Mit lehet mondani
Furcsa álmot láttam,
nagyszerűt, de merészet,
vidámat, kreatív, tettre készet,
mi új szerű, mégis sokszor hozta már elém az élet.
Mielőtt elmesélném szerény képeimet,
őszintén múltamból feltárom neked,
azt, mi ma is része jelenemnek,
és lételeme zeneszeretetemnek.
Az ember egy szabad koncerten
önkéntelen késztetés, meg nem állhatja,
hogy mozdulatát, szavát ne adja,
táncoljon, dúdoljon, tapssal fennhangon énekeljen.
Gyakran én továbbb megyek,
míg mások tapsolnak, táncolva énekelnek,
meglehet, hangom nélkül zengek,
kezembe inkább hangszerem veszem.
S van, mit énekelni sosem tudok,
de a hangsorok útján eljátszhatom,
így benne létem adhatom,
nem kell tétován csendben maradnom.
Igazán tán ez sem nehezebb,
nincs több esetlen,
törékkeny hiba, mint hangban szólva,
az meglehet épp úgy hangszerben dalolva.
Jól lehet, az ember
kissé fortélyos, leleményesebb,
az oktáv váltás tudománya
dal egyenes ívét sűrűbben keveri meg.
Itt-ottt, lágy hajlításokkal,
duplára, többszörösre nagyított hangokkal,
időnként szikrát vet az improvizáció,
azért nem veszti el, mely dallam volt indító.
Az álmomat, mi elém vetült,
különös kép fogta keresztül,
vízben csendben úszva
hallgattuk a zenét többen furulyázva.
Inkább csak álltunk a medence falánál,
nehogy elveszítsük hangnak árját,
figyelve, odaadó alázattal
vidáman követtük az ének szavát.
S ki is szólt hozzánk?
Éppen ott te voltál,
s addig-addig figyeltük dallamod,
míg mindjárt elménkbe lopództál.
Énekben esély nem volt veled szólni,
ám hangszerrel legtöbbet lehet mondani,
fáradhatatlanul egyre, egyre zengeni.
Mások énekelve vígadnak, míg mi hangszerrel kívántuk tenni.
Oly gyors volt az álomkép,
valaki felfigyelt-e még,
meg nem tudhattam azt semmiképp,
csak öröm maradt utána, csodás érzés.
Ha újra közelről hallanám dallamod,
nem bizonyos, hogy ezúttal
hangszerem rezdülésével eggyé nem válok,
hisz egyre, nagyobbra nyílik formás dallamsor-világod.
2015. augusztus 17.