Mókus kaland
Imre mókuskájáról, na nem a Fruskáról, eszembe jutott, hogy volt részem egy mókus kalandban is.
Bár, ehhez el kellett jutnom a Mókuska, landba.
Tisztelt Bíróság!
Az úgy kezdődött, hogy talán 1979-ben elhatároztuk legkedvesebb kedvesemmel, hogy itt állunk 20 évesen, és még csak meséltük egymásnak, hogy 20 évem hatalom, 20 évem eladom.
Van piros útlevelünk, akkor meg nosza, irány a Nagyvilág!
Vagy inkább csak a fél világ.
Persze ez is elég érdekesnek bizonyult.
Első választásunk leginkább Lengyelországra esett.
Valahol már hallottam, hogy :
"Lengyel-Magyar jóbarát, együtt issza a borát."
Lássuk aztat a csoda bort.
Előre látóan leszerveztünk mindent.
Amolyan fiatalos hévvel.
Vettünk két derekas méretű hátizsákot, meg egy IFI típusú kétszemélyes sátrat, összepakoltuk az összes ruhánkat, fölvarrt a lány egy-egy magyar zászlót a zsákokra, kiváltottunk pár ezer Zlotyit, megvettük a vonatjegyet a Rákóczi expresszre, Zakopánéig.
Aztán nyomi-nyomi, neki lódultunk a semminek.
Az első napunk ragyogóan telt.
Szóval, elfelejtettünk kusetet venni, tehát az éjszakát újdonsült barátaink társaságában töltöttük el.
Az már amikor kigördültünk a Keletiből tiszta volt, hogy a mi helyjegyünkből legalább hármat-hármat adott el a MÁV.
Szerencsére, elég korán értünk a pályaudvarra ahhoz, hogy mi foglaljuk le először a helyet.
Így aztán Zakopánéig maradt legalább 1 ülőhelyünk, amit némi közelharc segedelmével meg is tudtunk őrözni.
Konkrétan, legalább egyikünk tudott ülni.
Amíg a másik elment könnyíteni, vagy csak megmozdítottuk tagjainkat, addig az egyik foglalta az ablakmelletti fotelt.
Ettől rögtön eszembe is jutott Sándor György humoralista néhány idevágó poénja:
Vonaton.
- Tessék mondani. Ülőhely van?
Féészkelőődéés.
- Mááár nincs.
Vagy a másik:
Vonaton.
- Tessék mondani. Az ablak mellett van hely?
- Van.
Kíívülrőől.
Szóval, a hangulat remek, az ájer finoman szólva is csak büdösnek nevezhető, legalább 16-an vagyunk a 8 fős fülkében, és az út mindössze 17 órán át tartott.
Végre.
Leestünk a vonatról.
Friss levegő, gyönyörű táj, és az ál szabadság érzet.
Vessetek a mókusok elé, de akkor, Mi, igenis szabadságnak éreztük.
Azt is hallottam, hogy itt még nagyobb a stoppolási láz, mint odahaza.
Hát azért először kerestünk egy korcsmáriumot.
Itt elintéztük folyó ügyeinket, sőt, még kicsit az arcunkat is megmostuk, felfrissülés képpen.
Közben lenyeltünk 1-1 pofa sört, mert bornak se híre, se hamva.
Fizetés után, a távozás hímvesszejére léptünk.
Már akkor is szerettem a térképeket, de persze azéé aztat elfelejtettem hozni otthonról.
Szerencsére Zakopáne elég nagy üdülőhely volt ahhoz, hogy néhány Zlotyiért még válogathattunk is, hogy lengyel, vagy orosznyelvűt akarunk.
A lengyelt részesítettük jogosulatlanul, előnyben.
A papír útmutatása mellett, valahogy kivergődtünk az egyetlen közútra, stoppolni.
Ez alig 2 km gyaloglás volt, aminek a végén már tudtuk, hogy mennyi marhaságot vittünk magunkkal.
Konkrétan dög nehéznek bizonyult a batyu.
No de sebaj, majd valahogy súlyvesztést idézünk elő.
Alig fél óra után, már meg is állt az első jármű.
Egy fiatal embör hajtotta.
Már akinek fiatal volt.
Nekünk, a 20 éveseknek, egy 35 év körüli Bááácsikának tűnt.
Majd később beszélek Einstein, azaz Egykövi barátommal, a nyelvnyújtogatásról...
Lényeg, a lényeg, hogy egy viszonylag új állapotú Warszawa típusú járgány volt, akkora csomagtartóval, amibe a csővázasok állítva is elfértek.
