Mindenszentek, kulináriában
Sziasztok Várlakócskák!
Már megint az történt, hogy jeles személyek töltötték be, szerény hajlékomat.
Eljött hozzám látogatóba , maga a megtestesült Mindenszentek.
Mármint névszerint:
Spindler Mindenszentek.
Aki még mindig nem ismerte föl,természetesen Mariannkáról, azaz a mi kis Náncsi néninkről beszélek.
Az már nem is lehetett senkinek kétséges, hogy igen, kísérővel érkezett.
A kísérője egy nagy darab serpa voott.
Nála már csak a hátára aggatott hátizsák vóótt mintegy kétszer nagyobb.
Meg is kérdeztem tőlük, hogy: - Csak ennyien jöttetek?
Hát Izsák?
- Őt nem hoztátok?
Mire a Náncsi azonnal exkuzálta magát, hogy azéé maradott otthon Izsák, mert Neki éppen Hexenschussza van, ami mint jól tudjuk,Boszorkány derekat jelent, és igen fájdalmas is lehet.
A többi nyavalyájiról is elkezdett volna mesélni, ha belé nem folytom a szót, egy nagy doboz bon-bonnal, amit a nevenapjával magyaráztam.
Ugyanakkor, ha már ilyen temetőbejárós neve van, akkor kijárt Neki virág gyanánt a krizantém is.
Hát szóval, ilyen felütés után kezdődött a remeknek igérkező hétvége.
Nem is lett vóna semmi baj, ha a Serpa, hangos gyomorkorgással tudomásunkra nem hozta volna, éhezésének pillanatnyi állapotát.
Erre Náncsi nénje jó háziasszony módjára elkezdte kipakollani a teljes hátibatyut.
Rögtön el is mesélte, hogy Ő pontosan emlékezik, hogy mi a kedvencem. Na most tudni kell, hogy ÉÉN azért nem vagyok nagyon válogatós, de van egy rettenetes, szerintem emberi fogyasztásra teljességgel alkalmatlan gyomnövény, amit soha, semmilyen formátumban, semmikor, senkitől, semmiért nem akarok látni, tudni, szagolni, ízlelni.
Ez a pocsodék nem más, mint a karfiol.
Tehát Mariannka hozott nehány kilónyi rántott karfiolt.
Lenyeltem a békát, amiről azért csak kiderült, hogy valóban csak a bosszantásomra hozták.
Na de hát gond egy szál se, hiszen Ágnes asszonyság még csak tegnap ment házoába, és tele a hűtő mindenféle fíínomságos étekkel.
Részemről elsőnek az a pár adag tarhonya leveske jutott az eszembe, azzal a kevéske lecsópaprikával, meg azzal az igencsak említésre méltó Máriai Gyerek kolbásszal.
Hogy a kolbi mitől gyerek?
Ez borzasztó egyszerű.
A gyerek kolbi, az teljesen csipmentes.
Aztán van a csípős, ami az átlag füstölt kolbász csípősségét takarja, és legvégül létezik ugyanezzel a fűszerezéssel készült úgynevezett férfias kolbász, amibe véletlenül beleborult az éves teljes csípőspaprika mennyiség.
Na ekkor a Náncsi felsikkantott, miszerint hozott Ő egy kis adag, mondjuk ki nyíltan, úgy 5 l borsó leveskét.
Később még hozzátette, hogy nem akarta belefőzni azt a fél kilónyi csipetkét, nehogy felszívja az összes lét, de azért itt van, hogy majd azt is beleaplikáljuk valahogy.
Miután a leves csatát lemeccseltük, beindult a Balcsiparti dumaparti.
Traccsolás közben, amibe a Nagypapy nem vett részt, hiszen Ő épp a kalória háztartása karbantartásán fáradozott, picinyét mögszomjaztam.
Jaj!
Kapott a fejéhez Náncsi, és előkapott egy szélesszájú, lapos üveget, amiben az a Lápi összejövetelről már jól ismert csokis meggylikőr lapult.
Neki futottam.
Ez már mesmeg hibátlan volt.
Miközben az általunk ismert összes vakot kibeszéltük, a szó megint valahogy a kajálásra terelődött.
