Mindörökre...
A szemhez szokott félhomályban
Szemed sötétje fénylett
Az indigókék éjszakában.
Mint bársonyos vízű sima tó
Úgy éledt hangod bennem,
Szelíd volt, kedves, biztató.
S a távolból dübörgő városi zaj
A szívdobogásod adta át,
Ott éreztem a véremben
Tested lüktető ritmusát.
Fenn az égen a csillagok
Kéken, tűzpirosan égtek,
És ismerős volt mind nekem,
Ahogy akkor elmesélted.
Szép volt, és mesélt az éjszaka,
Vallott az égbolt ezernyi csillaga.
Boldog voltam.
Ha elmúlnál egy perc alatt,
S szétesne minden,
És a valóság nem lenne más
Csak gondolat,
Akkor is köszönném neked,
Hogy erősebbé vált általad
Bennem a hit.
Élni csak úgy szabad,
Hogy a valóság közelítse
A megálmodott vágyakat,
Hogy a küzdelem tüzében
Égjen le rólunk a salak,
Tetteink ne a véletlen irányítsa,
Hanem tudatos akarat.
Jó volna, ha megéreznéd
Ez indigókék ég alatt,
ogy hálás vagyok a szikrákért,
Ami bevilágította lelkem,
S a tévelygések erdejében
Megint útra leltem,
Hogy nem volt hiábavaló
Üres időtöltés a szó,
Mert visszhangzik bennem,
Mint barlangban a kő,
Ha mélybe hullt.
Csillag, mely hullásában
Is fénylik, szavad elkísér
Földtől az égig,
S nem hűl ki, nem száll el
Nyomtalan, mert
Matematikai képletek
Logikájában, betűk rendjében,
Az élet kuszaságában,
Indigókék nyárvégi éjszakákban
Már mindörökre benne vagy.
