Egyszer így mikulás táján történt.
Ágnes asszony nagykanizsai lévén, valamilyen megfoghatatlan
okokból ott éltek a rokonai. Úgyhogy két-3 hetente utaztunk
errefelé. Általában éjszaka utaztunk, mert ÉÉN éjszaka sokkal
többet láttam, mint egy átlag ember. Ez így vakon igen hülyén
hangzik,de ÉÉN 6 éves korom óta készülök a vakságra. ÉS tényleg. Alig 40 évvel később sikerült is.
Sokkal több részletet láttam meg a sötétben, mint egy átlag
ember.
A másik ok amiért éjszaka szerettem lemenni, mert akkor a
csemeték jó ízűen által aludották az utat.
Nosza, egy szép péntek éjszaka neki lódultunk a távnak.
Bár akkoriban az M-hetes csak Júdapest, Zsidófok távon volt
használható. Az akkori sajtó persze azt súlykolta belénk, hogy
Magyarországnak 700, azaz hetes száz kilóméter autópályája van.
Hofi el is mondta, hogy igen van nekünk 700 km autópályánk, de
csak Júdapest, és Zsidófok között egymás fölött! Az út így sem
tellett 3 órába. Pedig végig kellett autózni a Balaton teljes
Déli partján.
Tiszta idő, tiszta út, tiszta öröm volt az autózás. Mondjuk
persze a pulyák végig aludták.
A szombat is hibátlanul telt. ÉÉN már hajnali 6 órakor kint
voltam a piacon. Azért nem előbb, mert csak akkor kezdtek
kipakolni a kofák, és a kocsmák is akkor kezdtek nyitni.
A vásárlás is derekasan sikerült. A kofák már jóóól ismertek.
Tudták, ha nem engednek az árból, akkor nem vásárolok.
De volt olyan is, hogy egyben megvettem a portékáját féláron, de
már a 6.20-as busszal mehetett haza, Miklósfára, vagy éppen
Szepetnekre. Először a gombásokat szapultam le, hogy szerezzek
egy kis csirke gombát, vagy vargányát.
Aztán következett a tej sor, ahol kerestem azt az asszonyt, aki a
füstölt kőrözöttet árulta.
Ez egy helyi specialítás volt, amit azóta sem ettem.
A kőrözöttet tehén túróból keverte, piros paprikával,
fokhagymával, mustárral, egész köménnyel, és kis tejföllel. A félkész
terméket kb 6 cm alapú kúppá formázta. Aztán az egészet
felfüstölte a kolbászokkal. Hihetetlen ízorgia!
Azután jöhetett a többi. A leg végén a virágosok, hogy a temetőbe is legyen mit ki vinni. 7-órakor már két-3 tele szatyorral a kezemben, megzabáltam egy
méter sült kolbászt, a marcali hentesnél. Szerintem Ő a világ leg
jobb Laci-pecsenyése. A mellette lakó Balatonszentgyörgyi
borpincészetnél leöblítettem 1-két nagyfröccsel, és már indultam
haza.
Délelőtt Ajamamám, aki az Ági nagynénje volt, és Aranka névre
volt keresztelve, olyan ebédet rittyentett, hogy megnyaltam utána
mind a 10 ujjamat. Majd egy kis kajakóma után már mentünk is a
Hevesi Sándor műv. házba. Természetesen tök ingyér, mert a
Kisfaludy utcától 3 utcasarokra volt, és Ági gyerekkori puszi
pajtása volt az intézet igazgatója. Ráadásul, még az egyetemre is
együtt jártak Kaposvárra, népművelő szakra.
A koncert sem volt akármilyen!
Ha Walaki még emlékszik a Syrius együttesre, vagy talán Orszáczky
Mikire, az tudja, hogy milyen hangulat uralkodott a teremben.
Orszáczky Öcsi Magyarországon két szinpadon szeretett igazán
fellépni. A másik a debreceni nagyerdei szinpad volt.
Amikor bementünk, este 7 órakor, még kint ragyogó csillagos
égbolt volt felettünk. Bezzeg, amikor éjfél tájban elindultunk
haza felé, már nem voltak csillagok, és hideg szél fújt.
Reggelre nem kevesebb, mint 40 cm hó esett le.
8 órakor eldöntöttem, hogy amint lehet, indulunk házoába.
Délre el is készültünk a takarítással, megettük a gyenge kis
ebédet, a gyerekeket is felkészítettük az útra, és az ezeröcsi
orrát Toldi útmutatása alapján Buda felé irányítottam. Közben a
hó természetesen folyamatosan szakadt.
Hogy a hó szintjének emelkedésével az adrenalin négyzetes
arányban emelkedett, azt ne is kelljen mondanom.
Elindultunk.
A városból kimenni még viszonylag könnyű volt. Az országuton
egészen a Balcsiig egyszerű volt. Forgalom egyáltalán nem volt,
se oda, se szembe.
Tehát haraptam az utat, 70-80 km/ órával. A kerekek beálltak a
vályatokba, előzni nem kellett, kikerülni nem kellett, csak a
sűrű hóesés volt kicsit zavaró tényező.
A tóparti települések már egészen katasztrófálisak voltak. Nem
lehetett haladni, max.: 30-40 km-rel. A sok köcsög ki jött az
útra, egy kifliért a szomszéd kis boltba, kocsival. Pedig a saját
kertjében sem vezetett összesen 7 km-t. Az a 73 km volt maga a
pokol. Legalábbis akkor azt hittem.
Később kiderült, hogy az még csak a bemelegítés volt.
