Mint varjak a viharban...
Porladnak bennem rég kimondott szavak
S viharrá nő egy-egy régi sóhaj.
Megkopott fények árnyéka nő bennem
S áfonyaízt érzek sok régi csókkal.
A hangok vize vad morajjá tompult
És keserű lett a rózsaillat.
Úgy látom már az elhagyott éveket,
Mint ki hosszú útról visszapillant.
Tele van még az erdő madárdallal,
De bwennük az ősz némasága int
Rozsdás lett kerti bokrom koronája,
Melyet millió dércsillag díszít.
A dombot az ősz ködlepellel fedi,
S az avarra új szőnyeget terít
A fákról a lombok úgy peregnek le
Mint síró árvák hulló könnyei.
Az őszi barázdán csillog a napfény
Tört varázslatként visszatükrözik
Levetve már a nyári szép ruháját
A föld halotti díszbe öltözik.
A vándormadarak rég messze mentek.
Az esték hűvös árnyként fogadnak
Pisla szemekkel néz az éjszakába
Sok bezárult, fénytelen ablak.
A reggeli szelek arcunkba marnak
És ott hordozzuk fogaik nyomát
Míg fagybilincsbe vert álmaink őrzik
Az emlékeknek végtelen sorát.
A holnap reménye nem ad új erőt.
Gondjainkat feledés takarja...
És egyre messzebb megy velünk az élet;
Sodródunk mint varjak a viharban.