle. Láttam az arcán, hogy elfehéredett, és még annyi ideje volt, hogy a székhez menjen, majd azonnal leült. Piroska, a felesége észrevette Gábor fiam pillanatnyi rosszullétét, és a két vállára tette kezét, majd hamar megkérdezte:
- Édesem, valami baj van? Rosszul érzed magad?
- Semmi baj! Gergő bácsi, azt hiszem, valamit összetéveszthetett, mert a borítékban egy takarékbetétkönyv van. Biztosan véletlenül mást tett bele, mint amit akart.
Tudtam, hogy nagy meglepetés lesz ez a betétkönyv, azt is sejtettem, hogy hihetetlen számukra az én cselekedetem. Az összeget még csak azután látta meg Gábor fiam, és igazán csak akkor kapaszkodott meg a szék karfájába! 10 millió forint volt a benne lévő összeg.
- De Gergő bácsi!
- Ne mondj semmit Gábor, ez téged illet, csak fogadd el! Névre szóló, a te nevedre szól. Tudd, hogy én megtehetem, nagyvonalú lehetek. A két gyermekem jómódban él, luxus körülmények között élnek mindketten! Anyagi támogatásra már régóta nem szorulnak, magas fizetéseik vannak. Eleinte kimondottan örültem sikereiknek, büszke is voltam rájuk. Ma már inkább szomorú vagyok, úgy érzem, eltávolodtak tőlem, de nagyon úgy néz ki, még a hazájuktól, Magyarországtól is. Jól állok anyagilag, amíg élek, el sem tudnám költeni, te meg igazán mindenben segítesz, na és...
- Liza, az édesanyjuk amikor csak tehette, kiutazott hozzájuk! Nekem ritkábban adódott lehetőségem vele tartani. A kórházi teendőim, a kongresszusok, és a sok előadás az igazgatói minőségemből adódó kötelezettségeim sok időt vettek el tőlem. Ők meg a karrierjüket építették, persze az úgy volt rendjén. Tudod Gábor, azért nekem rosszul esik, hogy egyikőjük sem jött haza erre a szép ünnepre! Na de ezt most nem akarom neked itt taglalni, ebben Lizának is benne van a keze. - Fontosnak tartottam mindezeket elmondani Gábornak, így őt is beavattam a családi életem eddigi történéseibe. Gábor arcán láttam, hogy még mindig nem hiszi el, hogy az én ajándékom ott, abban a borítékban mind az övé.
Az asztalon a sok finomság, jó bor, üdítőitalok. Gábor és Piroska újra, meg újra kínáltak, igazán nagyon jó fogadtatásban volt részem. Feledhetetlen karácsony volt ez nekem, de azt hiszem, Gábor fiamnak is. Láttam, hogy nagy fejtörést okoztam neki azzal a betétkönyvvel kapcsolatban. Lehet, hogy valamit megsejtett!?
Későre járt az idő, elbúcsúztunk egymástól, és hazaindultam. Szerencsére csak az utca másik oldalára, mert ott volt az én kis házam Gábor fiam házával szemben. A havazás nem állt el, éjszakára ugyancsak beborította a tájat. Kellemes meleg várt a kis házamban, hamar nyugovóra tértem. Azután csak arra ébredtem, hogy erős fejfájásom van, majd a járásommal is baj van. Áttelefonáltam Gáborékhoz, jeleztem, hogy komoly baj van, jöjjenek át hamar. Egy perc alatt ott termett Gábor, és azonnal felismerte a helyzet súlyosságát. A mentőket máris kihívta, az autó 10 percen belül megérkezett, és száguldott velem a városi kórházba. Azaz, csak száguldott volna, de a havazás miatt csak lassan haladtunk előre. Még ott, a kis házamban elláttak, bekötötték az infúziót, stabilizálták az állapotomat, majd a sürgősségi osztályra vittek. Az éjszakai ügyeletben lévő kollégák azonnal kezelésbe vettek, majd az intenzív osztályon ápoltak. Gábor fiam máris ott állt az ágyamnál, minden holmimmal egy táskában. Ha ők nincsenek nekem, bizony senki sem tudott volna velem törődni. A saját személyes tárgyaim azonnal az éjjeli szekrényembe kerültek, mindenféle tisztasági kellékem rendelkezésemre állt! Mint utóbb elmesélték Gáborék, a kis házamban megtalálták a szükséges holmijaimat, Piroska gondosan bepakolta, aztán Gábor kocsiba ült, pár perccel később ő is a kórházban volt!
Naponta meglátogattak, gondoskodtak tiszta ruháról. Ételt, italt, gyümölcsöt mindig hoztak, és etetni is bejártak, mert a jobb kezem lebénult, nem tudtam mozgatni. Beszélni sem tudtam jól, nem mindig értették, mit mondok. Elég nagyfokú agyvérzést kaptam, szerencsére időben kezelésbe vettek, így hamar javulás állt be nálam. Értesítették családomat Gáborék, pár nap múlva Liza hazajött, és meglátogatott a kórházban. Még egy hete lett volna tervei szerint, de a hír hallatára hazajött hamarabb.