Emberünk készségesen be is tuszakolta a batyukat, majd beszálltunk, Barátunk meg a lovak közé csapott.
Kényelmes volt, tiszta volt, jó illatú volt és csöndes volt.
Ez volt maga a mennyország.
Pár perc múlva Barátunk megpróbált szóba elegyedni velünk.
Nem volt az olyan egyszerű, hogy csak úgy beszélgetünk, hiszen amikor kérdezett, mindkét kezével el kellett engednie a volánt, hogy el tudja mutogatni, amit akart.
Amikor ÉÉN jöttem a válasszal, akkor meg az út helyett az ÉÉN kezemet figyelte, nehogy lemaradjon egy-egy a-ról, vagy az-ról.
Aztán nagy nehezen előjött az országos szintű német nyelvtudásom.
Ezzel csak egy baj volt, hogy az a bizonyos ország, ahol akár a németemmel is megélhettem volna, sajnos nem Lengyelország volt, hanem Magyarország.
Cserében Ő meg tökéletesen beszélte a Lengyelországi németet, és így már egészen jól elfecsegtünk.
A Barátunkról kiderült, hogy otthon a családja egyszerűen csak Mareknak becézi.
A Kedvesem a nemzetközi Zsuzsi nevet bitorolta, ÉÉN meg lettem Szultán.
Oké.
El is telt vagy két óra, de még fogalmunk se volt, hogy merre is tartunk.
Kezdtem lassan az uticél felöl érdeklődni.
További egy óra múlva már tudtuk is, hogy most bizony Varsót fogjuk meglátogatni.
Kíválló.
Aztán Barátunk azt a tudományt is megosztotta velünk, hogy addig még bizony, van legalább másfél óra.
Amikor be érkeztünk a nagy tanyára, megkérdezte, hogy ráérünk-e?
Nanááá!
Mire is?
Elmondta, hogy Ő itt lakik, és csak a munkája szólította Zakopánéba.
Mellesleg ketten élnek a feleségével egy nagy lakásban, és épp a gyerek projecten dolgoznak, nagy erőkkel.
De, ha van időnk, akkor Ők szívesen látnak minket szerény hajlékukban, egy kis esti, ottalvós, mulatozásra.
Keblemre Öreg Haver!
Épp szállást akartam kerestetni Vele.
Bravóóó Horváth!
Ezt rutinosan megoldottam!
Hát a nemvárt gyönyörtől majdnem könnybe lábadt a szemem.
Be vecköltünk, ééés vééégre pancsiztunk egy mérhetetlent.
Amíg a gazda elrohant bevásárolni, addig a ház asszonya tartott minket szóval.
De nem áám lasszóval!
Megbeszéltük az akkori politikai helyzetet,segített a ruháink kiválasztásában, és kávét is kaptunk.
Ez a ruha dolog arról szólt, hogy a Kedvesemmel elhatároztuk, hogy néhány fölösleges ruhadarabunktól megszabadulunk, a kisebb súly érdekében.
Hát nem viccelek, de a Barátos nőcim otthagyott legalább 4 pár cipőcskét, a két esőkabátjából is az egyiket, maradt a 6 farmerből 2, és így tovább.
Hihihi!
Persze azért nálam is akadt súlyfölösleg.
Részemről a legnagyobb fölösleg az az egy rúd Pick szalámi volt, amit a jóságukért nekik is adományoztam.
Gondolkoztunk, hogy a többicuccal mi is legyen?
Azt találtam ki, hogy készítünk egy derekas kis csomagocskát, és haza küldöm postafordultával.
Erre a gazdasszony, aki már akkor előre vetítette a jövőmet, Ágnes néven mutatkozott be, azt javasolta, hogy inkább Ő másnap ki megy a zsibi-zsubi piacra, vagy ahogy itt Fonyódon hívtuk, a Pingyison áruházba, és pénzé teszi nekünk a cuccost.
Azonnal leszakadt a pofám!
Micsidííí?
És akkor otthon miben fogunk járni?
Aztán, a csaj meg győzött, hogy ezek a cuccok ott nagyon drágán adhatók el, hiszen ezek, nekik már nyugati árunak számítottak.
Hát legyen.
Legföljebb sokba került a nyaralás.
Nemsokkal később megérkezett a ház ura, aki egy rettenetes terülj-terülj asztalkát varázsolt elénk.
Az alkalmatosság, egy másfél méter átmérőjű kerekasztal volt, amit szabályosan megpúpozott a vacsi alapanyagokkal.