Mire elvergődtem a Bánig, már le kellett húzni az ablakot, hogy
ki tudjon férni az adrenalin.
Bori behisztizett, és a dühét az ikreken vezette le. Ettől az
ikrek is behisztiztek, és torkuk szakadtából ordítottak, ami a
csövön kifért. Na persze ettől Ági is kijött a béketűréséből, és
be állt az önként ordibálók sorába, és Ő is ordított, mint a fába
szorult féreg.
Na itt jött el a pillanat, amikor nálam is elszakadt a cérna!
ÉÉN ordítottam az Ágival, hogy ne ordítson az ikrekkel, hogy azok
ne ordítsanak a Borival, hogy Ő meg ne ordítson senkivel!
A kocsi meg nem is tudom pontosan hogyan is, de haladt a pályán
Fehérvár felé.
Lepsénynél sikerült leordítanom a társaságot. Beállt egy
megszeppent néma csend, amikor megemlítettem, hogy tőlem aztán
akár meg is dögölhetünk, ha nem hagynak nyugodtan vezetni.
Aztán, a pillanatnyi csendben felfogtam a helyzet komikumát, és
felröhögtem. Ez jó hatással volt a csapatra, mert mindnyájan
elkezdtünk nyeríteni, mint egy megvadult ménes.
Gorsium után aztán előzésbe kezdtem.
Nem volt az akármi. Hiszen a kocsi két kereke 1-1 vályatban
haladt. Autók előttem, autók mögöttem. A két kerék között
jégborda.
Az előző sávban ugyan ez a helyzet.
Tehát egy rántás a kormányon balra, egy jégborda leküzdve.
Még egy rántás megint balra, és már kint is vagyok a belső
sávban. Tolok egyet a gázon, és mintegy 60-nal már előzöm is a
sort.
Visszaút nincsen, mert zárt, tömör a kocsi sor. Körülbelül
Martonvásárig előzöm folyamatosan a köcsögöket. Ott visszateszem
a kocsit, az előző módszerrel.
Innen egészen Érdig üres az út. Konkrétan se előttem, se mögöttem
senki. Semmi irányadó fény.
Csak megyek a vakvilágba. És tolom neki idétlenül, hiszen már
otthon akarok lenni. Azért a Velencei tóig eljutni Kanizsától 5
óra alatt, az kutya egy munka. És még mindig 34 km a hőn áhított
ágyacska.
De aztán feltűnik a várva várt Törökbálinti lejáró!
Lejövök a bánról. Azt remélem, hogy itt majd kicsit jobb lesz. De
neeem!
Itt még nem járt autó, mióta szakad a hó. Konkrétan reggel óta.
Hát nincs más választásom, neki megyek a szűz hónak. Bár
hegyeken, völgyeken haladok keresztül, Budakesziig viszonylag
könnyen jutok el, a szűz havon.
Budakeszin, aztán feljutni a hegyre, a buszok által letaposott
utakon, a jégen, a hóesésben, a tömegben, mert akik nem voltak az
autópályán, azok azért nem ott voltak, mert mind itt gyülekeztek,
hogy engem bosszantssanak, az biztos.
Innen már csak 6-8 km, és már otthon is vagyunk. Hát nem. Keszi
után egy gyenge balos a Szép ilonkára, majd neki veselkedünk az
Ady-ligeti emelkedőnek. Ez egy nem túl hosszú, kb 800 méteres
emelkedő, de legalább 15-16%-os. És mit tesz Isten, Hát a közepén
meg áll a sor. Már vagy 20 perce állunk a teljesen reménytelen
helyzetben, mire az előttem állo szippantós autó sofőrje, a
kétszer kopasz vissza ér a sor elejéről gyalog.
Azt meséli, hogy egy 600-as SEL Merdzsó áll a tetején keresztben,
mert a buzi sofőrnek pénze ugyan van, de vezetni persze nem tud.
Így aztán jól megfarolt a hóban, a kurva drága, de far meghajtású
szeméttel.
Aszondta, hogy Ő pedig neki indul , persze könnyű ám egy négy
kerekes, felezős IFÁ-val. ÉÉN meg nyomulok utána kb 1 centivel.
Nos, így édes kettesben szépen fel is jutottunk a fennsíkra.
Onnan már valamiért nem akartam leelőzni a szarszagú kocsit. Haza
is jutottam békében. A Pulyákat gyorsan lefektettük, majd jött a
személyes punnyadás. Azért egy 7 és fél órás út után, ahol a
végén csak egyedül ÉÉN nem aludtam, gondoltam talán már
megpihenhetek picit.
Este 10 órára már minden cuccos a lakásban volt. A kocsit az út
közepén hagytam, ott rohadjon meg!
Ágnes asszony, közben kipucolta a gyerek csizmákat, és ki tette
az ablakba. És lássatok csodát, a Mikulancia meg is pakolta
azokat. Úgy 11 tájban feldőltünk, mint féldisznó. Tömény alvás,
horkolással, szuszogással, és miegyébbel.
Szerintem már reggel volt, amikor egyszer csak Borika hangjára
ébredek. Miszerint:
- Apa! Apa!
Megjött a Mikulás!
Mire ÉÉN szerényen, és rohadtul álmosan,:
- Meg hát! És akkor mi van?
- Azt hittem, hogy meg nézzük, És meg is kóstoljuk!
Na erre kinyílt a szemem, és az első az óra volt, amire
rátekintettem. A francba!
Alig múlt éjfél!
De hát persze pusztán emberi jóindulatból Ágit is azonnal
kibasztam az ágyból, és ettünk egy kis csokit, a névnapossal,
Mikulancia napra .
