Megsejtett dalnoki hangokról
Kedves mély lelkű kinyilvánító:
Hozzád írom levelem,
van túl sok kérdésem,
bár nem tudom, szabad-e erre választ kérnem.
Lelkemet edzi a hangsor özön,
kezem sok mértékben igen megkötött,
lépkedek hangjegy-panelek között,
nagy levegőt veszek, ha zárlat belülről felőröl.
Bűnös dolog e részemről,
ha időnként visszanézek a messzeségből,
s amint hallgatom 36 hangú dalnokot,
néhány talán nem helyes mondatra gondolok.
Hálát adok, hogy szavát érthetem,
hogy betűivel együtt segítség nélkül
bármely időben, minden szinten követhetem, a lelkesedés töretlensége soha el nem kerül.
Töredelmesen vallom be neked,
hogy e hangba egy másodpercig,
mint villanás, beletörik figyelmem,
megállok, mély lélegzetet veszek.
Nehéz ezt szavakba helyeznem,
ami cserben hagy, nem a szeretetem,
nem is felvállalásom, vagy eltökéltségem.
Talán elmém pengélye rosszul forgatja a kerekeket...
Van, hogy csak hallgatom,
s mint szellő, átsuhan felettem,
a rezgés féloldala mögött félve kiüresedem...
Visszaverődik a hangsor, csak tétován kong...
Mikor erősödöm, s hang-szárnyra emelkedem, érzem, ama világot egészen meglelem, figyelem a villanó belső képeket, szó nélkül is e kapun beléphetek.
Néha titokban lopva könnyezem,
újra felemelem lelkem közepéig a szótlan éneket, a sok rezgésű dalnok mögé veselkedem, ott veszek magamhoz nyugalmat, erőt, lélegzetet.
Pedig lelkemet oly sokszor simogatja csendesen, megöleli feszített húrként figyelő létemet, a harmónián s hangrezgésén át érint meg engemet, közben a felismerések útján titkon tovább vezet.
Bocsánatot kérek, amiért íly nagy szertelenségem, kínoz olykor a hullámos érzelmek töredéke, azért hátha nem vetsz meg érte...
Újra felkapaszkodom a hang-hegyek peremére.
2015. november 2.