Volt ott mindenféle felvágott, pékárú, különböző tejtermékek, millió féle csokika, mérhetetlen menyiségű sörövicske, és még egy üveg borocska is.
Ágnes azonnal elkezdte az egészet feldolgozni, amibe persze, Zsu is belefolyt.
Közben előkerült a hazai Wodka is, és mielőtt egy falatot is ehettünk volna, már tetőfokára hágott a hangulat.
Amikor Marek megtudta, hogy ott hagyunk Nekik egy egész rúd téliszalámit, biz' Isten elsírta magát.
Kajálás után, tánci-tánci közben előkerült a téma, hogy merre is tartunk.
Mondtuk, hogy konkrétan bármerre, az országhatárokon belül.
Erre felajánlotta, hogy ha maradunk még két napot, akkor egyrészt megmutatja nekünk Varsó nevezetességeit, másrészt meg, akkor indul tovább Gdyniába, ahonnan már csak egy ugrás Gdansk, amit viszont feltétlenül nézzünk meg.
Kaptunk az alkalmon, és elfogadtuk a meghívást.
Másnap velük együtt korán keltünk, együtt kávéztunk, Ők elsiettek, mi meg kicsit még lustiztunk, majd elindultunk sétálni.
A kulcsot, megbeszélés szerint bedobtuk, a postaládába.
Csak úgy elindultunk a semmibe, erősen figyelve az utca neveket, hogy legalább egyszer ebben az életben ide vissza találjunk.
Valahol a harmadik utcánál járhattunk, amikor Zsu észre vett egy "Tourist" feliratot.
Azonnal beromboltunk a helyiségbe, amiről hamar kiderült, hogy egy turisztikai iroda, ahol minden féle utazással kapcsolatos dolgok laknak.
Azonnal követeltem rajtuk egy Varsó térképet.
Kééépzeld, adtak.
Egy olyan aranyos darabot kaptam, ami a tágabb belvárost mutatta, a megfelelő látványosságok helyén egy pici fotóval, hátul meg az utcanévsor mellett minden nevezetességről egy 5-10 mondatos kis leírás.
Ok!
Kösz.
De sajnos nem tudok lengyelül.
Sebaj, mondja a hölgy, és előkap egy német nyelvűt.
Húúú de megörültem neki!
Emmán döfi!
De ha lúd, akkor legyen kövér.
Meg is kérdeztem:
- Tes mán mögmondani, magyar nincs?
Azonnal jött a válasz:
- Dehogy nincs!
És a kezembe adta ugyan azt a kiadványt ékes szóló magyar nyelven.
1979-ben.
Több nyelvű propaganda kiadvány.
Értitek?
Fééényévekkel a magyar turizmus előtt.
Megállt az eszem.
Aztán elkezdtem óvatosan terelni a szót, a fizetési kötelezettség irányába.
Amikor kiderült, hogy a térkép teljesen ingyenes, akkor eltettem mind a hármat, és elindultunk nézelődni.
Azért a csajjal megjelöltettem az iroda helyét, sőt, még a lakcímünket is.
Ezek után már nyitott könyv, akarom mondani térkép volt az egész főváros...
Legalábbis a belváros.
Sétáltunk napestig, megnéztük itt is, meg ott is a closed táblákat, de legalább az épületeket meg tudtuk vizslatni.
Mivel ez volt első külföldi utunk, nem is igen tudtuk, hogy hogyan is kell túristáskodni.
Mit érdemes megnézni, hova érdemes ellátogatni, vagy éppen mit szabad megvenni.
Kajára nem is gondoltunk, hiszen erősen reméltük, hogy majd a házi néni gondoskodik rólunk.
Azért arról már hallottunk, hogy a jó magyar Kossuth bankót, csak a fiatalabbak kedvéért, a 100-asról beszélek, amit még a new York-i tőzsdén is jegyeztek, a lengyelek baromi jól váltják.
Hát kicsit mutogattuk is magunkat, mert a mesike arról szólt, hogy akkor majd jelentkeznek a jó indulatu nepper bácsik, és kötünk nagy üzletet.
Kötöttünk is.
Nekik jóót.
Szóval, az volt a szerencsénk, hogy először ki akartam próbálni, hogy hogyan is megyen ez a váltásosdi.
Hamar le is szólitottak, hogy:
Forint?
Forint?
Gyorsan előkaptam egy Kossuth-ot,és mondtam is az árát.