Véééletlenül megemlítettem a hüttőben megbúvó palacsintákat, amire Náncsi nénénk azonnal le is csapott, hogy Ő meg hozott egy üveg remek, házi szilva... , szóval csak lekvárt.
De erre sem sértődtem meg, hanem visszakézből azonnali hatállyal lefumigáltam, mondván, hogy az enyém mennyivel jobb.
Ekkor a Tejbepapy megint felmordult, hogy:
- Barack leki nincs is?
De vaaaan!
Közben Mariannka a kanapéról stíröli a vele szemben elterülő stelázsira kiterített szilva lekit, és magában úgy gondolkozik, hogy csak kicsit hallatszott ki, miszerint ŐŐŐ milyen ügyi, hogy pont úgy csavarta vissza a kupakot, hogy a papír plomba tökéletesen összeér.
Aztán észre veszi, hogy a papír plomba nem ér össze, hanem nemes egyszerűséggel 100%-os, érintetlen, és jaj, jaj. Akkor ez meg mégis micsoda?
Nos, amikor fölpattan, hogy kiderítse a szomorú valót, már látja is, hogy hiszen ez egy eper leki.
És még meg, Minő SZÉÉÉGYEN! De hiszen ez gyári!
Micsidííí?
Gyááári?
Édes jó Istenem!
Csak a föld meg ne nyíljon alatta.
Pedig eddig mindig valami saját készítésű volt az aji.
És most?
Milesz Veled emberke.
Ahogy imygyen morfondírozik magában, egyszercsak hangosan felolvassa, miszerint:
- Minőségét megőrzi: 2010. március...
Kész.
Vége az életének.
Szegényem, még csak az öngyilok eszközét keresi, amikor mi a Tejbepapyval már tudjuk, hogy egyszerűen csak Szénné fogjuk röhögni magunkat.
De aztán Mariannka is felfogja a helyzet fonákját, és Ő is inkább a halálba kacagást választja.
Látjátok?
Hát semmi pia nem kell ahhoz, hogy a hangulat ráhágjon az tetőfokára.
Na, azért a kulináris csata még tovább folyik, amikor megemlítem, a húsos palacsintámat, amikor is a tésztába keverem bele a főtt, füstölt, darált tarját...
Ez már csak kis tejfölös kenegetést, meg egy kis mikrózást követel, majd pusztyujka.
Persze, most érzem, hogy fölénybe keveredtem, és azonnali hatállyal megemlítem, a hüttőben didergő török, Szultána, magtalan szőlőt.
Náncsi nem bírja tovább!
Pattan az ostor... szerű hang:
- Jesszusom!
Elfelejtettem volna, a házi brandít.
Gyorsan kibeszéljük a recepicét, majd az üvegbe diktálunk 8-10 szem felezett szőlőszemet.
Ezt vasárnap meg is kóstoltam.
Egészen kíváló lett az íze.
És még milyen jó lehetett volna, ha legalább még egy napig érleltem volna.
De ez már soha nem fog kiderülni, hiszen már rég benyakaltam a cuccost...
Na, de térjünk csak vissza még a szombati vacsihoz.
Mariannka még pénteken legyilkoltatott egy méretes desznyót, és abból hozott egy kis sütni való kolbit.
Nyúlütés!
Űberelhetetlen.
Csatát nyert.
Hátmég, amikor a titkos bugyorból elővette azt a kis füstölt szalonnát, azokkal a húscsíkokkal.
Mikor kicsit próbálván menteni vesztett helyzetemen, megajánlottam hozzá a remek ceruza vékonyságú újhagymát, azonnal letaszított a szikláról, és megkínált egy kis vékonyra felszeletelt lilahagymával.
Pfúj!
Undorító.
Még egy gyenge pengeváltás kenyérügyben, egy döntetlennel.
Ugyanis, ÉÉN beszereztem egy vekni Takács kenyeret, szeletelve, amiről tudva lévő, hogy a helyiek közül bizonyítottan a legfíínomabb.
Erre a Nacsasszony előállt egy egészen hasonló minőségű, akármilyen szeletelt kenyérrel.
A kajakóma, már az éjszakába torkollt.
Ekkor jegyezte meg a Náncsi, hogy kár, hogy besötétedett, mert még akart szedni pár szem almát.
Ezek után boldogan hanyatlottunk el, és néhány pisikétől eltekintve, szunya reggelig.