Három hét után hazaengedtek a városi kórházból! További kezeléseket már otthon kaptam, de a legfontosabb terápia, a gyógytorna volt, sokat köszönhetek a tanárnőnek, mert rengeteget dolgozott azon, hogy újra mozgásképes legyek! Gábor fiam több alkalommal érdeklődött Lizától, aztán megbeszélték, mikor alkalmas az időpont a látogatásra. Egyik este, amikor eléggé el voltam keseredve, megérkezett Gábor, nagyon jókor jött. Jó volt vele beszélgetni. Kimondottan feltöltődtem abban az órában. Még karácsonykor kaptam tőlük egy mobiltelefont, de még arra nem került sor, hogy használjam, közbejött a betegségem. Aztán beszélni sem tudtam jól egy darabig, így nem is hiányzott annyira. A legközelebbi látogatásnál beüzemelte nekem Gábor, azután éjjel-nappal magamnál tartottam. A beszédem is aránylag sokat javult, igaz logopédus járt másnaponta hozzám. A sors fintora volt ez a helyzet, amibe kerültem. Sokszor előjönnek a régmúlt dolgaim, bőven van mit jóvátennem, belátom most már öreg fejemmel. Éppen az a gyerekem állt mellettem betegségemben, akit nem neveltem, sorsára hagytam anyjával együtt. Lehet, ha ő nem lett volna a közelemben, már nem is élnék. A betegségem ideje alatt semmit sem tudtam írni, most már sikerült az eddigi visszaemlékezéseimet írásban rögzítenem. Muszáj kiírnom magamból életem jó, vagy rossz döntéseit. Nehéz színt vallanom, ezt már párszor megpróbáltam, nem megy! Inkább leírom, majd valamikor odakerül a kezébe, és előbb vagy utóbb tiszta képet láthat.
A tél már alábbhagyott szorításából, közeledett a tavasz. Februárban megszólaltak a pacsirták, amelyek visszavonhatatlanul a tavasz hírnökei voltak. Nagyon vártam már, hogy véget érjen a négy fal közti bezártság, hogy végre kimozdulhassak a lakásból. Én már megbeszéltem Gáborral hogy legyen a segítségemre, újra visszamennék a házamba, mert hamarosan itt a tavasz, a jó idő. A továbbiakban még jobban visszaáll a fizikai erőnlétem, ha nagyobb teret kapok a mozgáshoz a jó levegőn való sétálással. Mindjárt hozzátette Gábor fiam, hogy ő is akarta már mondani, neki is az a véleménye, hogy jobb lenne, ha kimennék falura. Meg is szerveztük a kiköltözést, pár nap múlva már a kis házamat újra belaktam. A természet felébredt téli álmából, meleg napsugarak simogattak mindent, amit elértek. Kertemben csodálatos madárhangversenyt hallgathattam minden nap! A gyümölcsfáim egyhamar virágba borultak, szinte egy tündérálom volt, amikor rájuk vetettem tekintetemet. Gábor fiam igazán értett a kerti munkákhoz, szépen rendbe tette, mire én megérkeztem. Tulajdonképpen ezt már ősszel megbeszéltük, azt újra már nem is kellett neki említeni. Most élvezhetem a szépen rendben tartott portámat, annak minden kis négyzetméterét.
Amióta közelebb kerültünk Gábor fiammal és családjával egymáshoz, igazán megváltozott az én életem, de amint látom, az övék is. Minden tekintetben megállapítottam, hogy ha nem is mondjuk ki, szülő és gyermek kapcsolatban élünk tavaly óta. Az életemet nekik köszönhetem, gyermeki felelősséggel intézkedtek, amikor életveszélyes állapotba kerültem, majd mentőt hívtak. Gyakorlatilag maradéktalanul meg is gyógyultam, nincs mozgásszervi elváltozásom. Ritkán lehet ilyen szerencsésen ebből kilábalni, nekem sikerült. A vérnyomásommal sohasem volt baj, akkor valamiért mégis katasztrofálisan magasra ugrott. De velem volt az Isten, mellém sodorta a fiamat, aki mellé meg engem sodort! Ezt én tudom, ő csak sejt valamit, de nem mondja ki. Liza néha eljön, ő is élvezi a vendégszeretetüket, örülnek, ha megtiszteli őket. Mindig előkerül valami finomság, legyen étel, ital, avagy házilag elkészített sütemény. Tamás fiam, amióta beteg voltam, nem tudott meglátogatni, de telefonon azért néha felhívott, érdeklődött hogylétemről. Kérte, hogy ne nehezteljek rá, de roppant elfoglalt, sok előadást kell neki tartani, hetente más-más országban még a tengeren túli országokban is. Nyáron már biztosan hazajönnek, akkor legalább két hétre itthon maradnak. Renáta is készül a közeljövőben hazajönni, lehet, hogy a jövő héten itt is lesz. Mindezeket telefonon tudhattam meg, távirati stílusban közölve! Ha még nem találtunk volna egymásra Gábor fiammal, ebbe a helyzetbe kerülve nem tudtam volna felépülni. Ki állt mellettem? Ki volt a legnehezebb órákban az ágyam mellett, amikor nem sok kellett ahhoz, hogy meghaljak? De sokszor kérdeztem ezt magamban. Csak a gyors intézkedésének köszönhetem az életem, mert ha Gábor nem ismeri fel a helyzet veszélyét, akkor ha késlekedik és nem hív mentőt, nagy baj is lehetett volna. Most újra egészséges vagyok, nyugodtabb az életem, van valakim. Ő az, akire támaszkodhatok, ha valami gondom akad házam táján. Az életem egy regény, van bőven mit írni.