El is fogadta, és előkapta a pénzt, hengerré felcsavarva.
Átadta, és kikapta a kezemből a 100-ast, és már el is tűnt.
Ekkor bontottam csak ki a köteget, aminek a tetején volt egy 20 Zlotyis, a többi meg újságpapír volt.
Zsu, szegényem annyira elkeseredett, hogy sírva is fakadt, hogy becsaptak minket.
Bánatunkban elsétáltunk egy közeli parkba, és leültünk egy padra, egy szoborral szemben, és elkezdtük számolni a maradék kis vagyonkánkat.
Persze, már nem mutogattuk a lóvét, csak magunkba számoltuk a veszteséget.
Mire kiszámoltam, hogy szerintem a ruhákból sokkal többnek kell bejönnie, már Zsu is megnyugodott kicsinyét.
Aztán elvoltunk a galambok látványával, akik a szomszéd padon ücsülő néni köré sereglettek, amire a néni elkezdett szórni valami magot nekik.
Úgy nyüzsögtek, ahogy a Velencei Szent Mark téri felvételeken láttam.
Aztán egyszercsak egy hatalmas szürke felhőként rebbent fel egy pillanat alatt, az a több száz galamb, majd szét oszlottak, és mindenik máshol keresett egy-egy magszóró túristát...
És itt egy pillanatra megszakítom a történet folyását, hiszen itt érkeztünk el, az Imre mókuskájához, aki nem a Fruskákája.
Szóval, megjelent a galamb riasztó szörnyalak.
Mit húzzam az időt, igen, egy mókuska került elő, a sétakert fái közül.
Mamóka egy másik zacsit vett elő, és abból is szórt a földre pár szemet.
A kis vörös szőrcsomó azonnal felkapkodta az eledelt, elmajszolta, majd a Mamóka szoknyáján felkapaszkodva az ölébe ült, és tartotta a kis mancsait, a folytatásért....
Tartjátok már a mancsotokat?
Vagy ne folytassam?
Na jó.
Csak mert a Mamóka is adott a nagyfarkúnak, hát ÉÉN is folytatom.
Hát amikor Zsu meglátta, hogy a kicsi állatka nem csak könyörögni tud a Mamókának, de még megsimogatni is hagyta magát, azonnal vége volt a külföldi útnak, és csak egy mókus létezett.
Kicsit még hagytam főni a saját levében, és inkább elmentem megnézni a szobrot.
Egy ülő alak volt, kellően egzaltált frizurával ábrázolva.
Aztán megláttam az öles, aranyozott betűket, miszerint, a fenntebb ülő alak neve:
Frederik Chopin.
Hamar rákerestem a térképen a látványosságra, ahol le volt írva többek közt, hogy a kertben található állatok etetésére a kertészetben lehet vásárolni eledelt.
Elrohantam, amit szegény Zsu úgy vélt, hogy ez a nap mégsem az Övé...
Nem elég, hogy a nepper lenyúlta, de még a szerelme is ott hagyta egy teljesen idegen országban.
Ám, amikor pár perccel később megjelentem egy zacskónyi mókus kajával, majd kiugrott a bőréből.
Igen, jól kitaláltátok, nem nekem örült annyira, hanem a mókus falatoknak.
Aztán leültünk, és vártunk.
Jött is a ... szóval a Mamóka.
Megmutatta, hogy ki kell állni a sétányra, kitárta a Zsu karjait, és a tenyerébe is szórt pár falatocskát.
Nem kellett hozzá 1 perc sem, amikor megjelent az első kíváncsi mókuska.
A kis állat picit bizalmatlanul ugyan, de annál kíváncsibban szaladgálta körül a Kedvesemet.
Aztán jött mégegy, meg még egy, meg még egy.
Amikor már vagy 3-4 kis állatka volt körülötte, akkor a legbátrabb egyszerűen felszaladt a farmerja szárán, fel, tovább a pulcsiján, végig sétált a kinyújtott karján, itt ott meg-meg állva, majd beleült a tenyerébe, és békésen nekiált mazsolázni.
Néhány másodperc múlva, Zsu mindkét tenyeréből két-két szőrgombóc falatozott, de már a nadrágján, és a karján is több várakozó alany volt.
ÉÉN meg egy egész tekercs filmet ellövöldöztem a látványra.
Sajnos, a képek hollétéről már fogalmam sincs, pedig az elkövetkezendő pár évben rengeteget nézegettük azokat.
A történet még tovább is volt.