Persze, kinek, mi a reggel.
ÉÉN olyan 5 óra tájban gondoltam, hogy beengedem Mircikét, és megkaphatja a reggelijét is.
Hát ekkor az ifjú pár már javában tömte a majmot.
Hát akkor legyen!
Ha harc, akkor legyen harc!
Mi a reggeli?
Kérdeztem.
Náncsi meg azonnal visszaszúrt:
- Mit szeretnél?
Tán egy rántottát?
Megint rajtam volt a sor, és ezt kihasználva, hangosan felröhögtem, és visszakérdeztem:
- Miből?
Abból az egy darab tojásból, hármunknak?
Hihihi!
Jött is a megsemmisítő válasz.
- Nem, hanem abból a 10-ből, amit hoztam magammal.
A teljes letargia irányába haladva, még szerényen megkérdeztem, hogy Ti mit is esztek?
És akkor még egy halovány reménysugár.
- Találtam a hüttőben valami husos tekercset, és nagyon finomnak bizonyult.
Ez az!
Aztat a Mama csinálta, Nektek.
Egy kis darált husi, fokhagymával, dincölt veres hangyával, piros paprikával, frissen őrölt tarka borssal, sóval, meg egy tojással jól eldolgozva, majd a kinyújtott leveles tésztába bele csavarva lett kisütve, mintegy 30 perc alatt.
Fenomenális győzelem!
Oké jó, most egál.
Reggeli után azonnali kávézásban törünk ki a Nagypapyval, persze az ÉÉN receptem alapján.
Ez most úgy nézett ki, hogy a forró kávéba azonnal feloldottunk egy kevéske tavalyi csoki mikulást, majdkerült bele kicsinyke tejcsi, meg egy nagy adag vanília fagyi.
Az enyémet még egy kis brandíval is megbolondítottuk.
A reggelit még megfejeltük egy-egy banánnal is.
Aztán megint a viháncolás.
Valamikor, úgy 10 óra tájban azt vettük észre Attilával, hogy csak mi szórjuk a sutkákat.
Nosza, elkezdtünk elesetten kiabálni Mariannka után.
A siker ismét robbanás szerű röhögés volt.
A Náncsi jelentkezett az almafárol, hogy már fel van mászva, és nem tud a rendelkezésünkre állni.
Hehehe!
Na most ehhez tudni kell, hogy az almafámat, már legalább 4 menetben kopasztották, a gyerekeim, a szomszédom, a gondozó csajok, és még ki tudja, miféle árvák, és egyéb állatfajták, melynek folyományaként, csak a koronája legtetején volt még pár 10 kg.
Nos, az ifjú hölgy oda mászott fel.
Tele is szedett egy jelentős méretű lavoatoárt, meg egy fa, gyümölcsös tálcát is.
Amikor mondjuk úgy 1 óra múlva előkerült, gyorsan nekiállt, hogy összerakjon a töröttekből, és a már régebben ütődött, és kicsit megbarnultabbakból, egy adag almakompótot.
Ekkor jött el a pillanata, hogy megmutassam a csapatnak, azt a legalább 5 liter kompótot, amit még Ágnes hagyományozott rám.
Ezután már nem volt más hátra, mint az ebéd, ami után már indulniuk is kellett haza, hogy a Nagypapy felkészülhessen a ma reggeli munka kezdésre, az új munkahelyén.
Amikor át néztük a hüttőt, megtámadtuk aztat a hírös borsó leveskét, a csipetkével.
Ebéd után még pusztítottunk keveset a Mama gyors almásából,és bizony kérlelhetetlenül elindultak a vasút állomás irányába.
ÉÉN még azért egész éjjel emésztettem a nagy zabálást, a szó fizikai, és szellemi valóságában, hogy különösebb hasfájás nélkül megírhassam mindezt Nektek is...
Ja, és majd megfeledkeztem róla, hogy Náncsi készített még kevéske bon-bon meggyet is, de azt még nem találoltam elő.
Hihihi!
Azt viszont különleges szerencsémnek tartottam, hogy a nudista töltött paprikmról még szó sem esett, mert teljesen megfeledkeztem róla.
Ez történt nálam a hétvégén.
Ti hogy töltöttétek el az ünnepeket?
Pusza: A pusztulat dagadt Matula...
