Megtépázott emlékmentés
E levélben folytatom a rázós helyzeteket,
újabb s régebbi eseményeket sorra veszek,
olyanokat, hol furcsa fintorai vigyoroktak ránk az életnek,
megpróbálták gátját vetni hangok utókorra való átörökítésének.
Lehettem vagy 12 éves,
figyelmem még nem volt valami fényes,
a dalnokot kinyilvánító zenészbarátom zenélt,
játszott rengeteg szép melódiát, vicces zenét.
Egy rozoga kazettás diktafon a közelben hevert,
az csendben minden hangot felvett,
csakhogy zavaró volt az asztalon egy-két bugyuta szerzetnek.
Ezért aztán nem hagyták ott egyhelyben!
Már jócskán benne voltunk a nagy mulatozásban,
mikor nagy hirtelen észbe kaptam,
a felvevő értelmetlen körforgásban van,
hol egy másik asztalon, hol egy alacsony padban.
Ezt már nem hagyhattam annyiban,
további dobálgatást elkerülve zsebre vágtam.
Így is maradt meglehetős mozgásban,
mit tegyünk, az élet ezt adta,
később már ebből más úgy sem lesz, mit hallgassunk,
amit a körülmény ránk hagyott, létre azt hozzuk!
Már jó 12 évvel azután történt,
egy kellemes hangú sorstársunk egy fürdőben énekelt,
az egész hely óriási vízhangtól zengett,
a pára, vízcsepp mennyei illattal mindent belepett.
E szép eseményt volt csak művészet felvenni,
enyhítő körülmény, hogy vízalatti tok tett jó szolgálatot,
mellyel az akkor már apró felvevőt lehetett megvédeni,
ám jól tudtam, ebben minőséget sehol sem kell keresni!
Engem igazolt e feltevés,
ahogy kalandos mivoltom a javítással szembenéz,
micsoda zaj, s vízi csörgedezés,
tennivaló nem egyszerű, s nem is kevés!
Azért lassan csak készen áll a hallgatásra,
s itt sem várhattunk volna másra,
hisz ebből is csak ezen zörgedelmes örökség létezik.
Érdemes volt végbe vinni, csak ez következik.
Majd két évvel ezelőtt,
a hideg fagyasztó ereje fölénk emelkedett,
nagy kínt, és küzdelmet vetett,
ám boldog élményt meg nem törhetett,
mert ismét örömmel álltunk egy koncertet!
Csodás hangú, magas ívü dalnok énekelt,
másabb tenor, s kontratenor terjedelmű hangnál,
több ezredes fordulatszám mit forgatott éteri éneke.
A nagy világban így nevezik: Férfi szoprán énekes!
Főtéren álltunk a színpad közelében,
gyönyörködtünk átélt zenéjében,
a metsző levegő verte ormát a lélek erejének,
eső borította testek körvonalát jég-keretbe.
Zsebből kandikált ki a parányi hangfogó szerkezet,
hogy az eső rajta végzetes erőt ne vegyen,
álltunk mozdulatlan s mély lélegzettel,
hallgattuk őt megsemmisült értelemmel.
Ez idő alatt tűzben melegített a lélek foghatatlan szelleme,
ám, mikor az előadásnak egyszerre csak vége lett,
villámként testem a dermesztettségbe egészen beleremegett.
Jóságos ég! Itt a vég, kibírni ezt már nem lehet!
Az a megtisztelő pillanat még megadatott,
hogy ott és akkor az élményért köszönetet mondhatok,
ezután csak az akarat, mi hazavezetett,
nem érzékeltem a jéggé fagyott tereket.
Szerencsésen ért a hazaérkezés,
a felvétel csupán homályos, árnyékos maradt,
tompán adja csak vissza a vízhangokat,,
ám nem hagyja semmi ormán a fényes rezgésű dallamokat.
Hideg után közeli esettel zárom levelem,
mely ott történt a közeledben,
s melyről már egyszer beszéltem,
most azonban világítom más szemlélettel.
Azt a napot, hol hangodba a tér beleremegett,
az az árnyas, föld alja felé fordított,
melyben jól tudom, érzékelésem súlyos csorbát szenvedett,
a hangfogót löktem értelmetlen tér-fedésbe.
Pedig kettő is volt belőle,
egyik sem került a célkeresztbe,
a másik belecsúszott a hangos beszéd éterébe,
s csak rendetlenül fért meg a fentről érkező hangkör énekével.
Hát eképpen lett e nap felvétele
csúfosan olykor tompa, ingatag, ferde,
mégis örök emlékezet, s megismételhetetlen,
ám lehet, hogy sokak előtt felfedhetetlen.
A mind jobb kinyivánításra csak törekszem,
hangok s emlékek őrzésére alázattal viszem lelkem,
hibák tarkítják e hang sérüléstől összelyukasztott életet,
ama oktalan pillanatért meg ne vess engemet.
Hangsorok egyenlőtlen létrafokán ha megfogyva is felmegyek,
azért szilárd léptekkel, meg nem törve,
csak olykor a fedél, mi alatt mozgok, hull megtöredezve.
Törj utat, még sok évre, meg ne állj, az nem lehet!
Mielőtt soraim véget érnek,
tengernyi csodás erőt kívánok néked,
hisz van ki út a fénybe,
mit hangok szőnek az ölelő végtelenség mezejében!
2015. szeptember 10.