Estére haza mentünk, és már megint volt terülj-terülj asztalkám, csak most az Ágnes asszony által elkészített remekművekkel volt roskadásig.
ÉÉN leginkább a hideg meggylevesnek örültem meg a legjobban.
A kedvem csak akkor hagyott alább, amikor észre vettem, hogy nem hideg, hanem forró, és nem meggy leves, hanem cékla leves.
Pfúúj.
Azért hősiesen betermeltem, mert az már szabad szemmel is jól látható volt, hogy a főfogás sima rántott husi, kolompár püre társaságában, és a savanyúság nem cékla, hanem uborka.
Amíg faltunk, Zsu a maga módján elmesélte az élményeinket, amiből levágták, hogy szerelmes lett a mókusokba, nem úgy, mint a nepperekbe.
Erről azonnal eszébe jutott a gazdasszonynak, hogy még nem számolt el a reggeli piacolásról.
Hirtelen felugrott az asztaltól, és kiszaladt a konyhába.
Nemsokára vissza is érkezett, és csak kevéskével több pénzt tett az asztalra, amit mi erre a több, mint két hetes túrára szántunk, és kicsit röstellkedve, úgy, hogy még bele is pirult, megkérdezte, hogy megtarthatja-e a Zsu egyik cipőjét?
Naná, hogy megtarthatta!
Olyan boldogok voltunk, hogy akár mókust is lehetett volna velünk fogatni.
Aztán még az este Marek is elkezdte firtatni, hogy mennyi is az annyi?
Vele is kötöttünk egy jó kis boltot, és elmentünk lefeküdni.
Másnapra már Marek is kivett szabit, és bebarangoltuk Varsót, de már szakszerű irányítással.
Megmondom az őszintét, miután megnéztük Bem Apó szobrát, elmentünk, és bevásároltam egy csomó B A S F magnószalagot, mert az eredeti volt, és nagyon olcsó.
Aztán mindezt még fel is adtuk a postán, és már rohantunk is a Mókuska, Landba, Chopin bácsihoz.
Másnap meg neki indultunk az országnak, észak felé.
Délre már ott is voltunk Gdyniában, ahol megnéztük az északi tenger második legnagyobb kikötőjét.
Annyira tátva maradt a szám a látványtól, hogy legközelebb csak néhány év múlva tudtam becsukni, természetesen Hamburgban.
De ez egy másik sztori...
Miután sétáltunk egy óriásit, és majdnem eltévedtünk a dokkok közt, Marek mégiscsak ránk talált, és még átvitt Gdanskba is.
Ott is egyenesen egy tengerparti strand kempingjébe, elbúcsúzott, és vissza indult.
Mi szerényen bejelentkeztünk, és lesátraztunk.
Ez volt a következő hiányosságom.
Még soha ééletemben nem vertem fel sátrat.
Úgy vagy két órával később már úgy röhögtünk a Zsuval, hogy a könnyünk is csorgott, meg már fogyott rendesen a Wodka Wyborowából is, megszánt minket egy másik magyar házaspár, és a férfi embör mintegy 4 perc leforgása alatt felállította a palotát.
Amikor kérdőre vontam, hogy mi a fenéért várt ennyit, akkor elmondta, hogy hiszen nem csak mi szakadtunk meg a röhögéstől, hanem Ők is.
És most is csak azért jött segíteni, hogy a Wodkából is jusson nekik is.
Jutott.
Velük is összecimbiztünk.
Másnap végig jártuk a tengerparti városkát, és megtapasztalhattuk, milyen egy igazi Hansa város.
Merthogy Gdyniában csak az utóbbi években fejlesztették fel a kikötőt, az igazi, eredeti Hansa, mégis csak Gdansk volt.
Csodálatos korabeli épületek, hangulatos kis kocsmák, és a folyamatos tenger morajlás.
Este még a szomszédok sütögettek kis szalonnát, meg jó magyar kolbászkát, mi meg álltuk a sörövicskét.
Mi reggel sátrat bontottunk, persze megint emberünk hathatós segedelmével, majd irány a főút, stoppolni.
Innen kimaradnak nekem a napok, és a tájak, de a Mazuri-tavakról voltak képeim, jártunk az Odera-Neisse által jelzett Kelet-német határon is,
És végül Katowicébe érkeztünk.
Az eddig megtett útról csak azért merek ilyen biztosan nyilatkozni, mert a fennmaradt fényképek bizonyítják, hogy arra is jártunk.
Innen már megint vannak emlékeim.
Sajnos nem feltétlenül jók.