Váratlan vendégem érkezett, azt hittem, nem jól látok! Egy régi kollégám látogatott meg, akivel még egyetemista korunk óta jó barátok maradtunk. A diploma megszerzése után, egyre ritkábban találkoztunk, de azért telefonon időnként beszélgettünk. Meg is örültünk egymásnak! Lizától megtudta, hogy most hol talál meg, aztán még azon a napon meglátogatott. Sok dolgot megbeszéltünk a családi életünkkel kapcsolatban is, de azért voltak olyan dolgok, amelyekről még neki sem beszéltem! Kiültünk a teraszra, kellemesen sütött a nap és az orgona illata elárasztotta az udvaromat. A szomszéd kertjéből pedig az akác bódító illata áradt. Akkor barátomnak elmeséltem életem hosszú történetét. Volt időnk, senki sem zavart a beszélgetésünkben. Van bánatom is, de azért örömöm nagyobb! - kezdtem mesélni. Most tudta meg, hogy van egy fiam, akiről eddig még nem tudott! Elmeséltem neki ezt a történetet, mit mondjak! Láttam az arcán a döbbenetet, szóhoz sem jutott pár percig! Megtört a jég, végre már nem csak én tudom kínzó titkomat - gondoltam magamban, és egy nagy sóhajtással a lelkem mélyéről felszabadult az évtizedek óta elrejtett titok... Felszabadult? Nem! Csak jobban a felszínre emelkedett - súgta valami, de ez már sokáig nem maradhat a felszín alatt, mindenre fény derül, bármi is lesz ezután - fogadtam meg magamban. Pár órás beszélgetésünket egy májusi eső zavarta meg, amely elől behúzódtunk a szobába. Éreztem, hogy elkapott valami rosszullét, azután már csak a kórházban tértem magamhoz...
Sajnos egyre többször vendégeskedtem a kórházban, komoly kivizsgálásnak vetettem magam alá. Kiderült, hogy rosszindulatú daganatom van! Kemoterápiás kezeléseket kaptam, és egyre rosszabb állapotba kerültem. Családom minden tagja meglátogatott, és úgy búcsúztunk el egymástól, hogy mindannyian tisztában voltunk vele: nincs sok időm hátra. Én, mint orvos, megalkudtam a sorsommal. Gyermekeim sűrűn hazajöttek, velük rendeztem a lelki dolgaimat, nyugodtan készülhettem egy másik dimenzióba. De ott volt még Gábor, akinek tartoztam azzal, hogy elmondjam a titkomat. Ő is sűrűn meglátogatott, és szomorú arcán láttam, hogy neki sem közömbös az én betegségem. A könyv írása töltötte ki a kórházban az időmet, amíg bírtam és még volt annyi energiám, hogy írni tudjak. Ez egyre ritkábban sikerült, és úgy gondoltam, hamarosan átadom neki ezt az írásomat, hiszen ez neki mond el mindent, amit én nem mondtam el ezidáig. Egyik nap elment a hangom is, beszélni már nem tudtam, de szerencsére írni még igen. Úgy döntöttem, hogy Gábornak ezt az írásomat, amely már egy kész könyv, odaadom, és mindennel tisztában lesz, mindent meg fog érteni, és talán meg is fog nekem bocsátani...
Megtörtént a látogatás, eljöttek hozzám családostól. Rózsika a főiskolai bizonyítványával próbált engem felvidítani, akkor kapta kézhez friss diplomáját, amelyet nekem mindenképpen meg akart mutatni. Sajnos már hang nem jött ki a számon, de igyekeztem a tudomására hozni, mennyire örülök, gratuláltam neki, és azért a könnyeimet titkolni már én sem tudtam. Láttam, hogy már mindhárman sírnak, velük együtt én is. A szekrényem aljából elővettem az írásomat, és egy tiszta papírt, amire gondolataimat leírtam. Így szólt az írott szöveg:
„Most búcsúzom tőletek, szeretlek benneteket. Az írásomat olvassátok el, abban mindent leírtam nektek, amit tudnotok kell. Gábor, drága fiam, bocsásd meg nekem azt, amiért születésed óta nem álltam melletted! Édesapád."
Nehezebb napom még sohasem volt, talán csak azok lesznek nehezebbek, amelyek majd ezután következnek életem utolsó napjaiban, óráiban...