A kutya tudja honnan, de éjfél tájban érkeztünk meg egy kietlen pályaudvarra, valahol a külvárosban.
Leszálltunk, és megpróbáltam megkérdezni egy vasutast, hogy hol is van a kemping?
Mert a térkép szerint itt kellett legyen.
Később majdnem megvertem, ezt a kedves, jó humorú parasztot.
Amikor kiléptünk az állomás épületből, semmi mást nem lehetett látni, csak egy villamos végállomást, ami egyetlen hurokból állt, ahol a csili visszafordult, a másik végállomáshoz.
Ja, meg pár lépésnyire, ott volt egy buszmegálló is.
Mire barátunk elkezdte magyarázni, hogy ott áll meg a busz, ami elvisz a kempingig, de szaladjunk, mert minnyá elindul.
Azt majd megmutatja a fosőr, hogy melyik megállóban kell lekászálódni, és onnan már csak egy kis, mindössze 3 km-es gyalogtúra.
Anyááád!
Ebben a pillanatban a busz ajtajai bezárultak, és már csak a hátsó lámpáit láttuk.
Háát? ez az utolsó járat volt.
Akkor marad a csili, az is oda visz, de még legalább fél óra, amíg megjön, és az út is legalább egy fertály órával hosszabb.
Ezzel elvonult, és többet már nem talcsiztunk.
Pedig mintegy 35 perccel később már a halálát kívántuk.
Történt, hogy amikor a csili megérkezett, még csak 5 perc telt el.
Jól van Öreg, derekasan falhoz állítottál.
Aztán, a villamos, az ellenkező irányba indult el.
Már-már kezdtem őrjöngeni, amikor is Zsu lecsitított, hogy legfeljebb teszünk még vagy 3 kört, és a kocsiban alszunk pár órát.
Ez egy teljes értékű érv volt.
Elfogadtam.
Azért csak furdalta az oldalamat a dolog, és rákérdeztem a pilótára, hogy mikor is kellene leszállnunk?
Meg is nyugtatott, hogy még van két percünk, mert a következő megálló az.
Kezdtem egyre őszintébben gyűlölni a vidám vasutast.
Amikor még azt is megtaláltam kérdezni, hogy onnan még milyen messze van a hőn áhított menedék, elmesélte, hogy ha leszállunk, akkor átmegyünk az út baloldalára, és az már a kemping bejárata, jól kivilágítva...
Na ez volt az a pillanat, amikor kedves kötöttpályás barátunkat 100%-ban elátkoztam.
Amikor leszálltunk, körülbelül 15 perccel a vasutasom elirányítása után, megláttam, hogy a portás fülkében sehol egy lélek se.
Leültünk, és elkezdtem kiszótárazni a Magyar-Lengyel szótárból, hogy
1 sátor,2 fő, 1 éjszaka,
Mibe fáj nekünk...
Ekkor felgyulladt a villany, és egy bájos fiatal hölgy, kb korunk beli, köszöntött minket, és elhangzott valami kérdő mondat is.
Erre ÉÉN elővettem legszebb Lengyel kiejtésemet, amin Zsuval már rengeteget röhögtünk, de azért hellyel-közzel felfogták a bennszülöttek a lényeget, és előadtam az imént begyakorolt mondatot.
Erre a csajszi, egyetlen mosoly nélkül, faarccal közölte, pontosan ezekkel a szavakkal, hogy:
"Sátrat hoztatok, vagy itt bérelnétek?"
Na erre már kiszakadt belőlem egy igencsak cifra, magyaros káromkodás, aminek a végén csak vissza kérdeztem:
- Te magyar vagy?
A "Félig" szócska elhangzása után egy kicsit megnyugodtam, aznap már másodszor, pedig még alig telt el a napból 1 órácska.
Vele is lecimbiztünk, miután elmesélte, hogy a Mamája magyar, apuka meg gyári lengyel, és hol itt laknak, hol meg Magyarországon.
Aztán, természetesen teljesen ingyen, elvezetett minket a kemping sarkába, és rámutatott a mellettünk terpeszkedő sátorra, hogy azok is magyarok, és ráadásul két olyan 20 éves forma krapek.
Mivel már nagyon sötét volt, és mi meg rettenetesen álmosak, és fáradtak voltunk, nem tököltem a sátorral, hanem bele ugrottunk a valahol beszerzett hálózsákjainkba, leterítettük a gyékényt, fejünk alá tettük a csővázasokat, és bevertük a szunyát.
Hajnalban, a két srác matatására ébredtünk.
Mindjárt beléjük is kötöttem.
Jól bemutatkoztunk, és hama-hama megbeszéltük, hogy az uticél közös, tehát menjünk tovább együtt.
Tempósan összecsomagoltunk mindent, majd felmálházva megjelentünk a recepciónál.
A kiccsajnak még tartott a szolija.
Megkérdeztük, hogy hol lehet itt reggelizni?
Elmondta, hogy 1 villamosmegállónyira van itt egy ilyen kerthelyiséges reggeliző.
A málhát ott hagytuk az irodán, és átsétáltunk.
Meg is találtuk, és befizettem a srácokat is egy valamiféle kis kalácskára, meg egy fél liter kakaóra.
A reggeli végére, már tudtuk, hogy Ők Győriek, és épp elfogyott a pénzük, meg a kedvük, és mennének haza.
Mi is pont olyan szakadtak, és koszosak voltunk, csak az anyagiakkal voltunk jobban eleresztve.
Ekkor csapódott hozzánk két lengyel figura.
A Marek, (Ez nem az a Marek, csak egy másik Marek,), a tesója meg a Norbi.
Marek majd olyan magas volt, mint ÉÉN a 185 centimmel, csak az ÉÉN 74 kilómmal szemben Ő legalább 174 kilót cipelt magával.
A norbinak meg, olyan nepper feje volt.
Szóval, szerintem sunyik voltak.
Látták, hogy Magyarok vagyunk, és talán megpróbáltak lehúzni minket.
Szerencsére, ÉÉN már fizettem, tehát sehogy sem akaródzott meghívni Őket sörre.
De Ők már rendeltek is.
Megittuk a tisztelet kört, de ÉÉN kijelentettem, hogy ÉÉN bizony nem fizetek.
Ezt úgy sikerült megvalósítani, hogy először odaszóltam a Zsunak, hogy szépen menjen ki a slózira, és a kempingben talcsizunk.
El is indult.
Úgyan így elment az egyik Győri srác.
Persze a kissebbik.
Majd, pár perccel később, amikor a Norbi elment még rendelni, a Lacival felugrottunk, és uzsgyi!
Átugrottunk a kerítésen, ahonnan még visszanéztem.
Ez a kép örökre belém ivódott.
Azt láttam, hogy Marek azzal a 170 kilójával rohan felénk, a hóna alatt vagy 4 üveg sörrel, és ahogy eléri a salakos terasz szélét, ahol egy pár centi magas kő szegély volt, elbotlott, és akkorát placcsant, amekkorát csak 170 kiló tud.
Mi meg úgy röhögtünk, hogy ÉÉN még a kerítésről is leestem.
Szerencsére kívül.
Aztán futás a kempingbe.
Ott felkaptuk a zsákokat, és már ugrottunk is föl a csilire.
ÉÉRdekes, senki nem kérte a vonaljegyünket.
A vasút állomáson megvettük a jegyeket, de csak Krakko-ig, mert onnan indult a már jól ismert Rákóczi express.
Indulásig még volt pár percünk, tehát a restiben beszereztünk pár sörövicskét, és leültünk a padra, várni a vonatot.
Ekkor tűnt föl a vágányok mellett, a kedvenc, vidám vasutasom.
Erre ÉÉN felugrottam, és torkomszakadtából elkezdtem ordítani felé, mindenféle magyar szitkokat.
Ezeket ugyan nem érthette, de a levegőben lengetett öklömből, és a vörösödő fejemből, rettenetes I Q-jával, valahogy nagy nehezen csak kikövetkeztette, hogy most menthetetlenül meg lesz verve.
Mire a közelébe értem, ÉÉN már csak röhögtem az idétlen felbuzdulásomon, de barátom, a Vidám Vasutas annyira megrémült, hogy iszkiri, és már kámforrá is vált.
Hihihi.
Nosza, megvártuk a Krakkoi járatot, és átcsühögtünk.
A változás leírhatatlan.
Katowicze sivár betonrengetegéből egyszercsak a paradicsomban találtuk magunkat.
Olyan frenetikus volt a váltás, hogy azonnal el is határoztuk, hogy itt még maradunk pár napot.
Azonmód be is spájzoltuk a vonatjegyeket hazáig, mégmeg ollan előre látással, hogy az egész fülke helyjegyeit kifizettem, és a lezárt fülkét is megkértem.
Így is lett.
Még maradt 3 napunk az indulásig.
A pályaudvarról egyenesen a kempingbe mentünk.
Ott is kifizettem a hátra lévő két éjszakát.
Lecuccoltunk, és megszámoltuk a maradék Zlotyinkat.
Mivel az utazás, és a szállás már ki volt fizetve, a maradék lóvét eltapsolhattuk.
Azért a ruházatunk nem volt megfelelő egy első osztályú étteremhez, de kis mocskos korcsmáriumokra telt rendesen, még úgy is, hogy néha bekaptunk valami ételfélét is.
A látnivalókról azért nem teszek említést se, mert azok még mindig ott vannak, meg mert a Vikiről is letöltöttem, ami ide tartozik.
Szóval, elérkezett az indulás.
Beállt a vonat, ami onnan indult Pest felé, mi meg fölszálltunk, a lezárt fülkénkbe.
A csihu elindult.
Zakopáne előtt, megkértem a kallert, hogy zárja ránk az ajtót. meg is tette.
Majd a csehszlovák határ után kinyitotta, és ÉÉN kinéztem a folyosóra.
Már megint nyitva felejtettem a számat.
Az idefele elszenvedett tömegnek se híre, se hamva.
Talán az egész wagonban mi 4-en voltunk.
Hát ezen is tudtunk már röhögni, pedig még mennyi sört ihattunk volna, abból a jófajta táncoslábúból!
Szlovákián viszonylag gyorsan átértünk, mert csak Dobsinánál állt meg a csühös.
Aztán Parassapusztánál is megálltunk, a passport controllra.
Ez valamikor reggel 7 óra körül történt.
Kicsit még kábán vártuk a fináncot.
Elvámolni valónk nem volt, mert annak az árát is elmulatkáztuk.
Közben, kinéztem az ablakon, és egy teljesen üres rendezőpályaudvaron álltunk, sorunkra várva.
Megláttam, hogy épp alattunk dolgozik a krampács, és kiesett belőlem, hogy:
- Na ez a szerencsétlen már kora reggel dolgozik!
Ezen a krampács annyira besértődött, hogy rögtön be is mószerolt minket a fináncoknál, miután még megjegyezte, hogy azért nem kéne Ő kelmét baszogatni, mert csak egy borsodi cigány! Pesten sem mások ám a cigányok.
A régebben fiatalok még emlékeznek rá, hogy ilyenkor szoktak emberek eltűnni, akár egyszerre 4-en is.
Megérkeztek a vascsillagosok, és kezdték is a felsőbbrendű dumát:
- A papírokat kérem!
Kis mozgás, és a már rég előkészített papírokat átadtuk.
Még ki se nyitotta, amikor folytatta:
- Maguk meg mi a fenét randalíroztak itten az előbb?
Mondom, hogy nem randalíroztunk,...
amikor a soknapú belekérdezett:
- Osztán honnan gyüttek maguk?
Tette mindezt úgy, hogy a Győriekre nézett.
Ők meg szemrebbenés nélkül bemondták, hogy:
- Győrből.
Erre a soknapú kiordított:
- Gazsi! Te meg mi a faszt szórakozol velem?
Hiszen ezek Győriek!
Ezzel kifordult a fülkéből, úgy, hogy a pecsétet se ütötte be.
Először csak döbbenten néztünk magunk elé, aztán, amikor elindult a szerelvény, akkor kitört belőlünk a halk kacaj, ami a távolsággal egyenes arányban erősödött föl.
Aztán Miskolcon azért elég derekasan megtelt a wagon, de nekünk akkor ez már teljesen mindegy volt.
Kit érdekelt, hogy a 17 órából, az utolsó hármat milyen körülmények között fogjuk eltölteni!
Bugyipesten a srácok eltöltöttek velünk még egy éjszakát nálunk, de már egy derekas fürdés után, az ÉÉN ruháimban.
Másnap kikísértük Őket a Délibe, és megbeszéltük, hogy a rucimat majd küldik postán.
Eltelt egy 7, amikor megérkezett a csomag.
Ezzel a lovagiasság szabályai szerint, le is tudtam a dolgot.
Egyszercsak, mondjuk úgy fél év múlva, felhívtak Pestről, hogy talcsizzunk máá.
Talcsiztunk.
És ekkor ért a narancs ízű meglepetés!
Ezek össze írták az utolsó pár nap kifizetéseit, és ki akarták egyenlíteni a saját részüket, mondván, hogy Bocsi, de csak mostanra tudtuk összerakni...
Ebből persze megint az lett, hogy a lóvé seggére vágtunk, Ők meg ott aludtak nálunk...
